Tóth Ágnes: A kockafejű pakulár (A csillagszemű juhász meséjének parafrázisa)

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

 
       Volt egyszer egy kétszer akkora palota, mint amekkora egy normális királynak dukál, de nem szóltak ellene az alattvalók egy árva szót sem, egyrészt, mert attól rettegtek, hogy kegyetlen és zsarnok uralkodójuk szokása szerint kivágatná a nyelvüket, másrészt őfelsége a sok parlagfűtől, ami a szomszéd király határában nőtt, annyit tüsszögött, hogy  ha kisebb lett volna az épület, minden tüsszentés után szétrepültek volna a tető cserepei meg az ablaküvegek, és kárt tettek volna a lakosokban. 
       Király uramnak, aki reggeltől estig egyfolytában prüsszögött, már nagyon az idegeire  ment, hogy naponta hatszázszor kívánták ezt az egészségére, ezért betiltotta az egész országban, hogy tüsszentése után, azt mondják neki: „Egészségére, felséges király uram”! 
         Igen ám, de volt az országában egy kockafejű pakulár, aki minden reggel és este a palota mellett hajtotta el a birkáit és fittyet hányva a királyi rendeletre, mert őt az édesanyja illemre tanította, állandóan bekiabálta a palota ablakán, hogy „Egészségére, felséges király uram, egészségére!”
       Meg is mérgelődött nagyon őfelsége és a pandúrjaival maga elé vezettette a birkapásztort. Amikor a királylány megpillantotta a legényt, arra gondolt, hogy ha lecsapatná a hóhérral a fiú szögletes fejét, az el sem tudna gurulni.
        A legénynek pedig, ahogy a királylányra nézett, egy girhes macska jutott eszébe, amelyiknek rózsaszínű bársonyszalagot kötöttek a nyakába. De mielőtt tovább morfondírozott volna, rákiáltott a király:

– No, te istenverte kockafejű pakulár, én most megparancsolom neked, hogy soha többet ne mondd nekem azt,  hogy „Egészégére felséges király uram!”, mert  ha még egyszer kimondod, magam sem tudom milyen szörnyűség fog történni! – és akkorát tüsszentett, hogy összetörtek a kristálypoharak az almáriumban, és megrepedt a márványpadozat a talpuk alatt.

– Egészségére, felséges király uram! – kiáltotta a legény, megszegve a parancsot, mire  őfelsége akkorát ordított, mint egy oroszlán és szakállát tépve, mint aki se lát, se hall, kirohant a teremből, be egyenesen a nagy, fekete medve barlangjába, miközben az őrök földbegyökerezett lábbal, dermedten bámultak utána.

– Apám, várjon meg! – sikította hisztérikusan a királylány, és ruhája alját felkapva, az apja után száguldott, akit utol is ért. A kiéhezett medve nem tétovázott, egykettőre befalta őket, csak a koronát hagyta meg emlékbe.   
       Amikor a nép hírét vette a zsarnok uralkodó halálának, akkorát kiáltott örömében,  hogy összedőlt tőle a hatalmas palota. De nem is volt rá többet szükség. A pakulárt ugyanis nem tudták megválasztani királyuknak, mert olyan kockafeje volt, hogy sehogy sem bírt megállni rajta a korona. Így aztán visszament birkákat terelgetni. A királyi fejdísz a múzeumba került, az emberek pedig boldogan éltek, míg a parlagfűtől mindannyian tüsszögni nem kezdtek.

Az eredeti mese Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág c. Móra-kötetből való (1988-as kiadás)

Miklya Luzsányi Mónika: A félszemű

Illusztráció: Miklya Emese

Takács Lőrinc Öcsike megrökönyödve nézte a kislányt, aki a fiúk között állt.
– Nem leszek Vicuska! – jelentette ki nagyon határozottan, és még dobbantott is egyet a lábával.
Öcsike tudta, hogy a kislánnyal nem érdemes kukoricázni. Egy félénk ellenvetést azért csak megengedett, már csak azért is, hogy ne hulljon teljesen romokba a tekintélye a többiek előtt.
– De hát ez a neved, nem?
De ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta Takács Lőrinc Öcsike, hogy hibát követett el. A kislány szeme izzani kezdett, és fejhangon visította:
– Nem vagyok Vicuska! Vica vagyok! – és már lendült is lába, és jól sípcsonton rúgta a fiút.
Öcsikének igazat kellett adnia abban, hogy Vica sok minden, de nem Vicuska. Ennek ellenére kicsit hátracsavarta a kezét, megrángatta a copfját, persze csak a rend kedvéért, hiszen mindenki tudta a Koporsósok között, hogy Vica meg Öcsike szerelmesek egymásba ovis koruk óta. A szerelem ciki volt, de Vicát meg Öcsikét nem csúfolta senki, mondjuk nem is lehetet, olyan véd- és dacszövetségben álltak egymással , hogy nem mert kikezdeni ellenük senki, főleg, hogy ott voltak mögöttük a Koporsósok.
A Temetkezési Vállalat udvarára Öcsikéék kertjén keresztül tudtak átjutni. Záróra után ott verődtek össze a Jókai utca gyerekei, ott játszottak a farakások, a lesúlyozott deszkahegyek, a faforgácshalmok meg a száradó koporsók között. Petőfi sulisok voltak mind, és fiúk, kivéve Vicát, aki lány volt, és Öcsike nyomására már nagycsoportos korában ott játszott velük a Temetkezési Vállalat udvarán.
Most éppen egricsillagosat akartak játszani, csak Vica nem akart Vicuska lenni. Takács Lőrinc Öcsike már megszokta, hogy Vica álltalában nem úgy reagál a dolgokra, mint minden más, normális gyerek. De ez az éles reakció most azért még őt is meglepte. Mert ugye Vicuskának lennie kell valakinek a játékban. Ha nincs más lány, akkor csak Vica lehet Vicuska. Ráadásul Öcsike játszotta Bornemissza Gergőt, szóval még az se ciki, hogy szerelmesek egymásba… Vicuska jó szerep, egy lánynak a lehető legjobb, mint ahogy a fiúknak a Gergő a legjobb szerep. Öcsike el se tudta képzelni, mit akarhat a lány, meg is kérdezte tőle gyorsan. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor meghallotta a választ.
– Jumurdzsák akarok lenni.
– Miiiii? Jumurdzsák? – röhögött Szikszai is. – De hát nem vagy fiú!
– Múlt héten se voltam, mégis jó voltam Nemecseknek – vágott vissza Vicuska.
– Meg török se vagy – értetlenkedett Ábris Bandi.
– Mér’, te az vagy? Vagy valaki más? Senki se törökebb itt nálam!
– De… De nincs fél szemed – ellenkezett Vetró.
– Nem baj. Majd lekötöm az egyik szemem kisdobos nyakkendővel.
– De te nem vagy gonosz – vágta ki az utolsó érvet Öcsike. – Jumurdzsák meg az. Nagyon gonosz.
Vica hevesen megrázta a fejét. Nem. Jumurdzsák nem gonosz. Legalábbis nem volt mindig az. Csak a többiek nem ismerik elég jól. Mert ők csak a filmet látták, nem olvasták a könyvet. Nem jelent meg a fejükben Jumurdzsák, nem képzelték el maguknak, csak bámulták a mozit. Vica számára azonban Jumurdzsák volt a legérdekesebb szereplő, sokat gondolkodott rajta olvasás közben.
Már a fél szeme is izgalmas. Mikor, és hogyan veszítette el? Persze, azt mondhatnák, hogy valamelyik csatában, esetleg egy párharcban, de Vica tudta, hogy ez nem igaz. Jumurdzsák nem félszemű. Megvan mind a két szeme, csak az egyik, amelyiket a kötés fedi, befelé néz, bele a fejébe, mint a Krebsz Pityu az elsőben, akinek le van ragasztva a fél szemüvege. De akkoriban, amikor Jumurdzsák gyerek volt, még nem volt szemüveg meg ragasztó sem, úgyhogy Jumurdzsáknak lekötötték a rossz szemét, mert megijedt tőle mindenki, hogy nem látszik a szemgolyója, csak egy kicsit, mert a többi be van fordulva a fejébe. Persze Jumurdzsákot csúfolták a többiek a fél szeme miatt, pont úgy, mint a Krebsz Pityut. Végig-végig csúfolták, amíg iskolába járt, és a kicsi Jumurdzsák elhatározta, hogyha nagy lesz, bosszút áll mindenkin. Rengeteg bosszúállós tervet eszelt ki, sokkal gonoszabbakat, mint bárki más. Mert ha egyik szemeddel folyamatosan a saját fejedbe nézel, akkor nem látsz mást, csak sötétséget, és a gondolataid is sötétek lesznek. A sok terv közül a legármányosabbhoz volt szüksége a fekete köves, holdas, csillagos gyűrűre. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül kereste a gyűrűt, sivatagokon kellett átkelni, megküzdeni acélfogú oroszlánokkal, legyőzni halálos mérgű viperákat, végül találós kérdésekkel rászedni a dzsinnt, aki a csodás gyűrűt őrizte. De mindez még nem volt elég! A gyűrű átkát csak úgy oldhatta fel, hogyha megmártotta a Jeges-tenger vizében. Már éppen hazafelé tartott a küldetéséről szegény Jumurdzsák, amikor ellopták a lovát és a gyűrűjét.
– Ti mit csináltatok volna? – kérdezte a fiúkat csípőre vágott kézzel Vica. – Nem kerestétek volna életre-halálra a gyűrűt?
– Deeee! – bőgték a fiúk egyöntetűen. Csak Öcsike nem bőgött, összehúzott szemekkel vizslatta Vicát, mint aki mérlegel valamit.
– Srácok! – szólalt meg végül. – Játsszunk inkább Jumurdzsákosat! Úgysincs Vicuskánk.
– Csak egy Jumurdzsákunk! – bődültek fel a fiúk újra, és jól hátba veregették Vicát, ahogy az a fiúk között szokás.

