 |
| Illusztráció: Kyrú Ficzere |
Admata és Szádeli az ablakban álltak, és
hosszú perceken át nézték, csak nézték a tavacskán fodrozódó hullámok ide-oda
hintáját. Az aranyhal, mely az imént szökkent a valóságba, álomnak is tűnhetett
volna, ha a tó felszíne nem visszhangozza létezését.
– Ez mindent megváltoztat – suttogta
Admata, és ráncos kezével átölelte Szádeli vállát.
– Ez nem változtat semmin – csóválta a
fejét az öregember. – Túl sok volt már a változtatás, Admata. Elfáradtam. Nem
akarok több csodát, nem akarok több varázslatot, nem akarok segíteni senkin.
Minden rajz, amit az aranyecsettel teremtettem, betöltött ugyan egy-egy hiányt,
de létrejöttével újabb hiányokat hívott életre. Nem tudom megmenteni a
mindenséget. Törődött vagyok, és sajog minden porcikám. Nehezemre esik
felcsoszogni három lépcsőfokon. Te voltál az egyetlen, akire vágytam, és végre
megtaláltalak. Pihenni akarok, csendben és észrevétlenül élni, aztán
átszunnyadni a túlvilágra.
Admata tiltakozott volna, kérlelte volna
szíve szerint, de látta, hogy Szádeliben parazsa sincs a tettvágynak. Elfordult
hát az ablaktól, vizet melegített a tűzhelyen, teát készített, és kenyeret tett
az asztalra.
Attól a reggeltől kezdve úgy éltek, mint
bármelyik másik idős pár a környéken: reggelente teáztak és pirítóst ettek,
ebéd után kéz a kézben ücsörögtek a süppedős kanapén, vacsora előtt hosszú
sétát tettek a parkban, és morzsát szórtak a kis tó halainak. Admatának is,
Szádelinek is eszébe jutott ilyenkor a rajzolt halacska, de egyikük sem
említette fel többé soha. Szádeli pedig a nap minden órájában gondolkodott,
csak gondolkodott a múlton, és mindig úgy érezte, csak egy paraszthajszál
választja el attól, hogy végre megfejtse élete titkait. Sokszor, amikor a kezét
mosta, vagy egy csillogó pohárból hideg vizet kortyolt, úgy érezte, hogy
egészen közel került a megoldáshoz. De soha, soha nem ismerte fel igazán.
Egy lusta délutánon aztán valaki kopogott
Admata ajtaján. Az asszony feltápászkodott a szófáról, kinyújtóztatta derekát,
és az ajtóhoz indult.
– Ki lehet az? Talán a gázóra-leolvasó?
Vagy egy vízvezeték-szerelő? – gondolkodott hangosan. – Hiszen befizettünk
mindent rendesen… és a csap sem csöpörög mostanában.
– Akárki is az, félek, hogy elviszi a
nyugalmunkat – sóhajtott Szádeli.
– Dehogy! – szólt vissza már a nyitott
ajtóból Admata. – Csak Gaku az, a kedves szociális munkás… meg egy ismeretlen
fiatalember.
Szádeli hatalmasat sóhajtott. Pontosan
tudta, hogy a váratlan vendégek összetörik nehezen megszerzett nyugodalmát egy
pillanat alatt. De azt is érezte, hogy végre választ kaphat a lelkében kavargó
kérdésekre.
Szó nélkül nézte, ahogy Admata friss
vizet tölt a vendégeknek, a szociális munkás pedig belekezdett a mondandójába.
– Hihetetlen, hogy nem hallottak a
közeledő veszélyről – csóválta a fejét Gaku. – A Kősziklák Boszorkányának
serege alig kétnapi járásra van a várostól. Hiába ágyúk és hiába katonák, el
fogunk veszni… csak Ön segíthet rajtunk, Szádeli.
– Ugyan, mit tehetne egy rozzant
öregember egy boszorkánysereg ellen? – csattant fel az agg. – húzom a lábamat,
kapkodom a levegőt, az aranyecsetem pedig… hiszen tudjátok… odaadtam egy
gyermeknek sok évvel ezelőtt! – és oldalvást pillantott, Admatára, remélve,
hogy az öregasszony nem árulja el utolsó titkukat.
