Hétvári Andrea: Titok-mandala

Baracsi Gabriella illusztrációja

Szádeli, hol jársz?

Szádeli, hol vagy?

Végre jöhetnél, fuss ide holnap,

festeni holdat nem tud akárki,

csöppen a festék, festeni, várni

menj a folyóra, hallgat a holtág,

hallgat a hullám, mert bizonyosság,

ott van a márna, alszik a vízben,

álma a tóban, két foga sincsen.

Szádeli hol van?

Szádeli jön már,

hozta az ősz is, hozta kerek nyár,

fess csak ecsettel, fessed a kőre,

moccan a szárnya, és kis időre

úgy tűnik, éled, villan a csőre.

Hozta kerek nyár, röppen előre,

sorsa öröklét, rebben a szárnya

égszínű kékben – senki se látja –

égszínű kékkel mártja a tollát.

Hajnali füstök festik az orkánt

széllovaikkal, bontja sörényét,

reggeli fénnyel éjszaka szélét,

fürge pirossal megbabonázza,

surran az égen – senki se látja –

szikra a végén, csillan a festék,

hajdani ének,

hajdani esték.

Lobban a líra, villan a hangszer,

elmuzsikálná estig ezerszer,

honnan a szikra, honnan a festék,

mintha gyümölcsét éjszaka ennék.

Éjszaka bomlik, hullik a magja,

jó puha földbe tenni akarja

önmaga tükrét – senki se látja –,

ott szövi fényét fönn a sugárba.

Ott szövi fényét, lebben a szőttes,

fényes aranyból ő ma a győztes,

győztese fénynek, rézszínű nappal,

Szádeli, fessed

szívvel, arannyal!

Illusztráció: Baracsi Gabriella