Oldalak

2015. június 11., csütörtök

Németh Eszter: Miből lett az aranyecset?

Szüdi János illusztrációja
Szádeli csak nőtt, cseperedett.
Először totyogott, mint a kiskacsák.
Aztán tipegett, járt, majd szaladt, boldog legényke volt, sokat nevetett, boldogan kacagott, olyankor aztán, amikor felcsendült a nevetése, az egész szürke lakótelepen kisütött a nap, csengett-bongott, csak úgy gurult a kacagás. Nem csak a hetedik emeleten, a kilences lakásban. Mindenütt.
Legurult, felgurult, pattogott a lépcsőfokokon s megrepedt, ezer apró kacagásra hullott, bekúszott a réseken, beugrott az ablakokon. Hiába mondták neki, tedd a szád elibe a kezed, édes fiam, ne gurítsd szét a kacagásod, hiába volt.
A vidámsága csakúgy nem fért a bőrébe, mint a szüléi szeretete.
Nem is volt gond, a Pénzügyminisztertől kapott bankó tartott, nem volt gondjuk, szerényen s békességben éltek. Szádeli járta az óvodát, lett sok barátja, jó barátok voltak, ütötték-verték, csépelték-rúgták, tanították, milyen az élet.
Az óvónő aztán különültette, krétát adott neki, lapot. Hiába volt a kréta fekete, Szádeli színes képeket rajzolt vele. Pillangót, kacagásától szárnyára lobbant a nap ezer sárgája, narancsa, vöröse. Kacagott még egyet Szádeli s a pillangó fellibbent a papírról. Madarat rajzolt, feketét, téglaporos ujját nyomta a csőrére s egymásra nevettek. A madár felszállt, dalolni kezdett. Fát rajzolt vele, remegett a keze a kacagástól, girbegurba lett a fa törzse, szélzilált a lombja. Elfogyott a kréta, szomorúan nevetett Szádeli.
A girbegurba fa az óvoda kertjébe szökkent, körültáncolták a gyerekek, lombját járta egyre a szél, simogatta, ölelte, de a fa nem lett egyenesebb. Jött a közterület-fenntartó s kivágta. Berregett a fűrész, hullt a fűrészpor, nevettek a gyerekek.
Beteg lett ekkor a bácsika, meg a nénike, sírt Szádeli.
A kisöregeket kórházba vitték, azt mondták, a nagy szeretet a baj bennük. Nem szeretet az, hanem tumor, ki kell vágni. Kivágták, meg is haltak mind a ketten, árva lett Szádeli.
Se kréta, se szeretet.
Elmúlt a kacagás is.
Árvaházba került Szádeli.
Lett sok ellensége, simogatták-cirógatták, ölelték-csókolták, tanították, milyen a bánat.
A nevelőnő kinevette, nem tudsz te rajzolni, festeni. Nevetni se már, nem gurul a kacagás sehova. Kicsi vagy, kevés vagy, nem jutsz semmire.
Szádeli sírt, zokogott, folyt a könnye befelé, hangtalan.
Annyi sok könnye volt, nem fért el bele, kifolyt aztán a szívéből s csak folyt, nem apadt.
Kitették Szádelit az árvaház udvarára, a betonra.
Sírt Szádeli, folyt a könnye a szívén át a betonra.
Festett a könnyel Szádeli, festett halat, könnypikkelyeset, csak úgy ragyogott a Hold fényében, pislantott Szádeli, megtörölte a szemét, ugrott egyet a hal, eltűnt a Hold fénytavában.
Belemártotta ujjait a könnyébe a kisfiú, festett csónakot, evezőt.
Beleült, meghúzta az evezőket s elcsónakázott a Könnyek folyama felé.
Nem maradt utána más, csak az árvaház udvarán egy ecset.
Reggel rásütött a nap, arany fénnyel vonta be, élettel töltötte meg azt az ecsetet.
Bánatkönnyből, szívbéli kacagásból, bőrébe nem férő szeretetből lett ecset maradt Szádeli után.


Illusztráció: Szüdi János

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése