Halász Bálint: Sándor Vitéz

 

Tuza Edit illusztrációja

Tüzesen süt le az őszi nap sugára,
Mézként csurog alá a ház ablakára.
Bent a család ébred, hírős várossal kel,
Kisszobában fiú, álmodnia még kell.

Kis Petrovics Sándort ágya ki nem dobja,
Szeme álomittas, fejben versét ontja.
Hömpölyög az óra, folyna el a reggel,
Tölgyajtó csapódik, Józsa bátya perel.

Ebadta lókőtő, skólába ki megyen!?
Tenyerem képeden, készülj hát íziben!
Sándor szeme izzik, kiugrik az ágyból,
Zsarátnokot szórna, aztán mégse átkol.

Ágya felett ablak, táska általrepül,
majdan jómaga is utánapenderül.
Peckesen lépked az utcán pizsamában,
Józsa bátya feje lángol ablakában.

Somolyog Sándorka, szájában szál szalma,
Ízleli: édes a szabadság hatalma.
Somolyog az idő, subáját megrázza,
Nyolcat kong a harang, Sándor lépte vágta.

Bárhogy siet, lohol, iskola még messze,
Mikor végre beér, óra tart sok perce!
Jaj most a fejének, ágacska kezének!
Áldoz majd a pálca kegyetlenségének!

Schifferdecker ott áll, szeme szikrát hányja.
A körmét mutassa, förmedve kiáltja.
Kígyó ez, nem tanár, szava mérges marás,
Sándor lelke lángol, tüzel benne parázs.

Husáng nem fog rajta, meglátja a galád!
Zsarnok bolond népe, hordd csak a rabigát!
Fényes kardja híján vágjon a nemes szó,
Mondja már meséjét a történetmondó:

Skólába indulék kakasszóra szépen,
megyek-mendegélek által vásártéren.
Ökrös szekér gurul, de igás szabadul,
Tojás, tojó borul, patás áru közt dúl.

Én nem tojok tojást címzetes marhától,
Kap az olyat tőlem, mint édesapámtól.
Felszarvalt szörny támad, csupán ruhám bánja,
Mert szabad embernek nem árt gonosz pára.

Öklöm gyilkos pöröly, lecsap, ahova köll.
A barom már nem öl, senkire rá nem tör.
Csak semmit szusszanok, skólába úgy futok,
Gyorsabban száguldok, miként a nagy hunok!

Mondhatom, hőstett a késésemnek oka,
Dicséret járna tán, nem pálca, kaloda!
Schifferdecker csak áll, megnyúlik a képe.
És mit tett? Nem tudom, mesémnek itt vége!