 |
| Ficzere Kyrú illusztrációja |
Ezen a reggelen Tanika megbolondult. Azt mondta, hogy ma sétáljunk át Kisszalmásból Nagyszalmásba, ez innen csak negyvenöt kilométer uszkve, plusz-mínusz öt kilométer, ha esetleg eltévednénk, bár ez kizárt, mert ő úgy ismeri a tenyerét, mint a környéket.
Mondtam, hogy én nyomorult városlakó vagyok, engem három kilométer gyaloglás után mentő visz el, de Tanika ezen a reggelen olyan volt, mint a kilencvenes évek: infantilis, lármás, túlpörgő és idegesítően optimista. Így hát elindultunk.
Tanikának be nem állt a szája, mesélte, hogy félúton áll egy nagy tölgyfa, aminek akkora üreg van a törzsében, hogy egy egész ember is beleállhat akár, és aki oda bemászik, azonkívül hogy hangyás lesz, csak háromszor kell elrikkantania azt, amit kíván, az azonmód teljesül. Például, egyszer azt kiabálta Tanika, hogy: a fagyi, a fagyi, a fagyi. És láss csodát, egyszeriben arra jött egy fagyiskocsi. Épp ott volt vele Béla is. Mikor ezt látta, fogta magát, azonmód bemászott a fa hasadékába és azt kiabálta, hogy: a money, a money, a money. Aztán csak tartotta a markát, hogy majd jön a sok pénz, ehelyett egy borzalmasan nagy szarvasmarha rohant arra, akit úgy hívtak, hogy Mani. Béluska megért arrébb ugrani előle, és utána órákig duzzogott, hogy ő nem ilyen lovat akart.
Tanika nagyon kacagott a történeten. Erre megjegyeztem, hogy ilyen tölgyfa a nagyvárosban is van, úgy hívják, hogy telefonfülke. Abba is be kell lépni, háromszor elrikkantani, mit akarsz, és akkor az ételfutár kihozza azt. És akkor eszembe jutott egy számla, amit még nem fizettem be, noha egy hete lejárt a határidő, valahol el is kevertem a számlát, és azóta sem találtam meg. Hát, így hogy lesz befizetve?!
Tanika pedig tovább mesélt, nagyokat kacagott és én azt vettem észre, hogy mintha szemmagasságban lennék vele. Hogy lehet az, hogy ugyanolyan magasak vagyunk? Tanika megnőtt volna?
És akkor az is eszembe jutott, hogy megígértem a szomszédaimnak, hogy mialatt nyaralnak, befogadom az állataikat, egy vadászgörényt meg egy leguánt vagy mi a fenét, de lehet, hogy kaméleont, sőt az sincs kizárva, hogy krokodilt. Bármi is az, meg kell etetnem sóskával vagy sáskával… (vagy a vadászgörénnyel?) És akkor nagyon elszomorodtam, mert az ember nem szívesen enged be a házába holmi kaméleont. Mi lesz, ha nem találom meg, mi lesz, ha a sáskák szétugrálnak a házban? Nem is tudom, mért vállaltam el.
Tanika ekkor már egy fejjel magasabb volt nálam. Mesélt valami forrásvízről, amit Nagyszalmásban iszunk majd, és egy házról, de akkor eszembe jutott a saját házam, ott a nagyvárosban, hogy kellene egy szobafestő, aki kicseréli a tetőt. De honnan fogok leakasztani egy ácsot, aki kifest.
Ekkor jöttek szembe velünk a túrázó gyerekek, a hatalmas hátizsákokon himbálózó bádogbögrékkel. Ekkor elvesztem a rövidnadrágos gyereklábak erdejében, össze kellett húznom magam, hogy el ne tapossanak. Felettem, a magasban, mint valami zsiráf, komoly gyerekfejek néztek le rám. Udvariasan köszöngettek: jó napot! Jó napot, jó napot! És végtelen hosszú gyereklábak, mint valami jegenyefák, harangméretű bádogbögrék, vizes demizsonok minden irányban.
Eszembe jutott erről a munkahelyem, hogy majd lesz egy táborunk szeptemberben, de ugyanakkor el kell majd utaznom Tanganyikába is. Mi lesz, ha üti egymást a két dátum, ráadásul egy porcikám se kívánja Tanganyikát. Kicsi görög én nem megyek Tanganyikába! Hát, mondjuk, a táborba se kellene menni.
Tanika eddig csak dumált, dumált, de most megállt, és lenézett rám. Olyan magas volt már, mint a fák. Mintha templommennyezetre festett freskó nézett volna le rám.
– Olyan fura vagy most – mondta, majd lehajolt, kalapja kitakarta az eget. – Mondd csak: miért vagy most ilyen kicsi?!
És akkor a vékonyka kis hangommal elmeséltem Tanganyikát, a házat, a leugánt, görényt, a számlát, a leguánt, a kaméleont, a család és rokonság összes gondját, aminek a felét sem tudom megoldani, mert kicsi vagyok és gyenge és félek és mit tudom én… Ja, és leguánról is ejtettem néhány szót.
Tudod mit, mondta Tanika, neked most kell egy fagyi, és ezzel belépett a fa odvába, és ott rikoltozni kezdett, hogy a fagyi, a fagyi, a fagyi. Gondosan artikulált, nehogy fagy jöjjön a nyakunkba. Néhány perc múlva megállt mellettünk a fagyiskocsi, ami akkora volt, mint egy tengerjáróhajó. Tanika és a sofőr mindjárt jóleső beszélgetésbe kezdtek, a fagyis elmondta, hogy mindig nála van egy tőr, amit azonmód elő is vett.
Akkora volt hozzám képest a tőr, és úgy villogott a fejem felett, mint a villám az égen. Közben Tanika letett elém a földre egy gombóc citromot. Elérhetetlen távolságban volt tőlem. Elindultam felé. Kilimandzsáró hava? Itt fogok meghalni. Istenem, de könnyű lehetett Hemingway-nek. Vánszorogtam ágakon keresztül, az országút hepéin és hupáin át, bogarakat kerülgettem ki, egy hangya majdnem rám lépett, és ahogy közeledtem a gombóchoz, az egyre nagyobb lett. Legoptimálisabb esetben is csak síelni tudtam volna rajta, nem hogy megenni.
Feladtam. Elhevertem egy vakondtúrás oldalában, és nem volt erőm tovább menni. Most már akár az egész világ eltaposhat. Nem érdekel. Egyébként se tudom, mi lesz otthon, mi lesz szeptembertől, mi lesz a leguánnal.
Közben a fagyis autó elgördült felettem. Féltem, hogy agyonnyom. Az alváza oly magasan siklott el a fejem felett, mint a csillagos ég.
Tanika ekkor a tenyerébe vett, felemelt egészen a szeméig. Szeplős arca mosolygott. Ezt mondta:
– Te most már olyan kicsi vagy, hogy akár a szél szárnyán is repülhetnél.
Ezzel rám fújt, és én repülni kezdtem. Eleinte szokatlan sodródni a széllel, de az ember előbb-utóbb megszokja. És ha megszokja, akkor elfelejti a gondokat is.
Illetve: elengedi.
Amikor berepültem Nagyszalmásba, a méretem már újra az eredeti volt. Tanika várt rám. Megtöltöttük a kulacsainkat vízzel, és elindultunk hazafelé.
Tanika az egész úton vigyorgott és állandóan azt hajtogatta: ugye, hogy megmondtam.
Hát, persze, hogy megmondta.
Csak azt nem mondta meg senki, mit eszik egy leguán!
Szerkesztette: Németh Eszter
Bravó!
VálaszTörlés