 |
| Illusztráció: Vajda Melinda |
Keresték
Szádelit az árvaházban. Tűvé tették érte a padlást, a pincét. Felkutatták a
kert minden zegzugát.
– Úgysincs
senkije, majd előjön, az éhség nagy úr! – mondták.
De Szádeli nem
jött. Nem bújt elő többé. Nyoma veszett. Megkopott az emléke is.
Múltak az évek.
Az árvaház udvara kihalt, benőtték a gizgazok. Az épület falait meggyötörte a
magány. Az árvaház fölött fekete felhők gyűrődtek, zsákba bújtatták a napot.
Sötét madarak szálltak alá. Ellepték az árvaház udvarát. Vijjogtak, károgtak,
csőrüket csattogtatták. Ide-oda ugráltak, tekergették a nyakukat, vizsgálták a
gizgazokat. Egy galagonyabokor alatt megcsillant egy aranyfényű ecsetvég. A
madarak egymásnak ugrottak, mindegyik magának akarta a felfedezett kincset.
Csak egy ében fekete tollú nem ugrott oda. Messziről figyelte a többiek
csatáját. Amikor a madárhad elsodródott az összecsapásban, óvatosan megkerülte
a bokrot, csőrébe vette az ecsetet, és felemelkedett vele. Eltűnt a fekete
felhők mögött. Ahogy a levegőben fejét ide-oda mozgatta, az ecsettel parányi,
fehér bárányfelhőket pingált az égre. Minél sebesebben szállt, annál több
bárányfelhőt keltett életre. A nap is kibújt a sötét zsák szorításából.
Sugaraival megsokszorozta az aranyecset fényét. Szertefoszlottak a komor
felhők, ezer sugárban szaladt a földre az aranyfüggöny. A holló ijedtében talán
még a hazavezető utat is elfelejtette volna, ha éppen akkor nem tűnik fel
előtte a szarvasbundával bélelt fészke, egy magányos fa tetején. A fészekben
három fióka várta. Egyiküknek nem volt szárnya. Megsimogatta volna fiait, de
csőréből nem akarta kiengedni az ecsetet. A szárny nélküli fiókájához lépett
először, és gyengéden a testéhez ért. Az ecset hegyével végigsimított rajta.
Alig ért a fiókához, egyik szárnya kinőtt. A holló most értette meg, mi
történik. Igazi kincset talált. Teremthet vele. Csőrében erősebben szorította
az ecsetet, és határozott mozdulattal még egy szárnyat festett kicsiny fiókája testére.
A fiókák
örömükben anyjukhoz dörgölőztek, sipítoztak, nagy ricsajt csaptak. Anyjuk
tudta, éhesek már, így hát nem késlekedett tovább. Ecsettel a szájában
felemelkedett, hogy táplálékot hozzon nekik. A magas fa körül, ahol fiókáival
élt, kis házak sorakoztak egymás mellett. Megkeseredett, szegény emberek lakták
a vidéket. Nem volt sem forrás, sem folyó, sem kút a közelben, ezért órákat
kellett bandukolniuk, hogy vízhez juthassanak. A holló röptében a házakat
fürkészte. A falu felé vezető úton egy vézna, mezítlábas kisfiút pillantott
meg, vállán hosszú rúd, a rúdnak végén két nagy cserépedény, tele vízzel. A
holló gondolt egyet és a házak mögötti hegykaréjhoz repült. Röptében bővizű
forrást fakasztott a csőrében tartott aranyecsettel. A csobogó víz hangja
betöltötte a vidéket. A nagy zubogást hallva, az emberek a hegykaréjhoz
siettek. Alig akartak hinni a fülüknek és a szemüknek. Nem látták a hollót, nem
tudták, hogyan történhetett a csoda. Ruhástól gázoltak a vízbe, térdre estek,
áldották az eget a robajló, bő vízzuhatagért. Csak a vidék földesura vette
észre a fekete madarat. Látta, ahogy a szájában megcsillanó aranyecsettel vizet
fakasztott a semmiből. Követte a hollót, amint az földet ért. A madár, szájában
az ecsettel, egy sűrű tüskebokor mögül nézte a falubeliek örömét. Már a
felszálláshoz készülődött volna, amikor hátulról valaki nyakon ragadta, és
kitépte a csőréből az ecsetet. Rémülten ugrott egyet, hirtelen a magasba
emelkedett. Vissza se nézett.
A földesúr,
kezében az aranyecsettel, elégedetten hazaindult. Egész úton azon járt az esze,
mit is fessen magának. Ahogy belépett a kapun, leült az udvara egyik sarkába,
és hozzálátott álmai beteljesítéséhez. Festett magának aranykerítést,
megtoldotta a házát még két emelettel. Az udvarát megtöltötte állatokkal,
éléskamráját búzával, rizzsel, aranytallérokkal teli zsákokat pingált. Amikor
listázott vágyait megfestette, azon gondolkodott, mit festhetne még. Eszébe
jutott, mi lenne, ha a forrást elzárná a falubeliek elől, így csak az övé
lehetne a víz, és az emberek csak akkor juthatnának vízhez, ha fizetnek érte.
Nem is törte a fejét sokat, mit és hogy, megvárta, míg leszállt az éjszaka,
lámpást gyújtott, és a forráshoz indult. Ahogy odaért, hatalmas kőfalakkal
zárta közre a sziklakarajból alázúduló forrást. A kőfalak mellé odaállította az
embereit, kikötötte, hogy csak akkor engedhetnek be bárkit is a forráshoz, ha
az 2 tallért fizet egy edény vízért. Mint aki jól végezte dolgát,
megelégedetten indult haza. Alig pirkadt, a falubeliek a forráshoz indultak. Hosszú
sorokban, vállukon nehéz cserépedényekkel haladtak a hegyoldal felé. Amikor
megérkeztek, zavartan bámultak maguk elé. Nem értették, hogy lehet, hogy a
forrást ekkora kőfalak zárják körül, hisz előző nap még szabadon lehetett a
vízhez jutni. Hiába faggatták a falakat védő őröket, hogy mi történt, miért nem
lehet szabadon bejutni a vízhez. Az őrök útjukat állták, és minduntalan csak
azt hajtogatták, ha vizet akarnak, fizessenek. Hiába kérdezték, hogy kerültek
ide ezek a falak, miért zárták el a vizet tőlük, az őrök csak annyit
válaszoltak: a földesúr rendelte így, ezentúl az övé a víz. A nők könyörögtek,
hadd kaphassanak csak egy edény vizet, a gyerekek sírtak, hogy szomjasak, a
férfiak érvekkel próbáltak hatni a vízőrzőkre, hasztalan. Pénzük nem volt, így
fizetni nem tudtak még egy cserép vízért sem. Üres edényekkel, megtört szívvel
tértek vissza a faluba. Kezdődik újra a szinte kibírhatatlan: ismét indulhatnak
gyalog a messzi kúthoz. A falu piacterén gyűltek össze, hogy bánatukat szavakba
önthessék. Közös sóhajuk közös gondolatot szült. Mi lenne, ha fellázadnának, és
erőnek erejével szereznék vissza a forrást. Nem késlekedtek, marokra fogták
szerszámaikat, kereplőt, kaszát, csákánykapát, fűrészt, gereblyét. Hosszú
sorokba szerveződtek, és megindultak a földesúr háza felé, a sziklakaréj
mögötti rétre. Elállt a lélegzetük attól, ami odaérkezésükkor fogadta őket.
Sosem láttak még ekkora pompát, érthetetlenül kapkodták a fejüket, egymástól
kérdezgették, ki tud bármit is a földesúr gyors meggazdagodásáról. Hogy lehet,
hogy pár nappal azelőtt a háza kisebb volt, nem volt aranykerítése, és
háziállatok sem lepték el az udvarát. Egymás vállára álltak, és a kerítésnek
támaszkodva figyelték, mi történik a ház körül. A földesúr mogyorót
majszolgatva a teraszán sütkérezett. Előtte megrakott asztal, mellette kisfia,
Gaku, labdát pattogtatott. Ennyi kellett csak a szomjas népnek. Dühtől és
keserűségtől ittasan ököllel estek neki az aranykapunak.
– Kinyitni! –
üvöltötték kórusban. – A földesurat akarjuk! Add vissza a vizet, a víz
mindannyiunké!
A földesúr a
vészjósló hangokra felugrott nyugágyából, és fel-alá járkálva, idegesen a kaput
fürkészte. Gaku az asztal alá bújt ijedtében. A tömeg őrjöngött, szerszámaikkal
csapkodták az aranykaput. Amikor tudatosult bennük, hogy a földesúr nem fog
kijönni, nekifeszültek, és testük teljes erejével többször nekicsapódtak a
kapunak. Úgy tűnt, a kapu hamarosan feladja, és a zúgolódók bejutnak az
udvarba. A földesúr tehetetlenül figyelte a kaput. Nem tudta, mitévő legyen,
amikor egyszer csak eszébe jutott az ecsete. Berontott a házba, előkapta az
ecsetet, és az udvarra érve, fegyveres katonákat kezdett el festeni. Az
ecsetvonásokból egymás után léptek elő a marcona tekintetű harcosok. Gaku
remegett, meg sem mert mozdulni az asztal alatt. A festett katonák fegyvereiket
magasba emelve a kapu elé álltak. Várták a pillanatot, amikor leszámolhatnak a
betolakodókkal. A földesúr meg csak festett és festett, keze alatt újabb és
újabb kegyetlen harcos kelt életre. Amikor már megtelt az udvara, nyugalom
költözött a kegyetlen szívébe.
– Most már
jöhettek, nyomorultak! – gondolta magában, s mint ki jól végezte dolgát,
visszafeküdt a nyugágyába.
A kapu
lassan-lassan engedni kezdett, űgy tűnt, már nem kell sok, és a bőszült
falubeliek betörnek az udvarba. A földesúr felkacagott:
– Gyertek csak,
gyertek! Majd adok én nektek, semmirekellő népség! Ha be mernek lépni,
csapjatok szét közöttük! – kiabálta a fegyveres katonáknak. – Micsoda
szerencse, hogy megkaparintottam ezt az álmokat valóra váltó ecsetet! Bármit
festhetek magamnak. Én lehetek a világ ura! – csapott a mellkasára.
Olyannyira
beleélte magát kapzsi vágyaiba, hogy megfeledkezett Gakuról, a kisfiáról is. A
dühöngő tömeg zúgolódása egyre erősödött, a kapu fülsüketítően csikorgott.
Meglazultak a sarkokat tartó csavarok. A földesúr felállt. A terasz széléhez
lépett volna, hogy jobban szemügyre vehesse, mi történik, de tekintete az
asztal sarkára tévedt, ahol az aranyecsetet hagyta.
– Biztosan ide
tettem – mondta, és körbejárta az asztalt, a földet vizslatta, nem esett-e le
féltve őrzött lopott kincse. Az asztalterítő meglibbent. Gaku ugrott ki alóla,
kezében az aranyecsettel.
– Gaku, mit
csinálsz? Az nem játék, add ide azonnal! – kiáltotta a földesúr.
– Nem adom!
– Festhetünk
vele neked bármit, amit szeretnél! Hozd ide az ecsetet! – kérlelte Gakut az
apja.
– Nem, nem,
nem! Láttam, mit csináltál! – üvöltötte sírva a kisfiú.
A katonák
megfeszülten figyeltek előre. A zúgó emberhad egyként vetült neki a kapunak. A
kapu nagyot csapódva utat nyitott a szomjas tömegnek. Már ugrottak is volna,
hogy ellepjék az udvart, amikor Gaku kettétörte az ecsetet, és messzire dobta.
Ahogy az ecset darabjai földet értek, a fegyveres harcosok úgy folytak szét,
mint festékpöttyök a vízbe mártott papíron. Eltűnt minden, amit a földesúr
festett magának. Gaku zokogva rohant ki az udvarból. A földesúr
kétségbeesésében a haját tépkedve rogyott le a kövezetre. A falubeliek
elcsendesedtek. Pár pillanatig mozdulatlanul álltak az udvaron, majd hátat
fordítva a földesúrnak, elindultak a sziklakaréj felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése