Miklya Luzsányi Mónika: Szádeli alászáll

Szádeli húzta az evezőt a könnyfolyóban, húzta, de nem sokáig. Mert a Könnyek folyamán magától siklott a csónak. Vitte az áramlás tovább és tovább. Szádelinek nem volt más dolga, mint figyelni a partot, lesni a tájat. Már amennyit az éjszakában ki tudott venni belőle. De nem volt az kevés, mert a Hold erősen világított. Elég is volt Szádelinek annyi, amit látott. Mert a Könnyek folyamát könnypatakok és könnyfolyók táplálták. Itt egy asszony sírt, mert eltörött a korsója, és elfolyt az utolsó csepp tej is, amit a gyerekeinek adhatott volna. Ott a gyermek sírt, mert elvették a játékát, amott egy katona siratta bajtársait, egy egész ország az elveszett boldogságát.

Ej, sírt velük Szádeli is, hogyne sírt volna! Hiszen ha lenne ecsetje, senki sem sírna tovább! Csak belemártaná az ezüstszínű vízbe, és már festene is korsót, játékot, katonát, de még boldogságot is. De sosem volt ecsetje, csak álmodott róla, aranyecsetjét álmában Napba mártotta, nem könnybe…

– Bárcsak lenne igazi aranyecsetem… – sóhajtott Szádeli – nem lenne ennyi könny és bánat.

És abban a pillanatban mi történt? Egy koppanást hall Szádeli, és a csónak végében mintha megvillanna valami. Ugrik a fiú, hogy nézze, mi az? Nem más, mint egy ezüstecset! Néz Szádeli az égre, mert bizony onnan hullott a csónakjába ez a csudaecset. És mit lát? Fent a Holdban, a Hold csónakjából integet egy muzsikás:

– Fess, Szádeli, fess ezzel az ecsettel!

Megörül Szádeli az ajándéknak, hogy ezüstecsetet kapott, pont olyan csudát, mint álmában, csak ezüstből. Mártja a folyó vizébe, fest korsót, játékot, katonát. Éppen a boldogságot festené, amikor jaj, mi történik? Örvény kapja el a csónakot, pörög és forog, egyre csak száll alá. Mintha csak átlátszatlan tengerbe merülne, olyan.

Egyszer csak hopp, megállt a pörgés, megállt a forgás. De hiába meresztgette Szádeli a szemét. Hiába nyitotta kerekre. Csak a nagy, néma sötétség ölelte körül. Ám egyszerre mintha fényt látott volna pislákolni a távolban! Kapta az evezőket, és húzta Szádeli, húzta keményen. Ahogy világosodott, látta, hogy egy barlangba került. És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon állt egy furcsa kis figura. Piros perzsa sipka billegett a feje búbján. Egyszer csak benyúlt a köpenye alá, s kivett egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat.

Endrődi Kata illusztrációja

A piros sipkás meg csak nevet, kacag, úgy játszik a víziszörnyekkel. De alig telik bele két pillanat, Szádeli is játszik, üti vissza a labdát, ha elé pattan. És elé pattan gyorsan, mert a vörös sipkás mintha éppen neki passzolná a kis piros labdát. A szörnyek meg ugrálnak, csapkodnak a labda után, mind szeretné elkapni. Repül a labda, Szádeli kapja, aztán vissza a gátra… Vajon ki véti el? Persze, hogy Szádeli!

– Visszavágót! – kiált a parton álló fura kis alaknak, és már repül is a labda tovább.

Hogy meddig játszottak így, ki tudja, annyi biztos csak, hogy amikor Szádeli csónakja partot ért, örömmel ölelte meg a piros sipkást:

– Rég játszottam ilyen jót, pajtás! – lapogatta meg a hátát fiúsan. De a piros sipkás hátrahőkölt:

– Te nem félsz tőlem? Nem undorodsz?

– Nem – válaszolt Szádeli. – Miért félnék? Miért undorodnék?

– Nézz meg jobban!

Szádeli hátrább lépett, nézte jobbról, nézte balról a piros sipkást. Aztán a homlokára csapott.

– No né! Neked kutyafejed van! A nagy játékban észre sem vettem!

A Kutyafejű elmosolyodott:

– Tényleg nem?

– Nem én! Miért is vettem volna, amikor olyan ügyesen passzoltad a labdát, hogy az csuda.

– És nem is tartasz rútnak?

– Miért tartanálak. Szép kis kutyafejed van. Na, jó. Nem. Szép nagy kutyafejed van.

– Az sem zavar, hogy folyik néha egy kicsit a nyálam?

– Nem.

– Hogy agyar lóg ki a számból?

– Nem.

– Hogy kajla a fülem?

– Ej! – veszítette el a türelmét Szádeli. – Én ilyennek szeretlek, amilyen vagy! Tetszik a kutyafejed és kész. Meg egyébként is. Még soha nem volt kutyafejű barátom. De ha nagyon zavar a fejed, festhetek neked másikat – kapta elő a holdfényecsetet Szádeli.

– Másikat? – vidult fel a kutyafejű. – Nekem nem kellene másik fej, csak az enyém.

– Ha nem, hát nem, jó barátok lehetünk így is – vonta meg a vállát Szádeli, és már rakta is a tarisznyájába az ezüstecsetet.

– Jaj, nem érted. Én a saját fejemet szeretném. Ami azelőtt volt, hogy kutyafejűvé varázsolt volna a Sziklák Boszorkánya – mondta a piros sipkás, és lássatok csodát! Abban a pillanatban kipattant a holdfényecset Szádeli kezéből. És festeni kezdett, festeni. Szádeli meg csak bámult, majd kiesett a száján. Mert az ecset egy olyan gyönyörű hercegnőt festett elé, amilyen szépet a fiú soha nem látott. Igazi perzsa hercegnő volt, kávészín bőrrel, ébenfekete hajjal, nagy őzikeszemekkel. Sudár volt, karcsú, mintha a Hold egy sugarából szakajtották volna.

– Szervusz, Szádeli – mosolygott a hercegnő, mikor kész lett a feje –, Admata a nevem. Beszállhatok a csónakodba?

Szádeli némán bólintott. Mert egy hang nem sok, annyi sem jött ki a száján. Csak evezni kezdett a barlangi tóban Admatával tovább.

 

Illusztráció: Endrődi Kata 

blog