– Én vagyok az a gyermek – szólalt most
meg az ismeretlen ifjú. – Hosszú időn át jártam a világot, örömöt és jólétet
festettem az embereknek az aranyecsettel. Vigyáztam rá, mint az életemre, soha
más kezébe nem adtam. Ám egy napon egy gyönyörű, selyembőrű, ébenhajú lány
elédesgette tőlem az ecsetet. Csak akkor jöttem rá, hogy micsoda tragédia
történt, amikor a szépség szörnyeteggé változott, és gúnyos kacajjal elmondta,
hogy a Kősziklák Boszorkánya ő, és hogy valahogyan beférkőzött egyszer Szádeli
uram álmába… akkor tudta meg, hogy nálam van az aranyecset, és nem nyugodott
addig, míg meg nem szerezte. Azóta seregeket fest és harci gépeket. Uralma alá
akarja vonni az egész világot.
– Nem tudom, hogy ecset nélkül tehetnek-e
valamit… de láthatják, Szádeli uram, Admata asszonyom, nincs már senki, akiben a
világ bízhatna.
Szádeli és Admata hatalmas sóhajtással
nézett össze.
– Nem futhatunk el a feladat elől –
mondta komolyan Admata. – És akárhogy is: a boszorkány úgyis megkeresne minket.
Tudja, hogy amíg élünk, veszélyt jelentünk a számára.
– Igen. Meg kell keresnünk az
ezüstecsetet. A segítségével talán visszaszerezhetjük az aranyecsetet is.
– És aztán? – kérdezte Gaku.
– Aztán visszakergetjük a Kősziklák
Boszorkányát a sivatagba, és megsemmisítjük az ecseteket – mondta ellentmondást
nem tűrő hangon Szádeli. S ahogy megérett benne az elhatározás, mintha
megfiatalodott volna: dereka kiegyenesedett, hangja megércesedett, ereje
visszatért.
– Nektek is velünk kell jönnötök – mondta
Admata. – Mindannyian kötődünk az ecsetekhez így vagy úgy. Össze kell fognunk, ha
nem akarunk elveszni.
– Mikor indulunk? – kérdezte Gaku.
– Induljunk rögtön! – heveskedett a
fiatalember.
– De könnyek nélkül hogyan tudnánk… –
kérdezte Admata, de Szádeli mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Minden,
amiről az utóbbi években gondolkodott, minden, ami a fejében kavargott
évtizedeken át, egy szemvillanás alatt tiszta képpé állt össze.
Leültette a többieket a kanapéra, majd a
falikútnál vizet eresztett az ujjára. Hatalmas szárnyakat rajzolt a kanapéra,
köré pedig sötét felleget. Szélesre tárta az erkélyajtót, és a szürke felleg
kirepült a toronyházból, gyorsabban, mint a gondolat.
Néhány óra múlva megérkeztek a sírokhoz,
melyeket teljesen benőtt már a repkény és a gaz. Admata a gyomok között
megkereste az ecsetdarabokat.
– Most sírnom kell, hogy összeforrasszam…
– tűnődött a darabokkal a kezében.
– Nem, a könnyek ideje elmúlt már – rázta
fejét Szádeli. Elvette Admatától a darabokat, és egyszerűen összeillesztette
őket. – A sírás csak a vágy keserűsége. A nem-lété. A tehetetlenségé. Teremt,
de minden teremtményében benne marad a hiányérzet, a bánat. Ezért nem tudtunk
soha igazi boldogságra lelni az ecsetek minden ajándéka ellenére sem.
– Ezért teremtett minden adomány újabb és
újabb hiányokat – tette hozzá a fiatalember.
– És ezért tudja gonosz kéz rosszra
használni az ecsetet – suttogott lehajtott fejjel Gaku.
– Sokáig tartott, hogy felismerjem:
aranyecset és könnyek nélkül kell teremtenem ahhoz, hogy a szenvedés körét
megszakasszam. De egyedül gyenge vagyok már. Segítenetek kell. Gaku, vedd az
ezüstecsetet, és használd úgy, ahogy apád nem tudta használni az aranyecsetet –
mások javára. Admata, és te, Névtelen Ifjú, ti ecset nélkül is tudtok festeni
majd, ugyanúgy, mint én. És most meg kell keresnünk a boszorkány seregét, és
tiszta vízzel elmosni minden rajzolt teremtményét.
Admata átadta az ezüstecsetet Gakunak,
aztán mindannyian elhelyezkedtek a kanapén. Újra beborította őket a fekete
felleg, és elviharzottak a Kősziklák Boszorkányának serege felé.
Ami ezután történt, arra égszakadás-földindulásként,
a történelem legnagyobb viharaként emlékeznek az emberek. Eső jött, előbb csak
lassú, kövér cseppekben, aztán már mintha a tenger zúdult volna a világra, és
mocskos, festékszínű sár hömpölygött mindenütt. Egy napon és egy éjszakán és még
egy napon át tartott az égiháború. Éjfélre aztán kitisztult az ég, és a város
védelmére felsorakozott sereg ott, ahol a vihar előtt a támadók tanyáztak,
felázott, tintaszínű rétet talált csupán.
Szádeli, Admata, Gaku és a Névtelen Ifjú
körbeállták a Kősziklák Boszorkányát.
– Elvettetek tőlem mindent! – kiabált a
banya magán kívül, és úgy hadonászott az aranyecsettel, hogy még Szádeli sem
mert közelíteni hozzá. – De ezt nem vehetitek el tőlem soha!
– Eszünkben sincs elvenni – szólt Admata,
aki már pontosan tudta, milyen tervet forgat a fejében örök társa.
– Sőt, ha jól sejtem, még ezt is megkapod
– emelte fel az ezüstecsetet Gaku, aki többet tanult az emberek szükségéről és
vágyairól két rövid nap alatt, mint szociális munkás korában összesen.
A boszorkány szeme kapzsin villant, de a
Névtelen Ifjú kacagása megtorpantotta.
– Szádeli bátyám, most látom csak, mire
készül! Micsoda bölcsesség, micsoda furfang!
– Furfang? Mire készülsz ellenem megint,
galád Szádeli? – károgott a boszorkány.
– Semmire nem készülök ellened. Nem
megyek a közeledbe sem. Nem festek többet sem ecsettel, sem anélkül,
becsületemre mondom. Vedd el Gakutól az ezüstecsetet, ha az a vágyad. De
figyelmeztetlek: senki kezében nem gyűlt még össze annyi bánat, amennyiből az
aranyecset és ezüst párja született. Külön-külön teremtettek – bár ajándékaik
nem hoztak hosszú örömet senkinek. De nem tudjuk, mit tesznek majd együtt…
Gondold meg jól: mit tehet veled ennyi keserűség?
A boszorkány végig sem hallgatta
Szádelit. Kirántotta az ezüstecsetet Gaku kezéből, és nekilátott, hogy új
sereget fessen magának. Az ecsetek azonban nem engedelmeskedtek neki: egymáshoz
közelítettek, forró fényben összeolvadtak, aztán egyetlen éles vonalat, egy
vágást festettek a levegőbe. A vágás mentén felfoszlott a valóság, és a két
ecset elementáris erővel húzta a Kősziklák Boszorkányát a rés felé.
– Engedje el, engedje el őket! – kiabált
Gaku és a Névtelen Ifjú. De Szádeli és Admata pontosan tudta, hogy a
boszorkánynak nincs már választása: csak nézték, ahogy eltűnik a teste a
résben, aztán a valóság szövete egyetlen halk sóhajjal összeforrott újra.
– És most? – kérdezte a Névtelen Ifjú.
– Most haza kell jutnunk valahogy –
mosolygott Admata.
Gaku várakozásteljesen leült a kanapéra,
de a többiek elnéző tiltakozása láttán feltápászkodott.
– Persze, nincs több festés és nincs több
teremtés… azt hiszem, előre megyek a városba, és kerítek valahonnan egy
automobilt… – mondta, és nekiindult a messzeségnek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
hol volt – hol nem volt lakótelep. Valahol. A lakótelep hetedik emeletén a
kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. A
szemközti ház hetedik emeletének kilences lakásában egy szociális munkás élt,
és egy Névtelen Ifjú, aki belátta, hogy ilyen névvel meglehetősen nehéz
elboldogulni a mindennapokban, szerzett hát a feketepiacon egy Mika Talling
névre kiállított igazolványt.
