2014. augusztus 20., szerda

Csík Mónika: Luigi

Kalas Zsuzsa grafikája
Lajosnak hívják a haverom,
de ő úgy szereti, ha szólítják: Luigi,
g-vel írják, de dzs-nek ejtik,
olaszosan, mint a nagy focistákét,


Lújdzsi, mondja neki a nagyapja,
így, hosszú ú-val, mert az öregnek
már nincs foga és amúgy is
szereti elnyújtani a dolgokat,
ahogy a történeteinek sincs soha vége,
egyik szundikálásból a másikba esik,
és ott csap bele a folytatásba, ahol abbahagyta,
háborúkról meg olyan időkről mesél,
amikor csak zsíros kenyeret ettek, tököt,
meg almaszószt, és kinyalták a lábost,
hisz örökké éhesek voltak,
nem is érti, hogy a mostani kölykök
miért válogatnak, túrják az ételt
mint a kismalacok, pizzát esznek
és Coca-Colát isznak, picát,
ő így mondja, annak az ételnek
semmi értelme, csak a lökött
tésztafaló digóknak való,
de egy alföldi kölyök ne egyen
ilyen ételt, kimondhatatlan nevűt,
amúgy is eltunyulunk tőle,
már fára mászni is elfelejtettünk,
bár lehet, hogy meg se tanultunk rendesen,
és focizni csak elméletben tudunk,
szotyival meg tökmaggal a tévé előtt,
de talán mindegy is, húszéves
korunkra úgy is belebolondulunk
a számítógépezésbe, a miénk
egy elfuserált generáció, Lújdzsi,
Lújdzsi, még ez a név is olyan
nehezen áll a szájra, mért nem
lehet Lajoskának vagy Lalinak
hívni, ha egyszer az a neve,
mi meg Luigival röhögünk ilyenkor,
Lajosnak csak férfiakat hívhatnak,
bajuszosakat, két gyerekkel,
és a feleség szólítja csak Lajoskának,
a Lali meg papagájnév, ki ne tudná,
egy Lalival nem lehet a csajoknak
imponálni, viszont a Luigi, így
olaszosan, már egészen más eset.









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése