Búcsúlevél pókoknak

Bódi Kati pókja

Kedves Olvasóink, Barátaink, Alkotótársaink és pókjaink a sarokban,
  

a szívünkben ünnepi érzéssel és meghatódva köszönünk most el tőletek. Megszerettük születésnapi gyerekünket, a Borilányt, és örömmel csodálkoztunk rá minden mese, vers, interjú és illusztráció kapcsán, mennyire sokfélék vagyunk, mégis egyformák abban, hogy csak játszunk gyerekmódra.

A facebookon megosztottuk cimboráink régi, kedvenc bejegyzéseit, és ez felért gyerekkori kutakodásainkkal elfelejtett kincsek után a pókhálós padláson.

No és rengeteg inspirációt, ötletet kaptunk tőletek a témabörze pályázatunkra, annyit, hogy alig győzzük feldolgozni.

Egy vallomással is tartozunk, leginkább a pókoknak. Nem volt tervbe véve, hogy szerepetek lesz a jubileum kapcsán, csak úgy beleszemtelenkedtetek a bevezetőbe. Ahogy a pókok általában szoktak. De a téma során felfedeztük azt a gazdagon elágazó, leheletnyi hálót, amely összeköt bennünket. Ha meghúztunk egy szálat itt, megremegett még ott, meg ott is.

Ünnepélyesen megígérhetjük, hogy vigyázni fogunk a sarokban lakó pókjainkra, és tovább szőjük a cimborák hálóját a következő születésnapig, meg még azon is túl.
  

Köszönjük, hogy velünk voltatok!
  

Az Író Cimborák nevében a szerkesztők:
  

Bódi Kati, Majoros Nóra, Mészöly Ágnes, Miklya Zsolt, Szabó Imola Julianna, Rét Viki és Várfalvy Emőke
  

Külön köszönet Dávid Ádámnak

Majoros Nóra: Jusztinia nem tud elaludni

Január 10-én kezdtük el ünnepelni a blogon a születésnapunkat az ÖT című bejegyzéssel. Szerkesztőink azóta bontogatják a levelesládájukban az izgalmasabbnál izgalmasabb csomagokat. Ahogy beérkeztek a versek, mesék, rajzok, a sok élményből bizony bennük is mese és kép gabalyodott, akár a téma elején felvetett pókfonál. Bori meséjét ma Majoros Nóra és Bódi Kati, no meg a sarki pókok szövik tovább.

Bódi Kati illusztrációi

A fákat úgy borította be a fehér háló, mintha egy vásári árus a törzsüknél fogva beleforgatta volna őket egy gigantikus vattacukor-készítő üstbe. A háló leheletnyi szálait az éjjeli fagy még fényes kristályokkal is teleszórta, így a vattacukorfák csak úgy szikráztak a holdfényben. Minden ötéves kislány álma lehetne egy ilyen csillámos vattacukorfa, ha nem csúnya, fekete és tekintélyes méretű pókok készítenék őket. Éppen akkorák, mint egy ötéves kislány tenyere.

            Az egyik pókhálógömbben, a kopasz ágváz között fehér függöny határolta a pókgyerekszobát, ahol Jusztinia, a pókgyerek feküdt függőágyában.

            – Anyaaaaa, nem tudok elaludni – szipogta, és magához szorította pókfonalba pólyázott alvópoloskáját.

            Pókmama egy elhaló sóhaj kíséretében ereszkedett le a fa égbe nyúló sudaráról.

            – Mi a baj, kincsem?

            – Félek.

            – Nincs mitől félned. Nézd, körülvesz a háló gömbje, és mind a kettőezerhatszáztizenhárom pókrokonod a közeledben alszik. Aludj te is.

            – Anyaaaaa, mesélj nekem!

Interjú Szabó Imola Juliannával

Elérkezett az utolsó interjú. Elfáradt Bori, de el is szomorodott kicsit, mert nagyon szeretett a cimborákkal beszélgetni. Talán azért is hagyta a legvégére Szabó Imola Juliannát, hogy megvigasztalják a szavai. Hiszen ő is arról mesél Borinak, hogy ha vége lesz a születésnapi témának, mi, cimborák, akkor is itt leszünk egymásnak és az olvasóknak.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Szabó Imola Julianna: 2014-ben vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem Mészöly Ágit, hogy az IC zárt csoport-e, és játszhatok-e esetleg velük ebben a virtuális birodalomban. Az ajtó kinyílt. És az egészben a legjobb, hogy nem csak játszótérre találtam így, hanem igazi cimborákra, szívcsücsök barátokra és sajátbolygós hősökre is.

R.B.: Mit jelent számodra, hogy az ÍC tagja vagy?

Sz.I.J.: Az IC egy olyan tér, ahol szabadon lehet létezni. Találkozni szöveggel, képpel, emberekkel és szándékokkal. Figyelemmel és nyitottsággal körbeölelt másik dimenzió, ahol senki sem orrol meg rád, ha éppen nincs időd „átugrani”. Ha pedig egy hatalmas fejessel vetődnél egy új témába, akkor szabadon megteheted. Közben lehet kérdezni, és folyton rácsodálkozni arra, hogy milyen nagy erővel bír egy közösség.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

Sz.I.J.: A Hét határon Nemzetközi Meseprojekt volt a nagy kedvencem. Izgalommal vártam a képet, amihez majd írnom kell. Akkor találtam Javier Zabala képzőművészre, és Maúllo Miska macskára, aki az első abszurd meselényem. Ugyanakkor a gyerekrajzokhoz készített szövegnél érzem azt, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy írhatunk. Hogy azokhoz a zseniálisan bátor és erőteljes rajzokhoz hozzászólhatunk. Azokat a perceket, amiket azzal töltöttem akkor, hogy több száz rajzot nézegettem, és fogalmam sem volt melyiket válasszam, mert mindben volt valami, azt nehezen felejtem. „A valami”. Ami miatt jó. Amiatt különösen jó néha ebbe a párhuzamos dimenzióba ugrani.

Interjú Korom Ildikóval és Korom Bálinttal

A sok tollforgató (aki, mint az interjúból kiderül, igazi emberből van), nagyon szeret barátkozni, és együtt csinálni dolgokat. Leginkább játszani, de beszélgetni, felolvasni, kiállítást vagy játszóházat szervezni (titokban néha sörözni is, de tényleg csak az, aki nagykorú), és a cimborák ezekben a tevékenységekben kitűnő társra találtak Korom Ildikó és Korom Bálint személyében.

Rímkóci Bori: Hogyan kerültél kapcsolatba az Író Cimborákkal?

Korom Ildikó: Utánam nyúlt a múltam... Egy kedves lány, akinek az esküvőjét szerveztem anno, összeboronált Mészöly Ágival, mivel szerinte mi jól tudnánk együtt dolgozni, bármit is jelentsen ez. Ha visszapörgetem az elmúlt pár évet, szerintem telibe talált a megérzésével, mert nagyon jól működtünk együtt a közös projektjeinkben.

Korom Bálint: Kicsi korom óta sok mesét, verset olvasott az anyukám, először azt gondoltam, távoli nénik és bácsik írták ezeket. De kiderült, hogy nem, mert anyukám révén, aki rendezvényszervezőként is dolgozott, találkoztam először Mészöly Ágival, utána pedig egyre több Író Cimborával, és kiderült, hogy ők is olyanok, mint a többi ember, csak ők írók.

R.B.: Elsősorban milyen jellegű (volt) az együttműködésetek?

K.I.: Elsősorban nagyon inspiráló, de aztán még sok más is, például ismerkedős, lelkesedős, szervezkedős, beszélgetős, tervezgetős, keret-kijelölős, tárgyalós, cipekedős, mesélős, együttnevetős, együttbosszankodós, egyhúronpendülős a kapcsolatunk. Jobbára múlt időben, mivel mostanában kevesebb az olyan jellegű megmozdulás, amikben részt vettem.

K.B.: Nem tartom magamat igazi írónak, se illusztrátornak, csak néha-néha bukkanok föl az Író Cimborák között. Leginkább akkor, ha felkérnek valamilyen írásra, egy mese vagy vers illusztrálására, vagy ha pályázatot hirdetnek gyerekeknek. Szóval az együttműködésünk mesebeli: egyszer volt, hol nem volt.

R.B.: Mit emelnél ki az elmúlt évek Író Cimborákhoz köthető eseményeiből?

K.I.: A kedvencem a Gyerekszigetre történt kiruccanásunk volt, ahol két napon át különböző kortárs irodalmi- és kézműves foglalkozásokat tartottunk. Az Író Cimborák felolvastak, beszélgettek a gyerekekkel és a szülőkkel, de volt koncert és mesetotó, közös játékok és meseszövés is. Sok pozitív visszajelzést kaptunk, örültek az irodalmi sátrunknak, és ez felemelő érzés volt!

K.B.: Az egyik kedvenc közös munkánk a Hét határon című kiállítás volt, ahol a ÍC-k külföldi illusztrátorok képeiből választhattak, és az adott képhez kellett mesét írniuk. Az én történetem címe Böhömke álma volt, egy elefántról és a barátairól szólt, és Marcela Calderón illusztrációjához készült.

A másik kedvenc együttműködésem az Író Cimborák sátra volt a Gyerekszigeten. Azért voltunk ott, hogy sok gyerekkel megismertessük a könyvek és a mesék szeretetét, és a fantázia birodalmát. Sokat meséltünk, közösen alkottunk és játszottunk, szerintem jól érezték magukat, akik eljöttek hozzánk.

Szabó Imola Julianna: Bori

Az egyik utolsó bejegyzésünkben Bori történetét Szabó Imola Julianna táncolja tovább. Az illusztrációt Varga Zsófi készítette, aki a kezdetektől gyakran szerepel a blogon összetéveszthetetlenül egyedi rajzaival.

Varga Zsófi illusztrációja

Bori, Bori elindult. Se nyomába, se léptébe. Ment az ötágú fához, a sárga csillagrésbe. Bori, Bori felrepült a hegy feletti kékre. A fák, akár a gyertyák, a lombok tűzben égtek. Jött az ősz, múlt a nyár, szaladt a tavasz, hátha utolérhet. Fújt a felhő, fújt az éj, koptak a hidak, a városi csendek. Marékba gyűlt a kő,  a tavakon levél tipegett. Vitte, hordta, repítette. Egy álmot, egy ígéretet, hogy jövőre már jön a hat, jön a tíz, és egyszer majd hetven. Milyen lassú az idő, ha múlik, milyen gyors, ha nem sietnél éppen.

Interjú Smelka Sándorral

Sanyi te, jer ide - szólt Miklya Luzsányi Mónika, Smelka Sándor pedig jött, látott, játszott. Meg játszik. Meg játszani is fog. Üdv a klubban!

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Smelka Sándor: Tavaly kaptam Miklya Luzsányi Mónitól egy e-mailt, hogy van még hely az Író Cimborák első táborában. Azt válaszoltam, hogy nagyon szívesen mennék, de én még nem írtam meséket. Móni válasza az volt, hogy majd a tábor után fogok. És igaza lett.

R.B.: Mit jelent számodra az, hogy az ÍC tagja vagy?

Sz.S.: A szórakoztató irodalomból érkeztem, leginkább felnőtteknek írok rövidebb, könnyedebb prózákat, humoreszkeket, melyek egy pécsi online újságban jelennek meg, így számomra egyfajta kirándulást jelent ebben a műhelyben alkotni. Mindig úgy képzeltem, hogy akkor kezd el meséket írni az ember, amikor gyereke születik, vagy a munkája során napi kapcsolatban kerül a „célszemélyekkel”. Én nem vagyok szülő, más gyerek sincs a közelemben (leszámítva a sérült gyerekeket, ami kicsit más közeg), ezért kihívás is egyúttal a meseírás. Teljesen új világ ez nekem, amit úgy próbálok belakni, hogy sokat olvasok, tanulok más cimbik meséiből. Nagy-nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen szerzőtársak közt tanulhatok.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

Sz.S: Nincs nagy múltam az Író Cimborák közt, de talán a 2016-os decemberi témát említeném meg, hiszen ekkor írtam először mesét egy adott témában, adott határidőre „élesben”. Egy karácsonyi színdarab volt a feladat, erre írtam egy mikulás mesét.

Hogy milyen projektötletem lenne? Űrhajós téma volt már?

Méhes Károly: Világlátó Bori

Kit-kat, kattog az öreg óra Boriék házában, nem is ketyeg már, hanem csak kattog, zakatol, bánatos, amiért Bori születésnapi kavalkádjának lassan vége szakad. De amíg még tart, addig együtt játszik még sok cimbora: a mai bejegyzésben Miklya Zsolt verskezdetét Méhes Károly folytatja, és Makhult Gabriella varázslatos illusztrációja színezi.

Makhult Gabriella illusztrációja

Bori lány egyéves korában elindult

a szoba sarkába.

Bori lány kétéves korában megkapta:

vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még

sok mindent nem látott.

Bori már négyéves volt, mikor elindult,

látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,

hogy közben eltévedt.

– Városban sétálni egyedül? Borbála,

várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában

a könnyű tanácsot.

– Megyek az erdőbe. Világot arra is

eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult

az erdő sarkába.

Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek

úgysem a nyomába.

***

Méghozzá azért nem érhettek el oda

mert bent a fejében

burjánzott ez a csodálatos erdő,

ott nődögélt szépen.

Így aztán, bár úton volt Bori folyton,

lábát a lakásból

ki se kellett tegye a huncut kis lányka,

úgy lehetett máshol.

Nem volt négyszögletes-kerek a Bori-erdő,

se százholdas pagony,

de azért mesés, csak épp máshogyan,

s valóságos nagyon!

Egy kicsit olyan volt, mint a közeli park,

meg az a kis liget,

a Tesco mögött, barátja-Krisztináéknál,

az udvar végiben.

A Bori-erdőben minden olyan eleven volt!

A fák s mind a bokrok

hallgattak nevükre, s attól függően, mit

susogtak a lombok,

voltak cimborák vagy ádáz ellenségek.

De ami a lényeg,

s Bori ezt élvezte azért a leginkább,

hogy ezek a lények

őt mind szerették s lesték a szavát,

s ha morgolódtak is

néha, sőt, megesett, hogy kikacagták,

nem volt vitás, hogy itt

kié az utolsó szó, mert ezek a szavak

mondták egyre tovább

a Bori-erdő történetét, hiszen általuk

történt meg a világ.

Ha ránézett Anya, bejött hozzá Apa,

Bori csak vigyorgott,

mert Anyát mogyoróbokornak látta,

Apa tölgyként állt ott,

és ő meg – ő meg lehetett bármi,

az ágakon cinke,

osonó róka, vagy még inkább szél,

egy istenke szinte,

aki saját erdő-világát felügyeli

s igazítja bölcsen.

Anya ilyenkor mindig rámosolyog,

s Apa szíve szökken

a meghatott örömtől, lám ez a lányka

nem is olyan cserfes!

Anyával boldogan megölelik egymást

– két szülő, ha repdes! –

hogy minden rendben s minden(ki) a helyén.

És a Bori-erdő

addig mesél-mesél majd a tovább

míg… - ha igaz – felnő!

 

 

Interjú Szüdi Jánossal

Imádjuk a vicces képeket! Bori is. Közös lelkesedésünk gyümölcse Bori interjúja Szüdi János grafikussal.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Szüdi János: Valószínűleg a facebookon valamelyik Illusztrátor Pajtás által. A legrégebbi idevonatkozó file, amit találtam, 2012. október 16-i. Repül az idő.

R.B.: Mit jelent számodra a közös munka?

Sz.J.: Kikapcsolódást. Más feladatot, mint a mindennapos munka. Valaki mással együtt gondolkozást és remélhetőleg egy közös végeredményt.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

Sz.J.: Sajnos nem emlékszek konkrét témákra, valószínűleg azért mert meglehetősen lazán kezelem őket.

Szeretem, ha már az első olvasás közben képek jönnek a fejembe.

Ha nem, akkor meg azt szeretem, hogy gondolkodni, dolgozni kell a rajzon.

Kertész Edina: Az ötödik

Kertész Edina meséit egyszerre felismerni sajátos humoráról és csipetnyi keserűségéről. Ő fogta kézen Borit, és vezette be az erdőbe, és megajándékozta egy különös találkozóval. A kirándulásban melléjük szegődött Kürti Andrea, számtalan, szép, izgalmas illusztráció alkotója. 

Kürti Andrea illusztrációja

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, ő meg azt sem tudta pontosan, mikor is jött a világra.

Aztán egy zúzmarás hajnalon – január hó huszonkettedik napján – Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Interjú Rét Vikivel

Piros Toll indiánnévre hallgató, szeretett szövegcincánk a Hét határon Nemzetközi Meseprojekt kapcsán dolgozott először az Író Cimborákkal, és utána Németh Eszter ki is faggatta a tapasztalatairól. Azóta is óvja, gondozza a szövegeinket, nyesegeti a vadhajtásainkat, terelgeti áradó folyóinkat, vagyis vadőr, gátőr, testőr és még műfordító is. Bori kérdéseire ma Rét Viki válaszol.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Piros Toll: Simon Réka könyvmutatványos-társam kért meg három évvel ezelőtt, hogy szerkesszem a Hét határon nemzetközi meseprojekt szövegeit. Irtó izgalmas és klassz munka volt, aminek során rögtön vagy harmincöt szerzővel dolgoztam együtt egészen rövid idő alatt. Mély víz volt, lubickoltam benne.