A nénikét Admatának hívták, a bácsikát
Szádelinek. Csekélyke nyugdíjukból és rengeteg szeretetükből mindig jutott a
környéken mindenkinek. A gázszerelő csak azért járt rendszeresen ellenőrizni a
tűzhelyet, hogy beszélhessen egy-két szót a szálfaderekú öreggel. Az adóellenőr
időnként téves idézéseket küldött Admata néninek, csak mert olyan jó volt néha
olyasvalakivel beszélgetni a hivatalban, aki nemcsak a gépezet egy csavarjának
tekintette őt, hanem megkérdezte azt is, hogy vannak az unokák. A bírósági
végrehajtó pedig minden szombat délután megjelent Szádeliék ajtajában, a közös
képviselővel és egy taxisofőrrel együtt (aki néhány évvel ezelőtt egy nagyon
furcsa fuvart bonyolított, közvetlenül a Nagy Vihar után), ugyanis köztudottan
négy ember kell ahhoz, hogy kilegyen az ultiparti. Ilyenkor Admata szépen,
lassan átsétált a szemközti házba, felliftezett a hetedik emeletre, és estig
sorozatokat nézett Gakuval, Mika Tallinggal, és Mika Talling barátnőjével (aki,
sajnos, mindig kicserélődött, mire Admata megtanulta a nevét).
Az öreg Admata és a vén Szádeli osztotta,
osztotta a szeretetet, de mindig maradt még belőle rengeteg. S amikor már
ezredszer panaszolták ezt el egymásnak – nem elfelejtve, hogy nincs más
panaszolnivalójuk –, elhatározták, hogy álmodnak egy gyermeket maguknak.
De Gaku azt tanácsolta, fogadjanak be
inkább néhányat az árvaházból.
Így is tett Szádeli és Admata. Nyolc
gyerkőc költözött a hetedik emelet kilences lakásába, de az öregek szeretete
még mindig nem fogyott el, mert a szeretet bizony olyan, hogy ahol sok van
belőle, ott még több terem, de ez ritkán szokott feltűnni bárkinek. És a
gyerkőcök óvodába jártak és iskolába jártak, és csúfolták őket és ők
visszacsúfoltak másokat, és néha sírtak is. Ecsettel, krétával, festékkel
olyanokat rajzoltak, amiknek nem kellett valósággá válniuk ahhoz, hogy csodák
lehessenek. Emellett, Admata nagy örömére, mindegyik kedvenc étele a rizses hús
volt (amit köztudottan könnyű elkészíteni, és nem árt neki, ha felmelegítik).
És egy este, amikor Szádeli és Admata már
nagyon-nagyon elfáradt, lefeküdtek egymás mellé, és csendesen így szólt a
vénséges öregember:
– Lehet, hogy meg kellene halnunk már,
kedvesem.
– Tudom, fáradt vagyok én is… de mi lesz
a gyerekeinkkel? Árvák lesznek, elveszettek, sírni fognak, és a könnyeikből… –
sóhajtott Admata.
– Ugyan, az ő történetüknek nem kell
ismételniük a miénket. Nincsenek egyedül, meg aztán itt van Gaku és Mika
Talling meg a barátnője, Elmira…
– Zsulianna – javította ki Admata. –
Elmira két hete elköltözött…
– Mindegy, akkor is vigyáznak majd rájuk.
Hidd el, rendben lesznek mind – mondta Szádeli, és megölelte Admatát.
A hol volt – hol nem volt lakótelepet
ezüst fénybe vonta a telihold. A csillagok fénye tükröződött a park kicsiny
tavacskáján. A felszín nyugodt volt, egészen addig, amíg egy jókora aranyhal ki
nem ugrott a vízből. A hullámok sokszoros gyűrűben indultak a part felé, ám a
kifele-csobbanást nem követte vissza-csobbanás. Az aranyhal ugrás közben eltűnt
a levegőben, mintha sosem lett volna a tóban.
S néhány perc múlva a hullámok is
megtörtek a moha borította, hűvös köveken.
Illusztráció: Kyrú Ficzere
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése