Simon Réka Zsuzsanna: Az aranyecset útra kél

Illusztráció: Vajda Melinda

Keresték Szádelit az árvaházban. Tűvé tették érte a padlást, a pincét. Felkutatták a kert minden zegzugát.

– Úgysincs senkije, majd előjön, az éhség nagy úr! – mondták.

De Szádeli nem jött. Nem bújt elő többé. Nyoma veszett. Megkopott az emléke is.

Múltak az évek. Az árvaház udvara kihalt, benőtték a gizgazok. Az épület falait meggyötörte a magány. Az árvaház fölött fekete felhők gyűrődtek, zsákba bújtatták a napot. Sötét madarak szálltak alá. Ellepték az árvaház udvarát. Vijjogtak, károgtak, csőrüket csattogtatták. Ide-oda ugráltak, tekergették a nyakukat, vizsgálták a gizgazokat. Egy galagonyabokor alatt megcsillant egy aranyfényű ecsetvég. A madarak egymásnak ugrottak, mindegyik magának akarta a felfedezett kincset. Csak egy ében fekete tollú nem ugrott oda. Messziről figyelte a többiek csatáját. Amikor a madárhad elsodródott az összecsapásban, óvatosan megkerülte a bokrot, csőrébe vette az ecsetet, és felemelkedett vele. Eltűnt a fekete felhők mögött. Ahogy a levegőben fejét ide-oda mozgatta, az ecsettel parányi, fehér bárányfelhőket pingált az égre. Minél sebesebben szállt, annál több bárányfelhőt keltett életre. A nap is kibújt a sötét zsák szorításából. Sugaraival megsokszorozta az aranyecset fényét. Szertefoszlottak a komor felhők, ezer sugárban szaladt a földre az aranyfüggöny. A holló ijedtében talán még a hazavezető utat is elfelejtette volna, ha éppen akkor nem tűnik fel előtte a szarvasbundával bélelt fészke, egy magányos fa tetején. A fészekben három fióka várta. Egyiküknek nem volt szárnya. Megsimogatta volna fiait, de csőréből nem akarta kiengedni az ecsetet. A szárny nélküli fiókájához lépett először, és gyengéden a testéhez ért. Az ecset hegyével végigsimított rajta. Alig ért a fiókához, egyik szárnya kinőtt. A holló most értette meg, mi történik. Igazi kincset talált. Teremthet vele. Csőrében erősebben szorította az ecsetet, és határozott mozdulattal még egy szárnyat festett kicsiny fiókája testére.

Bertóti Johanna: Szádeli dala Admatához

Illusztráció: Kürti Andrea

ha szélvész tombol, ha tél szorongat,

jég fojtogatja a szűk folyókat,

bevon a hideg, mint fagyos kéreg,

halkan fülembe súgod, hogy: „félek”,

megdermedt hajad jégvirág-ágyás,

az égbolt szürke, vak ködtől hártyás,

megfestem neked télből a tavaszt,

ezüstecsetem, nézd, rügyet fakaszt.

festek hát fákat, faágra fészket,

fészekbe rigót, csőrében – ének,

röppen az ének, indul az égnek,

színezi kékre, a nap is ébred,

tüzes nyílvesszőt küld le a jégre,

a tél végére pont kerül végre.

kész hát a festmény, de semmi mindez...

hisz ha szelíden csak rám tekintesz,

a szemed nevet, minden bút apaszt,

és a szívembe fested a tavaszt.

Majoros Nóra: A Sziklák Boszorkánya

Varga Zsófi illusztrációja

Evezett, evezett Szádeli és Admata a barlangi tóban, és közben szóba elegyedtek.

− Honnan tudod a nevem? – kérdezte Szádeli.

− Ó, hát ki is lehetnél más, mint a híres Szádeli!

− Híres? Híres vagyok? – csodálkozott a fiú.

− Az én országomban mindenki ismeri a fiú történetét, aki aranyecsettel a zsebében járja a világot, és ahol szegény embert vagy bánatot lát, megfesti, amire szükség van. Úgy tartják, csak mese az egész. De én már azelőtt sejtettem, hogy te csak Szádeli lehetsz, hogy elővetted az ecsetet, mert álmodtam róla, hogy eljössz és megszabadítasz.

Admata elpirult, és Szádeli úgy találta, így még sokkal szebb.

A barlangi tó közben elkeskenyedett, boltozatos járatokon kanyargott keresztül. Admata pislákoló gyertyát tartott a kezében, a fényénél színes kristályok ragyogtak a barlang falán. A szivárvány cseppjei fagytak a sziklára, ott dideregtek, és melegre meg fényre vágytak, hogy felszállhassanak újra a felhők közé.

Kinyílt a barlang szája, szikrázóan felragyogott a napsütés, hunyorgatta a szemét Szádeli és Admata. Döccent a csónak a parton. Szádeli a kezét nyújtotta Admatának, és kiléptek a sziklapadkára. Hozzászokott a szemük a csuda nagy fényességhez, és meglátták azt a végtelen és élettelen kősivatagot, ami a lábuk előtt terpeszkedett.

− Hej, Admata, hát innen hová menjünk tovább?

− Egyet se félj, Szádeli, én a sivatag gyermeke vagyok, jól ismerem az utakat. Ha jobb felé indulunk, apám aranytornyos, türkizkupolás városába jutunk. Ha bal felé indulunk, a Sziklák Boszorkányának birodalmába.

Miklya Luzsányi Mónika: Szádeli alászáll

Szádeli húzta az evezőt a könnyfolyóban, húzta, de nem sokáig. Mert a Könnyek folyamán magától siklott a csónak. Vitte az áramlás tovább és tovább. Szádelinek nem volt más dolga, mint figyelni a partot, lesni a tájat. Már amennyit az éjszakában ki tudott venni belőle. De nem volt az kevés, mert a Hold erősen világított. Elég is volt Szádelinek annyi, amit látott. Mert a Könnyek folyamát könnypatakok és könnyfolyók táplálták. Itt egy asszony sírt, mert eltörött a korsója, és elfolyt az utolsó csepp tej is, amit a gyerekeinek adhatott volna. Ott a gyermek sírt, mert elvették a játékát, amott egy katona siratta bajtársait, egy egész ország az elveszett boldogságát.

Ej, sírt velük Szádeli is, hogyne sírt volna! Hiszen ha lenne ecsetje, senki sem sírna tovább! Csak belemártaná az ezüstszínű vízbe, és már festene is korsót, játékot, katonát, de még boldogságot is. De sosem volt ecsetje, csak álmodott róla, aranyecsetjét álmában Napba mártotta, nem könnybe…

– Bárcsak lenne igazi aranyecsetem… – sóhajtott Szádeli – nem lenne ennyi könny és bánat.

És abban a pillanatban mi történt? Egy koppanást hall Szádeli, és a csónak végében mintha megvillanna valami. Ugrik a fiú, hogy nézze, mi az? Nem más, mint egy ezüstecset! Néz Szádeli az égre, mert bizony onnan hullott a csónakjába ez a csudaecset. És mit lát? Fent a Holdban, a Hold csónakjából integet egy muzsikás:

– Fess, Szádeli, fess ezzel az ecsettel!

Megörül Szádeli az ajándéknak, hogy ezüstecsetet kapott, pont olyan csudát, mint álmában, csak ezüstből. Mártja a folyó vizébe, fest korsót, játékot, katonát. Éppen a boldogságot festené, amikor jaj, mi történik? Örvény kapja el a csónakot, pörög és forog, egyre csak száll alá. Mintha csak átlátszatlan tengerbe merülne, olyan.

Egyszer csak hopp, megállt a pörgés, megállt a forgás. De hiába meresztgette Szádeli a szemét. Hiába nyitotta kerekre. Csak a nagy, néma sötétség ölelte körül. Ám egyszerre mintha fényt látott volna pislákolni a távolban! Kapta az evezőket, és húzta Szádeli, húzta keményen. Ahogy világosodott, látta, hogy egy barlangba került. És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon állt egy furcsa kis figura. Piros perzsa sipka billegett a feje búbján. Egyszer csak benyúlt a köpenye alá, s kivett egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat.

Endrődi Kata illusztrációja

Hétvári Andrea: Titok-mandala

Baracsi Gabriella illusztrációja

Szádeli, hol jársz?

Szádeli, hol vagy?

Végre jöhetnél, fuss ide holnap,

festeni holdat nem tud akárki,

csöppen a festék, festeni, várni

menj a folyóra, hallgat a holtág,

hallgat a hullám, mert bizonyosság,

ott van a márna, alszik a vízben,

álma a tóban, két foga sincsen.

Szádeli hol van?

Szádeli jön már,

hozta az ősz is, hozta kerek nyár,

fess csak ecsettel, fessed a kőre,

moccan a szárnya, és kis időre

úgy tűnik, éled, villan a csőre.

Hozta kerek nyár, röppen előre,

sorsa öröklét, rebben a szárnya

égszínű kékben – senki se látja –

égszínű kékkel mártja a tollát.

Hajnali füstök festik az orkánt

széllovaikkal, bontja sörényét,

reggeli fénnyel éjszaka szélét,

fürge pirossal megbabonázza,

surran az égen – senki se látja –

szikra a végén, csillan a festék,

hajdani ének,

hajdani esték.

Németh Eszter: Miből lett az aranyecset?

Szüdi János illusztrációja

Szádeli csak nőtt, cseperedett.

Először totyogott, mint a kiskacsák.

Aztán tipegett, járt, majd szaladt, boldog legényke volt, sokat nevetett, boldogan kacagott, olyankor aztán, amikor felcsendült a nevetése, az egész szürke lakótelepen kisütött a nap, csengett-bongott, csak úgy gurult a kacagás. Nem csak a hetedik emeleten, a kilences lakásban. Mindenütt.

Legurult, felgurult, pattogott a lépcsőfokokon s megrepedt, ezer apró kacagásra hullott, bekúszott a réseken, beugrott az ablakokon. Hiába mondták neki, tedd a szád elibe a kezed, édes fiam, ne gurítsd szét a kacagásod, hiába volt.

A vidámsága csakúgy nem fért a bőrébe, mint a szüléi szeretete.

Nem is volt gond, a Pénzügyminisztertől kapott bankó tartott, nem volt gondjuk, szerényen s békességben éltek. Szádeli járta az óvodát, lett sok barátja, jó barátok voltak, ütötték-verték, csépelték-rúgták, tanították, milyen az élet.

Az óvónő aztán különültette, krétát adott neki, lapot. Hiába volt a kréta fekete, Szádeli színes képeket rajzolt vele. Pillangót, kacagásától szárnyára lobbant a nap ezer sárgája, narancsa, vöröse. Kacagott még egyet Szádeli s a pillangó fellibbent a papírról. Madarat rajzolt, feketét, téglaporos ujját nyomta a csőrére s egymásra nevettek. A madár felszállt, dalolni kezdett. Fát rajzolt vele, remegett a keze a kacagástól, girbegurba lett a fa törzse, szélzilált a lombja. Elfogyott a kréta, szomorúan nevetett Szádeli.

Ayhan Gökhan: A bőrébe nem férő szeretet

Lanczinger Mátyás illusztrációja

Elindulni, mint az éjszaka!

Elindulni, bele a közepébe.

Mondjuk így, hol volt, hol nem volt. Egy hol volt, hol nem volt lakótelep. Valahol. Túl a hétmérföldes vakondtúrásokon. Vakondvájta malacmezőkön. A lakótelep hetedik emeletén a kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. Gyerekük nem volt, nyugdíjuk kevés, szeretetük nagy. Olyan nagy volt a szeretet, hogy alig fért el bennük.

Hiába adtak belőle egymásnak, nagy volt.

Hiába adtak belőle a szomszédoknak, nagy volt.

Hiába adtak belőle szinte mindenkinek, nagy volt.

Szerettek volna kezdeni valamit azzal a nagy szeretettel.

Jó lenne egy kisgyerek. Egészen icike, egészen picike – mondták ébredéskor.

Jó lenne egy kisfiú. Egészen aranyos, egészen arany – mondták lefekvéskor.

A nénike soha nem álmodott. A bácsika mindig.

Egyik álmában hosszú utazáson vett részt.

A színét nem vesztett Aranyecset

Nemes Nagy Ágnes az ötvenes években hosszú hallgatásra volt ítélve, az Újhold folyóiratban indult nemzedéktársaival együtt. Ez idő alatt érlelődhetett meg Az aranyecset c. "keleti meséjének" világa, ami 1962-ben jelent meg először a Móra Kiadó gondozásában. Nemes Nagy Ágnes, aki lírájában az objektív nézőpont, az alanyi költészettől eltávolító költői attitűd képviselője, gyereklírájában a szerepköltészet határát is átlépi Bors nénijével vagy a „Mennyi fényes, szép madár” testvérdialógusával. Az aranyecsetben pedig adott a mese keretei közé ágyazódó szerephelyzet, amely lehetőséget nyújt a szimbolikus átélésre és a teljes azonosulásra egyaránt. Értelmezői is úgy vélik, hogy Nemes Nagy meseeposza olvasható a művészet teremtő erejének allegóriájaként éppúgy, mint a Kádár-korszak politikájának ellenszegülő, öntörvényű művész allegóriájaként, alapvetően mégsem allegorikus mű. A mai olvasó nyugodtan olvashatja akár korai fantasyként is, mint a „gondolj-rám-virág” Gyűrűk Urából kilépett testvérét. Vagy olvashatja a klasszikus mesehagyomány „keleti” variánsaként, amely a hatalom kérdéskörét járja újra és újra, megmutatva a mindenkori oligarchizmus mocsárvilágát, s a belőle szabadulni igyekvő autonóm lény és teremtő művész szabad döntéseinek és mozgásának lehetőségeit. Mindezt azzal a mesei, nyelvi fantáziával és leleményességgel, ami igazán élvezhetővé és olvashatóvá teszi ma is a művet, gyerek és felnőtt számára egyaránt.

Ezért is határozták el az Író Cimborák alkotói, hogy élnek a lehetőséggel, és újraolvassák Az aranyecsetet. S ha már alkotói műhelyről van szó, tovább is írják azt. Vajon mi történne ma az ecsettel, bő fél évszázaddal később, változott-e a létezésnek és az alkotásnak a logikája – a hatalomról nem is beszélve –, milyen új szereplők, karakterek és nézőpontok, milyen léthelyzetek és beszédmódok folytathatnák a történetet és a lírai megszólalást. Főleg úgy, hogy az alkotók – tizenhatan – tizenhatféle nézőpontot képviselnek. A szövegvilágot az alapműre támaszkodva, minden alkotó a saját elképzelése alapján formálta tovább, úgy, hogy ismerte az előtte írott új művek sorozatát is. Tehát egyfajta szövegstaféta keletkezett, amely során kb. tíz naponként adták át egymásnak az új meséket, verseket, s ezzel a stafétaecsetet. Az illusztrátorok pedig a kész szövegek közül választhattak egyet-egyet. A februártól július elejéig tartó alkotói folyamat termését kezdjük közölni nemsokára, heti két megjelenéssel. Az indító mese a Könyvhéttel párhuzamosan jelenik meg, ezzel is gyarapítva a könyvheti események számát és világát. Addig is érdemes megkeresni Nemes Nagy Ágnes Aranyecsetjét, ami az interneten is olvasható. Az illusztráció az 1962-ben megjelent kötet borítójáról való, Lukáts Kató grafikus munkája.

Bódi Kati és Miklya Zsolt sorozatszerkesztők