Méhes Károly: Világlátó Bori

Kit-kat, kattog az öreg óra Boriék házában, nem is ketyeg már, hanem csak kattog, zakatol, bánatos, amiért Bori születésnapi kavalkádjának lassan vége szakad. De amíg még tart, addig együtt játszik még sok cimbora: a mai bejegyzésben Miklya Zsolt verskezdetét Méhes Károly folytatja, és Makhult Gabriella varázslatos illusztrációja színezi.

Makhult Gabriella illusztrációja

Bori lány egyéves korában elindult

a szoba sarkába.

Bori lány kétéves korában megkapta:

vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még

sok mindent nem látott.

Bori már négyéves volt, mikor elindult,

látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,

hogy közben eltévedt.

– Városban sétálni egyedül? Borbála,

várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában

a könnyű tanácsot.

– Megyek az erdőbe. Világot arra is

eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult

az erdő sarkába.

Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek

úgysem a nyomába.

***

Méghozzá azért nem érhettek el oda

mert bent a fejében

burjánzott ez a csodálatos erdő,

ott nődögélt szépen.

Így aztán, bár úton volt Bori folyton,

lábát a lakásból

ki se kellett tegye a huncut kis lányka,

úgy lehetett máshol.

Nem volt négyszögletes-kerek a Bori-erdő,

se százholdas pagony,

de azért mesés, csak épp máshogyan,

s valóságos nagyon!

Egy kicsit olyan volt, mint a közeli park,

meg az a kis liget,

a Tesco mögött, barátja-Krisztináéknál,

az udvar végiben.

A Bori-erdőben minden olyan eleven volt!

A fák s mind a bokrok

hallgattak nevükre, s attól függően, mit

susogtak a lombok,

voltak cimborák vagy ádáz ellenségek.

De ami a lényeg,

s Bori ezt élvezte azért a leginkább,

hogy ezek a lények

őt mind szerették s lesték a szavát,

s ha morgolódtak is

néha, sőt, megesett, hogy kikacagták,

nem volt vitás, hogy itt

kié az utolsó szó, mert ezek a szavak

mondták egyre tovább

a Bori-erdő történetét, hiszen általuk

történt meg a világ.

Ha ránézett Anya, bejött hozzá Apa,

Bori csak vigyorgott,

mert Anyát mogyoróbokornak látta,

Apa tölgyként állt ott,

és ő meg – ő meg lehetett bármi,

az ágakon cinke,

osonó róka, vagy még inkább szél,

egy istenke szinte,

aki saját erdő-világát felügyeli

s igazítja bölcsen.

Anya ilyenkor mindig rámosolyog,

s Apa szíve szökken

a meghatott örömtől, lám ez a lányka

nem is olyan cserfes!

Anyával boldogan megölelik egymást

– két szülő, ha repdes! –

hogy minden rendben s minden(ki) a helyén.

És a Bori-erdő

addig mesél-mesél majd a tovább

míg… - ha igaz – felnő!