R.B.: Mit jelent számodra, hogy az IC tagja vagy?

P.T.: Igazából csak tiszteletbeli tag vagyok, mivel nem vagyok író. Hobbit jelent, mert tök jó olvasgatni meg néha szerkeszteni, munkát jelent, mert lett már belőle az is, és barátságot jelent, mert itt vannak a cimboráim.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

P.T.: Naná, hogy a Hét határon volt a kedvencem. A tényleg hét határból érkező illusztrátorok, a kép ihlette szövegek -- hihetetlenül sokszínű volt az egész. De az olyan gyűjteményeket is szívesen olvasom, amikben nagyobb a szabadság, ahol mindenki a saját, legotthonosabb műfajában ír. Tulképp mindegy is, mi a keret, itt a játék a lényeg, és ez benne a legszebb.

Boldog szülinapot, írók, boldog szülinapot, cimborák!

Interjú Kalas Zsuzsával

Mindig csak a bolondozás meg a játék, meg a hiphiphurrá lelkesedés! Mikor lesz már végre valaki komoly?!! Például most, amikor Bori kérdéseire Kalas Zsuzsa válaszol. Persze azért a bolondozás, a játék meg a hiphiphurrá lelkesedés is ott van a válaszokban.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Kalas Zsuzsa: 2014 őszén a Magyar Gyermekirodalmi Intézet megkeresett, és meghívott egy Nemzetközi Gyermekirodalmi Kongresszusra. Kissé szorongva érkeztem a szekszárdi helyszínre, mivel senkit sem ismertem személyesen. Ott azonban sok kedves cimborát találtam: lettek nagy beszélgetések, kávézások, némi bor, a többi pedig jött magától.

R.B.: Mit jelent számodra a közös munka?

K.Zs: Szabad és kötetlen alkotói közeget, inspirációt, barátságokat

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

K.Zs.: Személyesen közel állnak hozzám az olyan kísérletező megközelítések amikor nem követjük a megszokott formákat, ahol meglepetés minden fordulat, a további fejlemény pedig örök rejtély, és olvasás közben fogalmam sincs, mi lesz a vége. Sok kedves téma közül kiemelném ezért az Aranyecsetet, ahol több alkotó állított össze egy közös történetet, és nagyon inspiratív volt számomra a Simon Réka által szerkesztett Hét határon Nemzetközi Meseprojekt is, ahol szabadon választott illusztrációkra kellett történetet írnunk. Érdekesnek és izgalmasnak tartok minden olyan témát, ahol elszakadhatunk a megszokott forgatókönyvektől, s mivel itt nem köt a megjelenési kényszer, szabadon lehet tombolni, kipróbálni olyan őrültségeket, amelyekre egy kiadói közegben nemigen van lehetőség.

Gombos Péter: Világlátó Bori

Igazi cimboraközi együttműködés eredménye ez a bejegyzés: Miklya Zsolt kezdte, Gombos Péter folytatta. Az illusztrációkat Majoros Emma, Vincze Luca és Vincze Peti készítette, akiket nagyon szoros rokoni szálak kötnek Majoros Nóra és Rét Viki cimborákhoz, egymáshoz meg igazi cimboraság.

Vincze Peti rajza

Bori lány egyéves korában elindult

a szoba sarkába.

Bori lány kétéves korában megkapta:

vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még

sok mindent nem látott.

Bori már négyéves volt, mikor elindult,

látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,

hogy közben eltévedt.

– Városban sétálni egyedül? Borbála,

várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában

a könnyű tanácsot.

– Megyek az erdőbe. Világot arra is

eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult

az erdő sarkába.

Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek

úgysem a nyomába.

Bori hatévesen megunta életét

vadakkal övezni.

Vadkörtét, szamócat enni s az erdőben

egyedül csövezni.

Bori lány elindult, nem is volt egészen

hétéves akkortájt.

Iskolát keresett, társaságra vágyott

addigra leginkább.

Bori hát bement a közeli városba,

volt ott vagy hat suli.

Egyik sem tetszett meg, „túl zajos, túl zsúfolt,

túl szürke, nem buli”.

Bori lány végül is meglelte, bár útja

véletlen vitt oda.

Azóta odajár, hol az van kiírva:

„Edei iskola”.

