Metafor, a százhét és egynegyed éves bükkfa mogorván méregette a derekán éktelenkedő rovást. A kora őszi nap még alig kelt fel; szomszédai éppen csak ébredeztek, így meglehetősen kellemetlenül érintette őket, mikor Metafor nem bírta tovább türtőztetni magát, és felcsattant.
— Kazetta! Rozetta! Pipetta!
Három taplógombakalapos manó érkezett kutyafuttában, az egyiknek fényes, fekete haja volt, a másiknak csipkerózsa szirmához hasonlított az arca, a harmadik meg hangosan szívta az orrát.
— Mámivammá’ — szipp. — Még a nap is szinte alszik, öregem — szipp. — Má’ a manót se hagyjuk aludni? — szipp.
Olyan volt, mintha Pipetta a mondatvégi írásjelek helyett mindig szipogott volna egyet, pedig csak náthás volt, mert a kis csobogó melletti páfrányosban, ahol Rozettával és Kazettával lakott, még nyáron is olyan hideg és nyirkos volt, hogy brrr.
— Nézz rám! — dörrent rá Metafor, és még a szokásosnál is magasabbnak látszott.
Pipetta ránézett, aztán vállat vont.
— Na — szipp.
— Hát nem látod?!
— Azt nézd, ott fenn! — bökte oldalba Kazetta.
Pipetta kimeresztette a szemét, és tényleg! Metafor ezüstszürke kérgén egy elnagyolt, szív formájú seb volt, benne N+V felirattal.
— A korhadt fapadját neki! Há’ téged kidekoráltak — szipp. — Elég randa, ha engem kérdezel…
— Azonnal keresd meg azokat a faragatlan csupaszkezűeket, és szedesd le! — Metafor már magából kikelve ordított. — Itt állok százhét…
— És egynegyed… — mormolta unott hangon Rozetta, és megvakarta finom sörtékkel borított tenyerét.
— …és egynegyed éve, és még senki nem vetemedett arra, hogy megsértsen. Senki! Én itt tiszteletben állok! A törzsem olyan síma — így, hosszú í-vel mondta — és fényes és hibátlan, hogy a harkályok is csak messziről köszönnek! És most tessék! Jött az a csupaszkezű! Az még hagyján, hogy lelocsolt meleg sóslével, annak pár nap alatt elmegy a szaga. De aztán képes volt…
— Psszt! Pssssszt!
Kazetta két kézzel integetett, de olyan hevesen, hogy lobogott volna a tenyerén a sörte, ha hosszabb lett volna.
— Ne szólj közbe! — mordult rá Metafor.
— De jönnek a csupaszkezűek! – súgta a lehető leghangosabban, miközben a többiekkel együtt elbújt a szomszéd fenyő (a hetvenhárom és fél éves Kámfor) mögé.
— Nagyon jó, Lajoskám, nagyon jó! — bólogatott Ati az ákombákom faragást nézve, de olyan lelkesen, hogy vékony testén lengett az XL-es póló. — Ha ezt a Vivi meglátja, tuti lesz esélyed nála!
Norbi reménykedve mosolygott vissza.
— Ugye, Lajoskám? Ma meg akarom kérdezni…
— Gyertek már, a Vass tanár úr titeket keres!
— Hupsz, a Vivi…
Ati nem a tapintatról volt híres, de most mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, úgyhogy sarkon fordult, és elindult vissza a táborba.
— Szólok a Vassnak, hogy mindjárt jöttök!
— Kösz, Lajos — intett utána Norbi, és Vivihez fordult. — Nézd! — mutatott Metafor törzsére.
— Azt a krikszkrakszot? — Vivi agya a következő pillanatban felfogta, hogy mit lát, és a szája elé kapta a kezét. Hatodik vége óta, azaz kerek négy hónapja fülig szerelmes volt Norbiba, és ha most emiatt befuccsol…!
Hangos röhögés buggyant, és ezzel egyidőben a szomszédos fenyő mögül kiesett egy apró, szőrös izé, aminek gombakalapja és fényes, fekete haja volt.
Vivi védelmezőleg Norbi elé lépett, és felvette a küzdőállást. Ez kicsit kellemetlenül érintette a fiút, mert mikor tavaly ilyenkor kiderült, hogy Vivi karatézni jár, ő is kikönyörögte a szüleitől, hogy hadd járjon. Na nem karatéra, hanem kung fuzni, mert a kung fu sokkal menőbb, mint a karate. De mindenesetre kellett, mégpedig azért, hogyha arra kerülne a sor, hogy valakivel bajuszt kell akasztani, hogy Vivi végre észrevegye őt, akkor ne álljon ott, mint egy láma, hanem legalábbis egy-két forgórúgást meg feszítős kibírást tudjon villantani.
– Hopszikácska – hallatszott a fa mögül, és két másik almaméretű fej bukkant fel. Az egyiknek még a színe is olyan rózsás volt, mint a legjobbféle almák belseje, a másik meg szívott egyet az orrán. Szipp. – Kazetta! – súgta fojtott hangon a rózsás arcú. – Micsinász?
A fekete hajú izé feltápászkodott, és leporolta magát.
– Há’ na, ha má’ így vagyunk, lennétek szívesek szépen elmesélgetni, hogy mi a rothadó avart csináltatok a Metaforral?!
Most Norbin volt a sor, hogy védelmezőn Vivi mellé álljon. Nem elé, nehogy Vivi azt higgye, gyengének tartja, vagy lenézi a karate tudását, ami mondjuk nem annyira menő, mint a kung fu, de azért mégiscsak karate. Éppen csak annyira mellé, hogyha szükség lenne rá, be tudjon szállni a bunyóba.
– He? – kérdezte, és befeszítette a felsőtestét, hogy nagyobbnak látsszon.
– He? He?! Há’ te vésegetted meg a Metafor százhét éves törzsét, vagy nem te vésegetted?
– És egynegyed – suttogta Pipetta a fa mögül, nehogy Metafor is megszólaljon, mert néhány manó még csak-csak, de ha kiderül, hogy a fák is éreznek, gondolkodnak és beszélnek…! Hát, nagy felhördülés lenne a világban, az biztos.
– És egynegyed! – tette hozzá sietve Kazetta. – Százhét és egynegyed. És eddig nem vót rajt’ hiba, mosmeg idevésted ezt a randát, te, te, te…! – Hirtelen semmi cifra nem jutott az eszébe, úgyhogy elhallgatott egy pillanatra, aztán rávágta: – Te bomlott borztetem!
Norbi önkéntelenül is megszagolta a hónalját, de csak a póló mosószerillatát érezte rajta. Vállat vont.
– Jól van na, így sikerült. Még sose véstem.
– Akkó ezt most mé’? – tette csípőre a kezét Kazetta. Élvezte a helyzetet, mert nem ritkán adatott meg, hogy ne őt szidják.
Norbi Vivire sandított, aztán kihúzta magát.
– Mert szerelmes vagyok a Vivibe, és ha belevésem a fába, hogy együtt vagyunk, akkor úgy is lesz! – hadarta. A hangja nem hagyta cserben, de azért belevörösödött. Mi van, ha Vivinek nem tetszik? Fel se ismerte, hogy az szív, meg ők ketten. Mi van, ha Vivinek nemcsak a szív nem tetszik, de ő se tetszik?
– Ezt meg kitő’ hallottad?
Norbi csak a vállát vonogatta, és nem mert Vivire nézni.
– Tök mindegy, nem? Úgyse használ. Csak egy hülye babona. – Az imént még feszesen álló kamaszvállak beestek. – Na, én mentem.
– Nem használ? Mi?! Nem használ?!
Norbi megtorpant. Vivi közelebb húzódott hozzá.
– Nincs félelem, csak én vagyok. Nincs félelem, csak én vagyok – mormolta, de most, hogy Norbi feladni készült, és ijesztőnél ijesztőbb dolgok történtek ebben a fura erdőben, az egész teste megtelt bizsergető félelemmel.
– Itt állok százhét és egynegyed éve, de még senki nem sértett meg ennyire – dörögte a bükkfa a megszeppent gyerekekre. – Azt hiszed, semmi következménye nincs annak, hogy ennyire belebolondultál ebbe a kis csupaszkezűbe? Azt hiszed, nyom nélkül elmúlik az egész, ha elsompolyogsz?! Hát hadd mondjam el neked, mindennek van nyoma, és mindennek van következménye!
– Elég lesz, Metafor – próbálta a szomszéd fenyő menteni a menthetőt, de az öreg úgy felhúzta magát, hogy nem lehetett megállítani.
– Téged valami kóbor mókus hordott ide a bükkösbe, szagoskám! Azt hiszed, hogy csak úgy beleszólhatsz a nagyok beszélgetésébe?
Kámfor megrázta magát, és ahogy peregtek a tűlevelei, gyantaillat borította be a környéket.
– Lehet, hogy nagyobb vagy, és lehet, hogy többet tudsz, mint én, de egészen megkérgesedtél. Pedig régebben te is tudtad: akinek van szíve, csak azt hallja meg, ami a szívéhez szól.
A manók felbátorodtak, és mindhárman odasündörögtek Kámfor elé, készen arra, hogy megvédjék, de a százhét és egynegyed éves bükkfa hallgatásba burkolózott.
Szipp. Szipp. Szipp.
– Szóval akkor most mi lesz? – kérdezte óvatosan Pipetta a hosszúra nyúló csendben.
– Ha már idevéste, akkor így is lesz, nem? – morogta az öreg bükkfa, de már egyáltalán nem félelmetesen. Tulajdonképpen becsülte azokat, akik annyira akartak valamit, hogy tettek is érte.
Vivi megköszörülte a torkát.
– Oké – mondta halkan, és leeresztette az öklét.
Norbi olyan gyorsan fordult hozzá, hogyha megemeli a lábát, simán fel tudta volna rúgni. Kung fu király! Persze nem rúgta meg. Csak belebámult a szemébe. Még sose látta ilyen közelről, ezüstszürke volt, sárga és barna pöttyökkel. Tisztára mint az őszi bükkös. Egészen megszédült, pedig csak egy felet fordult.
– Tényleg azt mondtad, hogy oké?
– Lajos! Gyertek már, a Vass mindjárt bepipul! – hallatszott Ati hangja a tábor irányából.
Norbi ujjai maguktól megtalálták Vivi kezét, és olyan szélesen vigyorgott, hogy belesajdult az arca. Viviből is kibuggyant a nevetés, és futásnak eredtek.
– Aztán jövőre tessék visszajönni kijavítani ezt a randaságot! – szólt utánuk Metafor.
– Hát, ezt már nem hallották – nézett fel rá Rozetta. – De ha szeretnéd, a téli álom idején kicsit kipofásíthatjuk.
– Nem, nem, ez az ő dolguk. A csupaszkezűek sokmindenre rámondják, hogy babona meg boszorkányság, de csak azért, mert még nem értik, hogyan működik. Ha visszajönnek, akkor tudni fogjuk, hogy tényleg akarták.
Pipetta megnyugodva ült le Metafor lába elé, de aztán rögtön fel is pattant.
– A bűzhödő sóslevét neki! Olyan lett a hátsóm! Hapci! Hapci! Sose fogok meggyógyulni…
Rozetta és Kazetta közrefogták, és elindultak hazafelé.
– Ó, fúj – fogta be az orrát Rozetta. – Három napig büdös leszel.
– Dehogy lesz, megmosdatjuk!
– Megmosdatjátok a Kámfor lombját, azt! – hallotta még Metafor Pipetta bosszankodását.
– Kámfornak nincs is lombja!
A három manó távolodó nevetése vidáman tekeredett a fák törzsére, és megmelengette a százhét és egynegyed éves bükkfa szívét; a kintit is, meg a bentit is.
 |
| Illusztráció: Pörge Panna |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése