2014. augusztus 30., szombat

Miklya Zsolt: Sulyokvetők

Grafika: Klesitz Piroska
Megkérdeztem a szomszéd bácsit,
elvetette-e már a sulykot.
Dörmögött a bajusza alatt,
aztán felnézett és csak mosolygott.

2014. augusztus 28., csütörtök

Nagy Anikó Johanna: Az eltűnt mobil

Kőszeghy Csilla grafikája
Az osztályunkban történt, az 5. a-ban. Adrienn telefonja eltűnt. Drága telefon volt, mert Adrienn szülei gazdagok, és mindenből drágát vesznek. Biztosan azért, hogy mindenki lássa, hogy gazdagok. 

2014. augusztus 26., kedd

Mészöly Ágnes: HÅKON Thorsdal egyik napja







Pap Kata grafikája


1.


HÅKON-nak hívnak, és Norvégia második legnagyobb városában
élek. De nehogy azt hidd, hogy felhőkarcolók vannak nálunk meg hatalmas
forgalom! Norvégiában még a nagyvárosok is nyugisak és barátságosak. A mi
városunkat Hamarnak hívják, és a Mjøsa tó partján fekszik. A tó hideg, acélkék
vizében visszatükröződnek az apró házak, az ezerszínű őszi fák és a világító
kék ég.




2.




- Brrr! Brrr! – zörög az ajtócsengő. Ez azt jelenti, hogy
megérkezett Matthias, az asszisztensem.


- Semmi kedvem felkelni! Még alig múlt hét óra! – kiabálok
ki az ágyamból, de senki nem válaszol. Hallom, hogy Matthias és a mama
csevegnek és kávéznak a konyhában. Becsukom újra a szememet, és úgy teszek,
mintha nem is hallanám őket.


- Most már ideje felkelni, álomszuszék! – mondja nemsokára
mellettem Matthias. – Ide tettem a ruháidat az ágyad mellé. Szólj, ha segítenem
kell a gombokkal!


Nagy nehezen kiülök az ágy szélére, és elkezdek öltözködni.
Ez nekem elég lassan megy, ugyanis mozgássérült vagyok. Nem tudok egyszerre túl
sokat gyalogolni, és nem igazán ügyesek a kezeim: az inggombokat például
utálom. Nem is értem, miért vesz nekem a mama folyton divatos ingeket!


- Gyere, segítek – könyörül meg rajtam végül Matthias. Aztán
segít megkenni a szendvicsemet is.






3.


- Na, ideje elgurulni a suliba! – mondom, mikor végre készen
vagyunk mindennel. Beülök a kerekesszékembe, mert az iskola túl messze van
ahhoz, hogy gyalogoljak. Ahhoz meg túl közel, hogy kocsival menjünk.


Útközben mindenféle férfias dologról beszélgetünk:
kitárgyaljuk a tegnapi meccset, meg a kocsikat, amik elhúznak mellettünk. Papa
ugyanis messze északon dolgozik, egy olajfúrótornyon, így csak Matthiasszal
tudok ilyesmiről dumálni.


Mire a Mjøsa hosszú hídjára érünk, a karjaim is elfáradnak.


- Gyorsítsunk egy kicsit? – kérdezi Matthias, és megtolja a
kerekesszéket. De mielőtt befordulunk a suli utcájába, engedi, hogy én hajtsam
magam megint. Tudja, milyen büszke vagyok arra, hogy a saját erőmből gurulok a
suliba. Még csak nem is elektromos székkel, mint egy csomó másik mozgássérült!





4.


A tanterem előtt elköszönök Matthiastól és kezet fogunk a
barátaimmal.


- Szia, HÅKON! – kiált rám a folyosón az osztálytársnőm,
Robin.


- Honnan tudod, hogy én vagyok? – kérdezem.


- Megismertem a kerekesszék nyikorgását! – nevet rám. –
Tudod, csak vak vagyok, nem süket!


Robin nagyon furcsa lány. Nem azért, mert látássérült, hanem
mert folyton vaknak nevezi magát. Én utálom, ha nyomoréknak neveznek, de őt nem
zavarja, ha azt mondják rá: vak. Nem szeretek Robinnal játszani, nem azért,
mert látássérült, és az asszisztense egy goromba vénasszony, hanem mert lány,
és a lányok azok aztán tényleg nagyon furcsák.


Még akkor is, ha nem különleges nevelési igényűek, mint én
vagy Robin.


Délután egyig tart a tanítás. Az órák alatt rendes széken
ülök, és a botjaimmal megyek ki a táblához, ha kell. Nagyon büszke vagyok, hogy
mindent ugyanúgy meg tudok csinálni, mint a többiek, még akkor is, ha egy
kicsivel tovább tart, mint nekik.





5.


- HÅKON, lassabban! – figyelmeztet a tanárnőm a
nagyszünetben. Éppen fogócskázunk az osztálytársaimmal. Ilyenkor a
kerekesszékkel úgy száguldok, mint egy Forma-1-es pilóta.


Az egyik kanyart nem tudom bevenni, és paff, felborulok a
székkel. Ijedten futnak össze a tanárok.


- Megint el fogod törni a kezedet, mint tavaly! – zsörtölődik
velem a tanárnő.


De én nem veszem komolyan a figyelmeztetést. Visszaülök a
kerekesszékbe és gurulok a többiek után, ahogy csak tudok.


Egyébként is, iszonyú büszke vagyok magamra. Az orvos szerint
én vagyok az egyetlen mozgássérült a világon, aki fogócska közben törte el a
kezét.





6.





Suli után Matthias kocsival visz a PTØ Senteret-be. Ez
olyasmi, mint egy edzőterem mozgássérülteknek. Itt dolgoznak a konduktorok,
akik olyasmik, mint a speciális tanárok.


- Helló, HÅKON! – üdvözöl Zsuzsa. – Hallom, mostanában
gondjaid vannak a sebességkorlátozással! És a gombokkal is!


Elképesztő, hogy ez a nő honnan tud meg mindent! És mindig
olyan feladatokat talál ki nekem, amiket igazán utálok.


- Ma gyakoroljuk egy kicsit a járást botok nélkül – mondja.


Vagy két órán keresztül küzdök a járásfeladatokkal. Legalább
ötvenszer orra esem, de Zsuzsa szerint ezt is nagyon fontos megtanulni.


Mikor hazaindulunk, olyan izzadt vagyok, mint egy versenyló.





7.


- Ha kész a leckéd, játszhatunk a Play Station-nel! –
ajánlja Matthias.


Alig gépezünk egy fél órája, mikor betoppan a mama.


- HÅKON! Már megint a számítógépezés! – szid le kérdezés
nélkül. Matthiast is leteremti egy kicsit, de aztán hamar elszáll a mérge.


- Gyere, vacsorázzunk! Hoztam egy kis kínait a
bevásárlóközpontból.


Imádom a kínai kaját, meg a mekit is, pedig mama szerint
nekem nagyon oda kell figyelnem, mit eszek. Persze ő el sem tudja képzelni,
milyen fárasztó az, ha az ember folyton odafigyel mindenre: hogy ne menjen
gyorsan a kerekesszékkel, ne egyen egészségtelen cuccokat, gyakorolja a járást
és a gombolást, míg a többiek egész délután játszhatnak a kompjúterrel. És
mindezt csak azért, mert mozgássérült!





8.


- HÅKON! – kiált be mama a fürdőszobába. – Gyere, papa hív
skype-on!


Mielőtt elzárom a zuhanyt, gondosan lelocsolom a
zuhanyozószékemet, hogy úgy tűnjön, mintha használtam volna. Nemrég kaptam,
azóta anya végre megengedi, hogy egyedül fürödjek. De én utálok ráülni a hideg
műanyagra. Inkább állva zuhanyzok, pedig az veszélyes. De nagyon büszke vagyok
rá, hogy ezt is meg tudom csinálni. Még akkor is, ha nem mondhatom meg
senkinek, mert megint leszidnának, hogy felelőtlen vagyok.


Papával vagy fél órát dumálunk, közben mami beparancsol az
ágyba. Elalvás előtt még megmasszíroz tetőtől talpig, közben papa egy véget nem
érő történetet mesél egy fiúról, akinek mindenféle különleges képessége van,
például képes belelátni a többi ember gondolataiba.




- Ideje elaludnod! – mondja aztán mami, miután elbúcsúztunk
papától. Betakargat, én meg még mielőtt elaludnék, átgondolom, mi is történt
velem ezen a napon, és felkészülök a másnapi kihívásokra.


Mészöly Ágnes: HÅKON Thorsdal egyik napja

Pap Kata grafikája
1.
HÅKON-nak hívnak, és Norvégia második legnagyobb városában élek. De nehogy azt hidd, hogy felhőkarcolók vannak nálunk meg hatalmas forgalom! Norvégiában még a nagyvárosok is nyugisak és barátságosak. A mi városunkat Hamarnak hívják, és a Mjøsa tó partján fekszik. A tó hideg, acélkék vizében visszatükröződnek az apró házak, az ezerszínű őszi fák és a világító kék ég.

2.
- Brrr! Brrr! – zörög az ajtócsengő. Ez azt jelenti, hogy megérkezett Matthias, az asszisztensem.
- Semmi kedvem felkelni! Még alig múlt hét óra! – kiabálok ki az ágyamból, de senki nem válaszol. Hallom, hogy Matthias és a mama csevegnek és kávéznak a konyhában. Becsukom újra a szememet, és úgy teszek, mintha nem is hallanám őket.
- Most már ideje felkelni, álomszuszék! – mondja nemsokára mellettem Matthias. – Ide tettem a ruháidat az ágyad mellé. Szólj, ha segítenem kell a gombokkal!
Nagy nehezen kiülök az ágy szélére, és elkezdek öltözködni. Ez nekem elég lassan megy, ugyanis mozgássérült vagyok. Nem tudok egyszerre túl sokat gyalogolni, és nem igazán ügyesek a kezeim: az inggombokat például utálom. Nem is értem, miért vesz nekem a mama folyton divatos ingeket!
- Gyere, segítek – könyörül meg rajtam végül Matthias. Aztán segít megkenni a szendvicsemet is.

2014. augusztus 22., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Kukák és ágak





Endrődi Kata grafikája


Marcit szerették a suliban. Jó
tanuló volt. Ilyenekre mondják a tanárok, hogy rendes gyerek. A gyerekek meg
azt, hogy stréber. Mert Marcinak mindig kész volt a házija. Rendesen be voltak
kötve a könyvei. De még a füzetei is! Minden füzete papírba, meg öntapadós
nejlon borítóval is be volt kötve. És egyik sem volt összefirkálva, nem írta
rá, hogy Batman vagy Tonny Stark, de még kockásra se satírozta be az oldalát,
mint Kacsesz, akinek a bátyja emós, és ő is az lesz, csak nőjön még egy kicsit.


Szóval Vitéz Marcit szerették a
suliban. Legalábbis a tanárok. Mert a gyerekek… Hát, közülük ki nem állhatták sokan.
Mert hogy a Vitéz az egy stréber. Egy önző dög. Aki sohasem képes súgni. Nem
adja oda a házit a szünetben. Na jó, egyszer Kockának odaadta, de csak azért,
mert tudta, ha megint bekarózik, senki se menti meg a félévi bukástól.


Pedig Vitéz Marci nem volt stréber.
Egyáltalán nem. Csak szeretett tanulni. Érdekelte minden, ami körülötte van. És
honnan lehetne a dolgokat jobban megismerni, mint a könyvekből? Nem is csinált
mást egész nap, csak olvasott. Reggelizés közben, iskolába menet a buszon, az
órák előtt, után, és persze alatt is. Mert amíg Karicsnak meg Hotavánnak
elmagyarázta Micókné a hűbéri rendeletet, addig Marci a pad alatt legalább
három fejezetet elolvasott a „Végtelen történetből”. Ami azért érdekesebb, mint
a hűbéri rendelet, huszonharmadszorra is.


Karicsnak persze magyarázhatott
Micókné. Karics soha nem figyelt semmire. A sulira meg pláne nem. Csak arra,
hogy ki hagyja ott a tálcáját a menzán. Mert arra lecsapott, és vitte a
mosogatóba azonnal. Persze, ha maradt rajta egy banán vagy bukta vagy ilyesmi,
azt azonnal zsebre vágta. Meg Marika néni kedves mosolyát, és a másik banánt
is, amit azért adott neki, hogy milyen rendes gyerek. Na, persze. Csak látná a
konyhás néni Karicsot a Manhattan előtt. Ott van minden hétvégén. Persze, jó
korán, hogy a hajléktalanok meg ne előzzék. Hogy ő szedhesse össze a szétdobált
üvegeket. Még a kukából is kiszedi. Markos Orsi látta egyszer. Nem is nevezik
azóta másként a suliban, mint Kukás. A Kukás Karics.


Szóval, Marci sohasem gondolta
volna, hogy ő egyszer a Kariccsal jóban lesz.


Nem is úgy indult a dolog. Még egy
osztályfőnökit is bekapott miatta.


Marci mamája hitetlenkedve forgatta
az ellenőrzőt. Csak nézte a betűket, próbálta értelmezni a szavakat, de nem
ment. „Vitéz Mártont minősíthetetlen magatartása miatt osztályfőnöki
figyelmeztetésben részesítem.”
Dátum, aláírás, osztályfőnök.


– Mit csináltál kisfiam?


– Semmit. Csak megmondtam az
igazat.


Anya döbbenten nézett rá. Pedig
Marci tényleg nem csinált mást, csak megmondta az igazat. Mert az úgy volt,
hogy Hiszti néni megint sírva rohant ki bioszóráról. Ami igaz, az igaz,
rendesen állt a bál, Orczik Peti előadta a szabadesést, Hiszti néni meg azt
hitte, megint kiájult a padból. Aztán, amikor az egész osztály a pad alatt
röhögött, már kínjában, hogy méri Hiszti néni Orczik nem létező pulzusát, na,
akkor kapott észbe a tanárnő, hogy az 5/b már megint átverte. Ennek persze az
lett a következménye, hogy osztályfőnökin Alíz néni ültetett, és Marci Karics
mellé került. Át is cuccolt. Vitte a könyveit, mindent. De nemsoká felállt, és
szembenézett Alíz nénivel:


– Én nem ülök a Karics mellett –
mondta határozottan.


– De miért?


– Mert büdös.


– Büdös? – kérdezett vissza Marci
papája is este, amikor meghallotta, mi történt. – Azt mondtad rá, hogy büdös?


– Azt – vágta ki a gyerek dacosan.
– Mert tényleg büdös.


Apa nagy levegőt vett, és Marci már
előre unta, hogy ilyet nem illik mondani, meg... De apa nem tartott
szentbeszédet. Megfogta a fia karját, és elindult vele a garázs felé.


– Most meg hova megyünk? – kérdezte
Marci döbbenten.


– Futócipőt venni – válaszolta apa.
– Itt az ideje, hogy kimozdulj végre a könyveid közül, és megismerd kicsit a
világot.






Marci sokáig nem értette, mi köze van az osztályfőnöki
intőnek meg a Kukás Karicsnak a kocogáshoz. Miért kell neki mindennap
futócipőbe bújni, és lenyomni a kiskört a Parkerdőben az apjával együtt, aki
persze a nagykört futotta. Az elején eléggé utálta a dolgot, szívesebben ment
volna vissza a könyveihez. De aztán belejött, s amikor először sikerült jobb
részeredményt futnia az apjánál, már nem is emlékezett az osztályfőnökire meg
Kukás Karicsra. Még akkor sem jutott eszébe a dolog, amikor szembetalálkoztak
vele a Parkerdő ösvényén. Valami rossz kordét húzott a Kukás, letört ágakkal
volt megpakolva.


„Na, kukázott megint” – villant át Marci agyán a gondolat.
Szíve szerint úgy húzott volna el mellette, hogy oda se köszön. Milyen ciki
már, hogy apa előtt egy ilyen guberálónak köszönget.


De aztán egészen másként alakultak a dolgok.


Karics is zavarba jöhetett, mert ahogy felismerte őket,
akkorát rántott a kordén, hogy leborult az egész rakomány.


– Várj, segítek! – ugrott apa azonnal, és már szedegette
is a Kukás cuccait fel a földről.


– Nem kell. Bírom én egyedül is.


– Tudom – mondta a férfi –, láttalak már itt eleget. De ha
így pakolod, leborul újra.


Viszont ha ezt keresztbe rakod, azt meg ide mellé...


Karics először gyanakodva figyelt, aztán kiült egy széles
mosoly az arcára. Majd fogta, és egyesével adogatni kezdte a kocsira az ágakat.


– Na, így már jó lesz – rázta meg a kocsit végül a férfi,
s köszönetet nem is várva kocogott fiával tovább.


Már a pizzériában ültek, s Marci a szokásos edzés utáni
adagját ette, amikor egy pillanatra megint eszébe jutott Karics.


– Miért vitte azokat a fákat? – kérdezte.


– Tüzelőt szed. Nincs nekik mivel fűteni.


Marci értetlenül nézett.


– Mi az, hogy nincs mivel fűteni? Miért nem kapcsolják be
a konvektort?


– Mert valószínűleg nincs nekik.


– Gáz mindenütt van – jelentette ki Marci. De apának erre
is megvolt a válasza:


– Akkor meg kikapcsolták náluk a gázt, mert nem tudták
fizetni a számlákat. Szerinted melyik a jobb?


„Egyik se” – húzta el a száját Marci, de hangosan csak
annyit morgott az orra alá, hogy ez hülyeség, biztos szalonnasütésre készültek
Karicsék, vagy grillezésre.


De aztán rá kellett jönnie, hogy nem. Először csak a dér,
aztán a hó jelezte, hogy keményedik a tél. Meg Karics, akivel egyre többször
találkoztak, és egyre magasabbra pakolta a kordén az ágakat. Marci néha
szégyellte magát, hogy ő edz, Karics meg vergődik a kordéjával. Szeretett volna
odamenni, hogy segítsen. De tudta, fölösleges. Karics nem engedné úgysem. Aztán
nem volt más választása. Muszáj volt engednie. Egy napon úgy megpakolta a
kiskocsit, hogy eltört az egyik kerék.


– Hogy az a jó…


Karics káromkodott, mint a kocsis, amikor Marciék
odaértek. És káromkodott végig az úton, amíg elérték a Fordot, és bepakolták a
roncs kiskocsit meg a fákat. Még a hátsó ülésre is jutott. Apa ráterített egy
zsákot, arra rakták az ágakat, annak a tetejére ült a két fiú. Aztán csak
dülöngéltek egész úton, meg röhögtek, mint a fakutya, mert milyen kúl már,
máglyát rakni egy Ford Mondeóba.


Csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek Karicsékhoz.


Nem volt szalonnasütés meg grillezés, csak egy rossz kis
vaskályha, meg Karics anyukája, aki hálóingben feküdt az ágyban még délután is,
meg a menzamaradék az asztalon, meg füst, mert a Karics anyukája nem tudja
megrakni rendesen a kályhát. Marci apukájának se sikerült, de Karicsné
legyintett:


– Hagyja doktor úr, ez mindig ilyen.


Marci hangja elakadt, s csak otthon merte megkérdezni:


– Apa… Te ismered őket?


– Igen, kisfiam. Kezelem Márkó édesanyját.


A fiú az apjára kapta a tekintetét. Tényleg. A Karicsot
Márknak hívják. Marci hirtelen úgy érezte, hogy nagyon elfáradt. Odadőlt az apja
karjához. A férfi átkarolta, s a fiú valami furcsa szagot érzett a ruháján.
Aztán megszagolta a saját pulóverét. Büdösek mind a ketten. Füstszagúak. Pont
úgy, mint Karics Márk.










Miklya Luzsányi Mónika: Kukák és ágak

Endrődi Kata grafikája
Marcit szerették a suliban. Jó tanuló volt. Ilyenekre mondják a tanárok, hogy rendes gyerek. A gyerekek meg azt, hogy stréber. Mert Marcinak mindig kész volt a házija. Rendesen be voltak kötve a könyvei. De még a füzetei is! Minden füzete papírba, meg öntapadós nejlon borítóval is be volt kötve. És egyik sem volt összefirkálva, nem írta rá, hogy Batman vagy Tonny Stark, de még kockásra se satírozta be az oldalát, mint Kacsesz, akinek a bátyja emós, és ő is az lesz, csak nőjön még egy kicsit.
Szóval Vitéz Marcit szerették a suliban. Legalábbis a tanárok. Mert a gyerekek… Hát, közülük ki nem állhatták sokan. Mert hogy a Vitéz az egy stréber. Egy önző dög. Aki sohasem képes súgni. Nem adja oda a házit a szünetben. Na jó, egyszer Kockának odaadta, de csak azért, mert tudta, ha megint bekarózik, senki se menti meg a félévi bukástól.
Pedig Vitéz Marci nem volt stréber. Egyáltalán nem. Csak szeretett tanulni. Érdekelte minden, ami körülötte van. És honnan lehetne a dolgokat jobban megismerni, mint a könyvekből? Nem is csinált mást egész nap, csak olvasott. Reggelizés közben, iskolába menet a buszon, az órák előtt, után, és persze alatt is. Mert amíg Karicsnak meg Hotavánnak elmagyarázta Micókné a hűbéri rendeletet, addig Marci a pad alatt legalább három fejezetet elolvasott a „Végtelen történetből”. Ami azért érdekesebb, mint a hűbéri rendelet, huszonharmadszorra is.
Karicsnak persze magyarázhatott Micókné. Karics soha nem figyelt semmire. A sulira meg pláne nem. Csak arra, hogy ki hagyja ott a tálcáját a menzán. Mert arra lecsapott, és vitte a mosogatóba azonnal. Persze, ha maradt rajta egy banán vagy bukta vagy ilyesmi, azt azonnal zsebre vágta. Meg Marika néni kedves mosolyát, és a másik banánt is, amit azért adott neki, hogy milyen rendes gyerek. Na, persze. Csak látná a konyhás néni Karicsot a Manhattan előtt. Ott van minden hétvégén. Persze, jó korán, hogy a hajléktalanok meg ne előzzék. Hogy ő szedhesse össze a szétdobált üvegeket. Még a kukából is kiszedi. Markos Orsi látta egyszer. Nem is nevezik azóta másként a suliban, mint Kukás. A Kukás Karics.
Szóval, Marci sohasem gondolta volna, hogy ő egyszer a Kariccsal jóban lesz.
Nem is úgy indult a dolog. Még egy osztályfőnökit is bekapott miatta.
Marci mamája hitetlenkedve forgatta az ellenőrzőt. Csak nézte a betűket, próbálta értelmezni a szavakat, de nem ment. „Vitéz Mártont minősíthetetlen magatartása miatt osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.” Dátum, aláírás, osztályfőnök.
– Mit csináltál kisfiam?
– Semmit. Csak megmondtam az igazat.
Anya döbbenten nézett rá. Pedig Marci tényleg nem csinált mást, csak megmondta az igazat. Mert az úgy volt, hogy Hiszti néni megint sírva rohant ki bioszóráról. Ami igaz, az igaz, rendesen állt a bál, Orczik Peti előadta a szabadesést, Hiszti néni meg azt hitte, megint kiájult a padból. Aztán, amikor az egész osztály a pad alatt röhögött, már kínjában, hogy méri Hiszti néni Orczik nem létező pulzusát, na, akkor kapott észbe a tanárnő, hogy az 5/b már megint átverte. Ennek persze az lett a következménye, hogy osztályfőnökin Alíz néni ültetett, és Marci Karics mellé került. Át is cuccolt. Vitte a könyveit, mindent. De nemsoká felállt, és szembenézett Alíz nénivel:
– Én nem ülök a Karics mellett – mondta határozottan.
– De miért?
– Mert büdös.
– Büdös? – kérdezett vissza Marci papája is este, amikor meghallotta, mi történt. – Azt mondtad rá, hogy büdös?
– Azt – vágta ki a gyerek dacosan. – Mert tényleg büdös.
Apa nagy levegőt vett, és Marci már előre unta, hogy ilyet nem illik mondani, meg... De apa nem tartott szentbeszédet. Megfogta a fia karját, és elindult vele a garázs felé.
– Most meg hova megyünk? – kérdezte Marci döbbenten.
– Futócipőt venni – válaszolta apa. – Itt az ideje, hogy kimozdulj végre a könyveid közül, és megismerd kicsit a világot.

2014. augusztus 20., szerda

Csík Mónika: Luigi





Kalas Zsuzsa grafikája


Lajosnak hívják a
haverom,


de ő úgy szereti, ha
szólítják: Luigi,


g-vel írják, de dzs-nek
ejtik,


olaszosan, mint a nagy
focistákét,







Lújdzsi, mondja neki a
nagyapja,


így, hosszú ú-val, mert
az öregnek


már nincs foga és amúgy
is


szereti elnyújtani a
dolgokat,


ahogy a történeteinek
sincs soha vége,


egyik szundikálásból a
másikba esik,


és ott csap bele a
folytatásba, ahol abbahagyta,


háborúkról meg olyan
időkről mesél,


amikor csak zsíros
kenyeret ettek, tököt,


meg almaszószt, és
kinyalták a lábost,


hisz örökké éhesek
voltak,


nem is érti, hogy a
mostani kölykök


miért válogatnak, túrják
az ételt


mint a kismalacok, pizzát
esznek


és Coca-Colát isznak,
picát,


ő így mondja, annak az
ételnek


semmi értelme, csak a
lökött


tésztafaló digóknak való,


de egy alföldi kölyök ne
egyen


ilyen ételt,
kimondhatatlan nevűt,


amúgy is eltunyulunk
tőle,


már fára mászni is
elfelejtettünk,


bár lehet, hogy meg se
tanultunk rendesen,


és focizni csak
elméletben tudunk,


szotyival meg tökmaggal a
tévé előtt,


de talán mindegy is,
húszéves


korunkra úgy is
belebolondulunk


a számítógépezésbe, a
miénk


egy elfuserált generáció,
Lújdzsi,


Lújdzsi, még ez a név is
olyan


nehezen áll a szájra,
mért nem


lehet Lajoskának vagy
Lalinak


hívni, ha egyszer az a
neve,


mi meg Luigival röhögünk
ilyenkor,


Lajosnak csak férfiakat
hívhatnak,


bajuszosakat, két
gyerekkel,


és a feleség szólítja
csak Lajoskának,


a Lali meg papagájnév, ki
ne tudná,


egy Lalival nem lehet a
csajoknak


imponálni, viszont a
Luigi, így


olaszosan, már egészen
más eset.




























Csík Mónika: Luigi

Kalas Zsuzsa grafikája
Lajosnak hívják a haverom,
de ő úgy szereti, ha szólítják: Luigi,
g-vel írják, de dzs-nek ejtik,
olaszosan, mint a nagy focistákét,

2014. augusztus 18., hétfő

Tóth Kinga: Zsúr

Tóth Kinga grafikája
43. homokozóban ülünk a majom
a zebra kezében ecset
festőkészlet rajta „black”
túl fehér a zebra kivetik
a lovak zebrának csíktalan
segítek neki így a majom
a homokozóban mondjuk
nem számít bevizezzük
a homokot és belefekszünk
csillogós bőrt szabunk

2014. augusztus 13., szerda

Tóth Ágnes: Kucsmagomba

Kürti Andrea grafikája
- A kalapom oly otromba -
sírdogált a kucsma gomba.
- Gallérom is gyűrött szegény,
én vagyok itt az erdőben
a legcsúfabb gomba legény.
Lenéznek a gombatársak,
nem is tudom mit csináljak.

2014. augusztus 11., hétfő

Nagy Anikó Johanna: Pracli és a piros sál

Egri Mónika grafikája
A piros sál kicsit öregecske volt már, de még mindig nagyon puha és jó meleg. A két végén sűrű rojtok bodorodtak. Itt-ott egy-egy szála már kihúzódott, elszakadozott, és a közepe táján egy fura alakú sötétes folt is terpeszkedett. De bárkit megóvott volna a torokgyulladástól a legzordabb hideg télben is. Ez a bodros-rojtos sál benn lapult a szekrény sötétjében már évek óta. Jöttek helyette újabb, divatosabb sálak, és vele már régóta nem törődött senki sem.

2014. augusztus 7., csütörtök

Mészöly Ágnes: Illara Kaylan-Smith egy napja

Bódi Kati grafikája
1.
ILLARA-nak hívnak, és Trinidad egyik városának a legszélén lakom, egy kakaóültetvényen. Trinidad egy kicsiny sziget Venezuela partjai mellett, és azt hiszem, ez a legszebb vidék a világon. A házunk a hegyek lábánál áll, nem messze az esőredőtől. Apukám biológus, a Port of Spain-i egyetemen tanít. Anyu az ültetvény dolgait intézi, és vigyáz a házra.
Van egy ikertestvérem is, Keneisha. Amikor világra jöttünk, egy pár percig nem tudott levegőt venni. Lehet, hogy ezért van az, hogy elég furcsa lány.

2014. augusztus 4., hétfő

Majoros Nóra: Manó Marci titka

Illusztráció: Kyrú
Manó Marci szerette a kalandot. Erdőkön és mezőkön kószált, barlangokat fedezett fel, sasokkal és farkasokkal barátkozott. Egyszer még a tengernél is járt. Minden évben tavasszal kerekedett fel, és a tél beállta előtt hazament a falujába. Ilyenkor nagy tábortüzet gyújtottak, az összes manó köré telepedett, és Manó Marci meséit hallgatták.

2014. augusztus 1., péntek

Tolerancia





Bódi Kati grafikája






Te is más vagy, én is más
vagyok. Ilyennek szeretjük egymást.




Augusztusi témánk címe: Tolerancia.


Tolerancia

Bódi Kati grafikája


Te is más vagy, én is más vagyok. Ilyennek szeretjük egymást.

Augusztusi témánk címe: Tolerancia.