Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít

Boros Dorottya

A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.

Rei nyugodtan nézett rá. Ismerte a kislányt pici kora óta, a székek között bújócskázott, amíg ők próbáltak. Csirilla a földön fekvő karikához lépett, felemelte és a tartóállványhoz rögzítette. Kotorászni kezdett bő nadrágja zsebében, aztán a másik zsebében, a farzsebeiben, utoljára a térdzsebében. Zavartan az oroszlánra nézett, ám Rei csak várakozott békésen. A kislány a függöny mögött sertepertélt, míg végül egy doboz gyufát zörgetve került elő. Ritmusosan rázta, tararara-ram, pa-pam, pa-pam, és tánclépésben billegett a karikáig. Ott megtorpant. Olyan lassan húzta ki a dobozt, és abból a gyufát, hogy annyi idő alatt az egész műsor lemegy, három visszatapssal.

Az első szál kettétört. A második meggyulladt és rögtön elaludt. A harmadik a körmére égett, mert nem merte a karikához odatartani. Rei fészkelődni kezdett. A porban már csaknem egy teljes doboznyi törött vagy feketére égett gyufaszál hevert. Az utolsó lángocskát egy könnycsepp oltotta el. Rei a kislány mellé lépett és orrával megbökte a vállát.

– Mi történt? – kérdezte.

Csirilla óvatosan megérintette a kócos, puha sörényt.

– Félek – suttogta.

– A tűztől? Én is félek tőle. De ha elég gyors vagy, nem harap meg.

– Nem attól.

– Hát akkor mitől?

– Hogy nem sikerül. És akkor elküldik a papát.

– Mi történt vele? – kérdezte az oroszlán.

– Tegnap éjjel, mikor hazajött, a sötétben mindenbe belerúgott. Morgott, mint Masa medve. Akkor esett el. A diri reggel kiabált vele, azt mondta, ez az utolsó csepp a pohárban, és ha elmarad az oroszlánszám, akkor fel is út, le is út…

– Nem fog elmaradni – felelte Rei.

Csirilla átölelte az állat nyakát és egy percre a puha sörénybe fúrta maszatos arcát. Aztán nekiláttak a próbának. Rei már minden mozdulatot ismert, azt kellett csupán begyakorolni, hogyan játsszák el azt, hogy a kislány idomítja őt. Csirilla elhozta a papa ostorát, de hiába penderítette jobbra, balra, sehogy sem akart csattanni. No, nem Reit akarta megütni, de az ostorpattogtatás mégis csak valami tekintélyt sugallt volna.

– Túl hosszú még neked – vizslatta Rei az ostort. – Mi lenne, ha kézjelekkel irányítanál?

Csirilla a karika mellett állt, Rei a porond túloldalán várta a jelet. Hunyorgatott a szemével, mert öreg oroszlán volt már, a ketrece rácsáig is alig látott.

– Hé, mi lesz már? – sipított a borzas kis idomár. –  Már egy fél órája integetek.

– Nem láttam én abból semmit… Nem lesz ez így jó, nem lesz jó. Én öreg és vaksi vagyok, te túl kicsi és törékeny ahhoz, hogy vezényelj engem.

Az oroszlán fáradtan hevert le a homokba. A kislány megszeppent. Hogy elrejtse a könnyeit, az égett gyufaszálakat szedegette össze a skatulyába. Aztán Rei mellé telepedett, hátát az állat oldalának támasztotta.

– Ne félj, kitalálunk valamit! – súgta Rei.

Így ültek sokáig. A fénypászmák elhalványultak, talán a felhők, talán a közeledő este miatt. Néhány óra múlva kezdődik az előadás. A levegőben úszó por most Csirilla gondolatait lepte el – nem jutott eszébe semmi. A skatulyát rázogatta, tararara-ram, pa-pam, pa-pam…

– Ezt ismerem! – horkant fel az oroszlán. – Ezt hallottam már, a Kék Duna! Csirilla, megmenekültünk! Figyeltelek, úgy lépsz, mint egy tündér. Kék tüllt veszel fel, én cilindert és forgatlak majd, repülni fogsz!

– A direktor is ezt mondta – ijedt meg a lány. – Ha nincs oroszlánszám, a papa és én repülünk a cirkuszból…

– De lesz oroszlánszám, nem érted? Beszélned kell a direktorral. Előbb azonban Scherzot keresd meg!

A zenebohóc örömmel fogadta a felkérést a keringőre. Csirilla vele együtt bátrabban lépett be a bozontos szemöldökű direktor elé.

– Micsoda??? Kezdés előtt másfél órával találod ki nekem, hogy keringőzni fogtok a tűzugrás helyett? Tuti bukás, tuti bukás… – rágta a bajuszát az igazgató.

– Különben, nekem mindegy – vont vállat. – Vagy csoda történik, vagy repültök a cirkuszomból!

Scherzo bátorítón átölelte Csirilla vállát és a cirkusz melletti kis tisztásra vezette, ahol Rei már várta őket. A légtornászlányok a jelmezes ládából kék tüllruhát kerestek elő Csirillának, egy régi bűvészkalapot és csokornyakkendőt Reinek. A kislány haját kifésülték, kontyba kötötték, alig lehetett ráismerni. A táncospár elegánsan festett.  Mikor elkészültek, a zenebohóc hegedűjén rázendített a Kék Duna keringőre. Rei derékon ragadta a bámuló kis tündért és úgy pörgette-forgatta, mint egy bálon. A lányok kacagtak.

Eljött az este. A sátor megtelt, a porond homokján sorra lépett fel mindenki: akrobaták, bűvész, bohóc. A nézők nevettek, hüledeztek, tapsoltak. A műsorban az oroszlánszám következett.

– Hölgyeim és uraim - krahácsolt a direktor, mintha maga sem hinné, amit mond - most olyat látnak, amit sehol a földkerekségen! Világszenzáció! Táncoló oroszlán!

A táncospár a függönynél várakozott. Csirilla belefúrta vékony ujjait az oroszlán sörényébe. Scherzo halkan pergette a dobot, és Rei elindult a porond közepe felé. A kislány lába remegett, vakította a reflektorfény. Az ellenfényben egy imbolygó, mankós alak árnyékát látta. Csirilla szíve megdobbant.

– Kezdhetünk? – nézett rá Rei.

A kislány elszántan bólintott. Scherzo megpendítette a hegedűt és rázendített a Kék Duna keringőre. A táncosok meghajoltak egymás előtt, aztán Rei mancsát nyújtotta Csirillának és keringőzni kezdtek. Ahogy a hegedűszó hívta, csalogatta, a kislány egyszeriben minden félelmét elfelejtette. Az oroszlán mellett biztonságban érezte magát a porondon. A publikum lelkesen, felállva ünnepelte a vén oroszlánt és az aprócska kék tündért. A záróakkord után szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. A direktor zavartan krákogott a függöny mögött. Csirilla meghatottan állt a porond közepén. Egyetlen pontot fürkészett a nézőtér sötétjében: azt, ahol egy ronggyal bekötött mankóvég ütögette a földet ritmusosan, taps helyett.

– Psszt… – böködte az oroszlán. – Meghajlás!

Azzal meglengette cilinderét. Egy fehér galamb röppent ki belőle, szédült köröket tett a sátor kupolájában, aztán a légtornászok trapézára telepedett. Csirilla pukedlizett a tapsoló közönségnek. Rei leereszkedett elé, a kislány az oroszlán hátára kapaszkodott és úgy vágtattak el a függöny mögé, mint a hadvezér, aki most nyerte meg a háborút.

Meg is nyerték, hiszen a cirkusz műsorában másnapra a “Tűzkarika ugrás” szám helyett piros betűkkel ez állt: “Táncoló oroszlán - világszenzáció!”.