Nagy Izabella: Egy olyan Petőfi izé

 

„Ártatlan vagyok én,
Mint az izé...”

 

Klesitz Piroska illusztrációja

 

 

Nem, ezt nem gondoltam volna,
válasz nélkül marad a szív.
Gyötrődik szombat, vasárnap,
az izé, az az izé hív.

Vajon mi ez, sétálgatok
s gondolkodom nap mint nap én,
nem hagy nyugodni a kérdés,
töprengek e fura izén.

Talán ez egy olyan kis hmm,
mikor hozzám ér a levél,
lecsüngő ágról tavasszal
simogatva hozzám beszél.

Talán a ló szeme, ahogy
rám tekint kedvesen megint,
odateszi kezembe, s nagy,
hatalmas lófejével int.

Talán ez a szellő, ahogy
felhők alatt hozzám talál,
kanyarogva erre-arra,
kurjant viharokat akár.

Lehet napsütésből bújó
kis virág is, leveles ág,
innen-onnan küld egy vigyort
ez az izé, ez a világ.

Keze nem látható: ölel.
Hangja nem hallik: szól hozzám.
Puha ingujjával söpör
a repedt föld púder-porán.