Vincze Luca rajza

Majoros Emma rajza

Interjú Bertóti Johannával

Bori igen erősen habozott, hogy feltegye-e a kérdéseit az egyik legcimborább cimborának, Bertóti Johannának. Kíváncsi volt a válaszaira nagyon, de még jobban szerette volna, ha Johanna mesél, vagy versel, de leginkább azt, ha előkapja a gitárját, és énekel. Végül győzött a kötelesség, Bori kérdezett, de utána elmazsolázgatott itt a blogon Johanna varázslatos világában.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Bertóti Johanna: Dávid Ádám hívott meg a Cimborák közé még az alapításkor. Azelőtt nem voltak publikált szövegeim, de nagyon érdekelt a gyerekirodalom. Boldogan csatlakoztam.

R.B.: Mit jelent számodra a közös munka?

B.J.: Kezdettől fogva motivált, hogy benne vagyok a csapatban. Elég nehezen írok, és mindig nagy segítség, ha van valamilyen téma, ami támpontként szolgál.

Nagyon rokonszenves a csoport mentalitása: többször megfogalmazódott, hogy olyan ez a hely, mint egy játszótér, ahol ki-ki bekapcsolódhat a játékba, ha kedve van hozzá. A szó szoros értelmébe vett játszótereket kinőttem már, de a játékkedv még megvan bennem, ezért nagyon örülök, hogy a Cimborák között lehetek.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

B.J.: A sok kedvenc közül a Mi lenne, ha... témát emelném ki, amiben szervezőként is részt vettem. A téma lényege az volt, hogy gyerekrajz pályázatot hirdettünk meg, a beérkezett rajzokhoz pedig a szerzők szöveget írhattak. Nagyon tetszett, hogy a gyerekek alkotásai adták az ihletet az íráshoz, és mindenekelőtt nagyon tetszettek a beérkezett rajzok.

Olyan projektet látnék szívesen, ami ugyancsak interakcióra épül (nem volt hiány eddig sem az ilyen témákban). Pl. versmegzenésítéssel egybekötött téma (nem én mondom ki először).

Interjú Egri Mónikával

Az interjúk világnapján Bori egy rókarezervátumban találkozott Egri Mónika író-illusztrátorral, és ha a környezet meg a jeles nap nem varázsolta volna el teljesen, interjúalanya véresen komoly rajzai és válaszai teljesen levették a lábáról. Bori ennek örömére megalapította a világnapok világnapját.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Egri Mónika: Mint rajzolót, legelőször Bertóti Johanna: A pillanat című meséjéhez kértetek fel először. Az első mesémet pedig a Hét határon Nemzetközi Meseprojekt-hez írtam, Anne Pikkov rajzához kanyarintottam egy rémmesét. Na jó, nem is volt annyira félelmetes.

R.B.: Mit jelent számodra a közös munka?

E.M.: Nagyon is sokat jelent számomra, hogy egyszerre lehetek rajzoló és író cimbi is. Be kell valljam, ezen kívül viszont nem sok mindenhez értek az életben. (Van, aki szerint ezekhez sem.)

Azt gondolom, ez a blog nagyszerű felület a bemutatkozásra, közös játékra. Igen megtisztelő, hogy a mai kortárs irodalom meghatározó alkotóinak írásai között megbújhatnak az én szerzeményeim is.  

R.B.: Milyen projektet látnál szívesen?

E.M.: Szeretem azokat a feladatokat, amik jól megmozgatják az agytekervényeket. Például ha adott témakörhöz kell írni, vagy folytatni kell egy elkezdett mesét. Mint például ez a jubileumi feladat. Nem szándékos tőlem, de folyton elkomolytalankodom a dolgaimat. Valahogy nem sikerül bölcsességeket átadnom (ne járjunk utána, vajon miért nem), de sokszor az is elég, ha csak jól akarjuk érezni magunkat olvasás közben. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha én jól szórakozom, míg írok, akkor biztosan azok is, akik olvasnak. Úgyhogy bármi olyan projekt jöhet, amibe belefér a komolytalanság, a rajzokba meg a plüsshumor, vonalvicc.

Németh Eszter: A háromszögletű diótorta

Németh Eszter meséje igazi bújócska: rengeteg cimbora rejtőzködik benne. Ipiapacs, ki bújt el? A képet a waltendorfi művészeti ovi 3-5 évesei rajzolták, hogy Bori tudja, mi minden SZÜKSÉGES és FONTOS egy szülinapon. A plakát különlegessége, hogy a feliratot egy Bori nevű, magyar kislány írta.

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.