Majoros Nóra: A Sziklák Boszorkánya

Varga Zsófi illusztrációja

Evezett, evezett Szádeli és Admata a barlangi tóban, és közben szóba elegyedtek.

− Honnan tudod a nevem? – kérdezte Szádeli.

− Ó, hát ki is lehetnél más, mint a híres Szádeli!

− Híres? Híres vagyok? – csodálkozott a fiú.

− Az én országomban mindenki ismeri a fiú történetét, aki aranyecsettel a zsebében járja a világot, és ahol szegény embert vagy bánatot lát, megfesti, amire szükség van. Úgy tartják, csak mese az egész. De én már azelőtt sejtettem, hogy te csak Szádeli lehetsz, hogy elővetted az ecsetet, mert álmodtam róla, hogy eljössz és megszabadítasz.

Admata elpirult, és Szádeli úgy találta, így még sokkal szebb.

A barlangi tó közben elkeskenyedett, boltozatos járatokon kanyargott keresztül. Admata pislákoló gyertyát tartott a kezében, a fényénél színes kristályok ragyogtak a barlang falán. A szivárvány cseppjei fagytak a sziklára, ott dideregtek, és melegre meg fényre vágytak, hogy felszállhassanak újra a felhők közé.

Kinyílt a barlang szája, szikrázóan felragyogott a napsütés, hunyorgatta a szemét Szádeli és Admata. Döccent a csónak a parton. Szádeli a kezét nyújtotta Admatának, és kiléptek a sziklapadkára. Hozzászokott a szemük a csuda nagy fényességhez, és meglátták azt a végtelen és élettelen kősivatagot, ami a lábuk előtt terpeszkedett.

− Hej, Admata, hát innen hová menjünk tovább?

− Egyet se félj, Szádeli, én a sivatag gyermeke vagyok, jól ismerem az utakat. Ha jobb felé indulunk, apám aranytornyos, türkizkupolás városába jutunk. Ha bal felé indulunk, a Sziklák Boszorkányának birodalmába.

− Menjünk akkor apád városába, nehogy a boszorkány újra megtaláljon.

− Megtalál bizonyosan – szomorodott el Admata −, mert a fejébe vette, hogy mindenképpen elcsúfít.

− Miért tenne ilyet?

− Mert az édesapám az ő rúton rút, sötét szívű leányát nem vitte be fényes, díszes háremébe, kedves feleségei közé. Rajtam akar bosszút állni.

− Akkor menjünk inkább a boszorkány birodalmába. Itt van nálam az ezüstecset, annak a segítségével legyőzhetjük.

− Bátor vagy, Szádeli, akár a mesében és az álmaimban – mondta Admata.

Elindultak hát bal felé. Gyalogoltak a tűző napsütésben. Felforrósította a köveket a napsugár, mintha izzó parázson járnának. Sehol egy fa, sehol egy barlang, ahol árnyékra leltek volna.

− Szádeli, mi lenne, ha festenél egy almafát? Az árnyékában megpihenhetnénk, a gyümölcse éhségünket és szomjunkat olthatná.

Elővette Szádeli az ezüstecsetet, de nem volt a közelben egy csepp víz sem, hogy belemárthassa. Szádeli elszomorodott.

− Semmi baj, majd találunk egy forrást, és festhetsz mindenféle csuda dolgot – vigasztalta a hercegnő.

Mentek hát tovább. Kedvüket szegte a forróság, némán bandukoltak egymás mellett.

− De jó lenne, Szádeli, ha tudnál festeni egy forrást – súgta elhaló hangon Admata.

Szádeli hozzáérintette az ezüstecsetet a sziklához.

− Most fess, ezüstecset, most fess egy korsó vizet, mert szomjan halunk! – kérlelte, de az ecset puha sörtéivel csak a port maszatolta a kövön. Szádeli már-már elhajította. Aztán nem tette mégsem. Zsebre vágta az ecsetet, a derekánál gyengéden átkarolta Admatát, és úgy mentek tovább.

− Így már sokkal könnyebb, egészen új erőre kaptam – mosolygott rá Admata.

Ahogy lement a nap, hideg széllel támadt rájuk az éjszaka.

− Fázom, Szádeli – vacogta Admata.

− Festenék neked egy kis házat, lenne benne kandalló ropogó tűzzel. De itt nincs hozzá vizem.

− Már attól is jobban érzem magam, hogy mesélsz – mondta Admata, aztán lerogyott a földre.

Szádeli a karjába vette, és úgy ment tovább. Végtelennek tűnt az éjszaka. Cipőjének vékony talpán át minden kő úgy bökte a lábát, mintha üvegszilánk lenne. A feje zúgott, egész belseje égett a szörnyű szomjúságtól. Csak az álomba merült Admata volt könnyű a karjában, mint egy tollpihe.

Amikor felkelt a nap, Admata is nyitogatni kezdte a szemét. Megváltozott körülöttük a táj, hatalmas sziklák magasodtak mellettük.

− Most már letehetsz, Szádeli, mindjárt odaérünk a Sziklák Boszorkányához – szólt a hercegnő.

Így is lett. Hamarosan ott magasodott előttük egy sündisznótüskés, nagy kőszikla, a tetején aranytrón. A trónon ült a boszorkány, hosszú, fekete köpenyben, amely beborította az egész sziklát, mintha kátrány ömlött volna rá. A boszorkány meglátta őket, hegyes vaskörmeivel Szádelire mutatott.

− Vártalak már, Szádeli, te világ ostobája!

Admata összeszedte minden bátorságát, és a boszorkányra kiáltott.

− Ne beszélj így Szádeliről, mert ellátja a bajodat!

A boszorkány felkacagott.

− Még hogy ellátja a bajom? Annyit sem árthat nekem, mint egy hangya a porban!

− Vedd elő, Szádeli, az ezüstecsetet! – kiáltotta Admata.

− Hiába, hercegnő. Itt sincs egy csepp víz sem, amivel festhetnék – tárta szét a karját Szádeli.

A boszorkány felemelkedett a trónjáról, vaskörmös, hosszú ujjait az égnek emelte, és addig kavarta, kavarta a levegőt, míg szörnyű hurrikán nem keveredett.

− El fog sodorni bennünket a forgószél! – sikított Admata.

− El bizony, és soha, de soha többet nem tesz le! De ha odaadod az ecsetet, Szádeli, akkor megkegyelmezek mindkettőtöknek! – rikácsolta a boszorkány.

Admata kétségbeesetten kapaszkodott Szádeli karjába.

− Jaj, Szádeli, csak oda ne add neki, inkább sodródjunk a forgószélben mindörökre!

Akkor Admata szemében megcsillant egy gyémántfényű könnycsepp.

− Ne mozdulj! – szólt hirtelen Szádeli.

Óvatosan az ecsetre emelte Admata könnycseppjét, aztán elengedte az ecsetet, szálljon, repüljön szabadon, fessen a könnycseppel, ahogy kedve tartja, mint amikor a kutyafejűt festette vissza hercegnővé. És az ecset szállt, repült szabadon, körbeugrálta a boszorkányt, mint egy szemtelenül zümmögő legyecske, hiába csapkodott a vaskörmökkel, hogy elzavarja. Addig csapkodott, míg a forgószélből sűrű esőfelhőket nem kavart, és ömleni kezdett a friss, langyos eső. Admata és Szádeli a szájukat tátották, úgy nyelték a cseppeket. Mire az aranytrónra néztek, nem ült ott más, csak egy ijedt képű majomka.

Szádeli és Admata felnevetett. Visszaszállt az ecset Szádeli kezébe, és a fiú a boszorkány sziklái közé gyönyörű oázist festett. Mangófát és törökmogyorót, rózsákat és orchideát, meg egy kis tavat, bugyogó forrással, kuruttyoló, smaragdhátú békákkal és tavirózsákkal. Szádeli és Admata megpihentek a tó partján, aztán elhatározták, hogy visszatérnek a hercegnő apjának aranytornyú, türkizkupolás palotájába. Festett Szádeli kulacsot, pogácsával teli tarisznyát, hogy legyen mit enniük és inniuk az úton.

− Hát vele meg mi legyen? – kérdezte Admata a majomkára mutatva.

A majomka ott ült ijedten, ázott bundával.

− Elvisszük magunkkal, hátha megjavul a szíve – mondta Szádeli, és a vállára ültette. Zsebébe süllyesztette az ezüstecsetet, kézen fogta a hercegnőt, és elindultak a palota felé.

Illusztráció: Varga Zsófi