Kalas Zsuzsa: Kékszemű

Illusztráció: Kalas Zsuzsa

...amikor egy kisautó kereke, egy csillámos pulóver, egy vödör (amibe végre sok víz belefér), egy különleges ízesítésű rágógumi, egy szomszéd macska, egy fekete kutyus, néhány hangya, nélkülözhetetlen legó darabkák, a sellős barbie jobb karja, az elefántos plüss, a tornazokni párja.... egy anyuka... (ó!) egy ANYUKA...
...eltűnik, elveszik, elutazik, kidobódik, szemétté válik, vagy csak simán átköltözik abba a titokzatos világba amiről semmit (de igazán semmit!) nem tudunk... akkor...
...akkor tényleg végérvényesen és örökre eltűnik, elveszik, elpusztul, megszökik, elkallódik, lába kél, elsikkad, nem létezővé válik az autós gurigatás, a csillámos ábra simogatása, a sarazás, a rágógumi feltapasztása az asztallap alá, a dorombolás, a fecskék megugatása (vagy a pocsolyából való ivás), a homokdomb szitává lukasztása, a barbie retikül jobb karra való felbiggyesztése, az egyforma zokniban való labdázás, az óvodai hazakísérés, a takarósölelés, a vigyázás, a puszi ... (ó!) egy puszi...vagy nem?
...
VAGY NEM???

Szerző és a Kékszemű

       Gyönyörűségesen szép történet két kisgyerekről, akiknek nem él az anyukájuk, de az életük egyébként szép és rendezett. Mindkét oldal megjelenik (a gyerekek s az anyuka is az égben), s habár a felütés szomorú, maga a történet mégis olyan egyszerűen boldogságos, amely nélkülöz minden giccset és manírt, ahogy azt csak egy igazi remekíró tudja elmondani. Meg sem próbálnám felvenni Molnár Ferenccel a versenyt, ezért a bennem megfogalmazódott reflexiót írtam le.

       8-9 éves kisiskolás voltam, amikor az ürömi utcai általános iskola könyvtárából kikölcsönöztem a könyvet. A mese azonnal elragadott, és kedvenc olvasmányom lett, pedig akkor valójában semmilyen egyezés az én életemben és a két kis árva életében nem volt. A történet megfogalmazásának őszintesége, egyszerűsége hiteles válasz volt az élet néhány nagy kérdésére, amely akkor, mint komoly kisiskolást, már engem is foglalkoztatott. Azt gondoltam: na igen, ennek valahogy így kell lennie. Visszagondolva, kicsit csodálkozom, hogy a téma szomorú felütése egyáltalán nem zavart, de én Andersen meséit is nagyon szerettem, mert én magam boldog kisgyerek voltam, a nehéz dolgokat pedig az élet részének tekintettem. Ma is azt gondolom, a gyerekek kevésbé félnek a szomorúságtól, mint a felnőttek, természetesebben fogadják, és az élet részének tekintik, nem tragédiának, amit Molnár Ferenc olyan zseniálisan visszaad. A gyerekek sokszor sokkal természetesebben fogadják el az őket ért eseményeket, mint mi felnőttek, a rossz dolgokat is az élet részének tekintik, és megpróbálnak alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele (ezzel kapcsolatban egyébként sokat tanulhatnánk tőlük).

Széchey Rita: Málnaszörp és szalmaszál, és én, a másmilyen

Illusztráció: Bódi Kati

Hogy miért szeretek olvasni?
Hát… hogy miért, erre nem tudok válaszolni.
De hogy mióta, arra pontosan emlékszem.


Tudod, azt, hogy én egy kicsikét másmilyen vagyok, mindig is tudtam. Sokmindenből.
Kezdjük ott, hogy ikernek születtem. Méghozzá egypetéjűnek. Ami igazán ritka.
Ezért például nem csoda, hogy utálok egyedül lenni. Nyilván, hiszen csak úgy… mondjuk… fogalmamsincs, de azt hiszem, nagyon kevés másodpercig voltam egyedül. Csak, amíg az a sejt, a mamámé és a papámé valamiért ketté nem osztódott. Akkor aztán egyszerre már nem is voltam egyedül, ketten osztódtunk tovább, két kis szederke, aztán két ebihal, aztán két inimini gyerkőc.
Ez azért is jó, mert már nagyon hamar megszoktam, hogy nekem mindig van kivel megbeszélni a dolgokat.
Eleinte gondolom, csak odabokszolással (hé, menj odébb, itt én voltam), meg simogatással (na, jó, azért nem menj messze, mert sokkal jobb, ha érzem, hogy itt vagy), aztán gagyorászással, ikernyelven, és úgy két három év után már embernyelven, úgy, hogy ha akarták, mások is megértették.


Aztán azért is más voltam, mert nekem nagyon korán meghalt az anyukám. És az ilyen gyerekek egy kicsit mindig szomorúak. Tudnak nevetni, meg szaladgálni, meg fagyit enni, meg minden, csak éppen nekik úgy süt a nap, mintha ott lenne előtte egy nagyon halvány felhő. Alig látható, egész vékonyka, olyan, mint egy két ujjal felcsippentett vattacukor, de ott van a nap előtt. Mindig.
Szóval ilyen másmilyen kislány voltam én. De az ikertestvérem is, így hát együtt voltunk másmilyenek.


És ez nagyon jó volt így, de azért még így is maradtak dolgok, amiket senkinek nem lehetett elmondani.
Még neki sem.
Mert még én sem tudtam, hogy ezen lenne elmondani való.
Csak éreztem.

Itt voltak például a könnyek. Amik egyáltalán nem akkor jöttek, mint más normális embernek. Anyáknapján például sehogysem, pedig eskü-igazán nagyon sokat gondolok aznap is mindig az anyukámra. De egyszerűen olyankor soha nem jöttek.
Meg akkor sem például, amikor intőt kaptam magatartásból, mert kirángattam az uzsonnasorból a Vajast, mert mindig beállt direkt a kis Barczi elé. Pedig a sírás a megbánás szép jele lett volna, Marika néni szerint. De sajnos akkor nem jött egy szem könny se. Egyetlenegy se.

Viszont amikor az osztálykiránduláson a buszról megláttam egy szép házat, azon egy szép erkélyt, és annak a szép korlátját, tessék: már könnyes is lett a szemem. És amikor a Saci megkérdezte, hogy miért bőgsz, akkor mégsem válaszolhattam, hogy mert olyan szép ott az a kacskaringó.
Ki az a hülye, aki elbőgi magát egy korlát miatt?!
De ez még nem is lenne akkora baj, de ott van a legesleges –legnagyobb borzasztóság ezekkel a könnyekkel. Hogy nekem nem akkor lesz könnyes a szemem, mint másnak, hanem amikor… amikor…
Elmesélem.
Például amikor egyszer suliba indultunk, és visszamentem, és odaadtam a túróstáskát a Petyabának, a hajléktalan szomszédunknak, úgy nézett rám, hogy könnyes lett a szemem.
És sajnos a múlt héten is, amikor a napköziben visszavittem azt az eltévedt kis elsőst az osztályába. És amikor megköszönte, és azt mondta, hogy milyen kedves vagyok, és adott egy nagyon csúnya rajzot, meg egy puszit is –  hát akkor is megtörtént…

És én még sok másban is másmilyen vagyok, de ez igazán a legborzasztóbb másmilyenség.
Hogy lehet sírni ilyen dolgoktól?! Hát ennyire beképzelt lennék?
SENKI MÁS NEM CSINÁL ILYET, SENKI. Csak én vagyok ilyen hülye.
Ez tuti.

…és akkor egyszer az történt, hogy annyira untam magam az egyik délután a napköziben, amikor Apa késett, és már sötét volt, a leckém kész, és még mindig nem ért oda értünk, hogy levettem a könyvespolcról egy könyvet. Csak úgy.
Janikovszky Éva – Málnaszörp és szalmaszál.
Pedig azt sem tudtam, mire jó egy szalmaszál.
És aztán egész jó volt olvasni arról az oroszlános padról, meg a kisfiúról, aki szeretett rajta ülve gondolkodni.
Meg a recsegő lépcső is tetszett, én is szeretem az öreg, nyikorgó lépcsőket. Annyi titkuk van. És ha figyelek, elmesélik, kik jártak rajtuk, és azt is, hogy amikor ott lépkedtek, szomorúak voltak-e, vagy nem.
És még a történet is egész jó volt.
Közben nevettem is rajta, és arra gondoltam, hogy én nem féltem volna a szenesembertől, mint Síróbaba, pedig hát sírni azt én is tudok…

És aztán egyszercsak ott volt.

Hogy „Misu semmikor nem szokott sírni, csak egyetlen esetben. Ha azt mondják neki, hogy fel a fejjel.”
És az is, hogy „Dezső bácsi nagyon keménykötésű ember volt, soha senki nem látta sírni. Sem a borbélynál, sem a fogorvosnál, sem a háborúban. Egyetlen dolog volt, amit Dezső bácsi nehezen bírt száraz szemmel végighallgatni. Azt, hogy ő milyen jó ember.”

És abban a pillanatban, hogy ezt elolvastam, egyszerre teljesen másmilyen lett a világ.
Mert abból a málnaszörpös könyvből én akkor kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek.
Akik nem akkor sírnak, mint mások. Akik másmilyenek.
Pontosan úgy másmilyenek, ahogy én.
És akkor ez azt jelenti, hogy… nem is vagyok hülye.
Csak másmilyen.

Méghozzá szabályosan másmilyen.
Könyvbeillően-szabályosan…

Dávid Ádám: Szegény Dzsoni árnyéka

        Piszkosul szerencsésnek tartom magam, hiszen lassan húsz éve van egy mesterem. Lázár Ervinnek hívják. Gyerekként sokat hallgattam a meséit a családtagjaim és a legjobb magyar színészek hangján. A kislány, aki mindenkit szeretett című történetét például a nővérem állítólag már háromévesen el tudta olvasni, pontosabban fejből tudta az egészet, és azt is kifigyelte, mikor kell lapozni, így tényleg úgy nézett ki, mintha fennhangon olvasná A Hétfejű Tündér talán legszebb meséjét. A bakeliteken pedig karcosra hallgattuk A fájós fogú oroszlánt meg a Szegény Dzsoni és Árnikát.
       Aztán általánosban kicsit ráfeledkeztem a lázári világra, mígnem a középsuliban az irodalmi színpad lelkes tagjaként elhatároztam, hogy márpedig én rendezni fogok valami nagyszabásút. Ekkor nyomta anyukám a kezembe a Szegény Dzsonit, én pedig három éven át készültem rá, hogy bemutathassuk a rádiójáték alapján összeállított darabot. Pont akkor szerettem bele rajongásig ebbe a végtelenül bölcs és játékos világba, amikor a legtöbben el szoktak távolodni a „dedós” meséktől: kamaszkoromban. Óriási szerencsémre az egyik tanár ismerte Lázár Ervint, én pedig minden bátorságomat összeszedve 2002-ben elhívtam őt az utolsó díszelőadásra. Hihetetlenül kedves, érdeklődő volt, és életem legfontosabb dedikációját kaptam tőle a Dzsoni kultikus, fekete borítós első kiadásába:
                           „A nagy és utolérhetetlen rendezőnek sok szeretettel: Lázár Ervin”

      Az előadás után még egy kis rögtönzött interjút is készíthettem vele a díszletben csücsülve, és az irodalmi színpad csodálatos vezetője, Kovács Zsuzsa néni úgy intézte, hogy egy darabon elkísérhessem a példaképemet. Elfogódottan kérdezgettem, de ő remek beszélgetőtárs volt, és mindenre készségesen válaszolt. Szegény Dzsoni árnyéka attól fogva elkísért utamon. Újságírótanoncként természetesen Lázár Ervinnel készítettem első komolyabb interjúmat, a hetvenedik születésnapján pedig rendhagyó mesével köszöntöttem – ez lett az egyik első folyóiratmegjelenésem a Csodaceruza hasábjain, és az Író Cimborák oldalán is megjelent.
       Igazi öröm és nagy megtiszteltetés, hogy 2013 óta szerkeszthetem a Móránál az új Lázár-sorozatot, amelyben hét év alatt a legfontosabb gyerekirodalmi művei nagyszerű kortárs grafikusok munkáival jelenhettek meg, idén pedig további különleges kötetekkel készülünk.
       2014-ben Emőd Terézzel, a PIM munkatársával együtt útjára indítottuk a Négyszögletű Kerek Kiállítás című vándortárlatot is, amely azóta megszakítás nélkül utazik határon innen és túl. Most épp Sárbogárdon jár.

       2016-ban a második Csukás István-díj kapcsán meghirdetett pályázatra írtam meg Vacskamati virágja című családi mesejátékomat, amelyben ismertebb mesehősöket eresztek össze novelláskötetekben megbúvó, ún. mesenovellákkal. Ezek a Szegény Dzsoniból ismerős párbeszédekre épülnek, és motivikusan számtalan ponton kapcsolódnak egymáshoz. A darab rendhagyó felolvasószínházi premierjére 2019 augusztusában került sor Kisszékelyen, a III. Lázár Ervin- és Vathy Zsuzsa-emléknapokon.
       A következő két részlet a darab eleje és legvége. 90%-ban szó szerinti idézet Lázár-művekből, de azért nyomokban Dávid Ádámot is tartalmaz. A teljesség igénye nélkül néhány motívum forrása:

• Pomogács bácsi: Gyere haza, Mikkamakka!

• arasznyi nyúlás: Rácegresi és Pácegresi (Ajahtan Kutarbani király szakálla nyúlik és rövidül folyton)

• kacsapecsenye: Szegény Dzsoni és Árnika, 5. fejezet

• viráglocsolás: Vacskamati virágja

• jobbladák, virágkoldusok: Berzsián és Dideki

• Tropkó úr: Társasjáték (legutóbb a Százpettyes katica c. kötetben jelent meg)

Ha valaki az egész darabot szeretné elolvasni, a honlapomon megteheti.

        

                                                        Jó szórakozást!
       

                                                                                    Dávid Ádám

Vacskamati virágja
Családi mesejáték
Lázár Ervin művei alapján írta: Dávid Ádám
(részletek)

Vidéki bérház egy öreg fűzfa árnyékában. A földszinten bedeszkázott ablakok, az emeleten egy lakás keresztmetszete. A dolgozószoba íróasztala fölé görnyed az író piros ingben, farmernadrágban. Előtte több telefirkált füzet, az írógépben szinte érintetlen papír. A falon gyerekrajzok gyűrűjében áprilisi naptároldal Berzsenyi Dániel portréjával. A háttérben ablak, amelyen át a péceli Ráday-kastélyra lehet rálátni. A gyerekszobában a lány a Csigabiga, gyere ki… dallamát dúdolva néz ki az ablakon, a fiú pedig papírfecnikkel tömködi tele a zsebeit. Közben az anya épp indulni készül. Bekukkant az íróhoz, de nem akarja zavarni, úgyhogy lábujjhegyen távozik. A lakástól balra lépcsőházban az anya összefut az ősz szakállú szomszéddal, aki épp meglocsolja a virágokat.

ANYA                 Jó reggelt, Pomogács bácsi!
SZOMSZÉD    Adjon Isten, Zsuzsikám! A madarak azt csiripolták nekem ma hajnalban, hogy kiskegyednek születésnapja van. Igaz-e?
ANYA (nevetve) Jól értesült madarak fészkelnek errefelé.
SZOMSZÉD     Hát akkor éltessen soká a Jóisten, galambom! (Meghúzza anya fülét) Füled érjen bokáig, de legalább egy arasznyit nyúljon!
ANYA (felszisszen) Köszönöm szépen, igazán figyelmesnek tetszik lenni.
SZOMSZÉD      Aztán hová-hová ilyen korán?
ANYA                Csak kiugrom a piacra egy szép, kövér kacsáért. Pecsenye lesz ebédre.
SZOMSZÉD      Hmmm, az jól hangzik! És mit szól a virágokhoz, Zsuzsi drágám?
ANYA                Gyönyörűek, Pomogács bácsi. Én néha elfelejtem meglocsolni a szobanövényeinket, aztán meg persze túllocsolom őket.
SZOMSZÉD    A földben van a titok! Mert ez nem akármilyen dunántúli termőtalaj ám! A nagyra becsült író úr…
ANYA              Tudom, tudom: együtt hozták fel a Ladával Rácegrespusztáról.
SZOMSZÉD    Úgy bizony, egyenesen a Nagyszederfa mellől! Szegény író úr – a szívem szakadt meg, ahogy a gyerekkori történeteit hallgattam arról a régen letűnt tanyavilágról, ahol a fa alatt hallgatta az öregek meséit.
ANYA            A gyerekeknek Rácpácegresként szokta emlegetni. Hiányzik neki a puszta, annyi szent. De hát mit lehet tenni? Talán egy napon kiírja magából az egészet, és az könnyít majd a lelkén.

[…]

Mindenki énekelni kezd a Csiga-biga, gyere ki… dallamára

KÓRUS    Adjatok virágot,
mi-hin-degy, ha vágott,
mi-hin-degy, ha tépett,
Ribizli feléled.

LÁNY           Hallgassátok csak! Berzsián is írt egy új jobbladát.
FIÚ                Valami virág van benne… meg Ribizli is! Csak nincs valami baja?
ÍRÓ                Nézzétek, ott jönnek!
ÁTTENTŐ    Na megálljatok csak, koszos virágkoldusok!
LÁNY            Jaj, ne! Megint itt van Áttentő Redáz!
ÍRÓ                Hogy segítsünk így Ribizlinek?
ANYA            Hahó, van itthon valaki?
ÍRÓ                Persze, mind itt vagyunk.
ANYA            Mi lehet ez a szörnyű sötétség?
LÁNY          Hosszú történet, anya, de most segítened kell! Sürgősen szükségünk lenne minél több virágra.
ANYA            Virágra?
FIÚ                 Igen. Hallgasd csak!
KÓRUS         Adjatok virágot,
                       mi-hin-degy, ha vágott,
                       mi-hin-degy, ha tépett,
                       Ribizli feléled.
ANYA           Te jó ég, ki az a Ribizli?
LÁNY       Majd mindent elmesélünk, de most azonnal le kéne dobni az ablakon az összes virágunkat, amink van.
ANYA           Ajaj…
ÍRÓ               Mi a gond?
ANYA        Sajnos pár napja túllocsoltam a virágainkat, és mind egy szálig kirohadtak. Nagyon sajnálom!
LÁNY          Tiszta Vacskamati…
FIÚ               És Pomogács bácsi virágjai?
ANYA          Mi van velük?
FIÚ               Kölcsönvehetnénk őket. Majd visszanőnek.
ANYA          Micsoda? Hogy vágjuk le azokat a gyönyörű virágokat?
FIÚ               Nem muszáj vágni. Téphetjük is.
ANYA          Még mit nem! Szó sem lehet róla.
LÁNY          De anya, ez vészhelyzet!
ÍRÓ              Igazuk van. Segítenünk kell Ribizlinek. Gyerünk!
ANYA          Pomogács bácsi meg fog nyúzni minket!

LÁNY, FIÚ és ÍRÓ levágnak pár szál virágot.

ÍRÓ              Tessék, Ribizli!
LÁNY          Itt vagy, ugye?
RIBIZLI      Igen, itt vagyok. Kicsit kesernyés volt, de azért jól esett, köszönöm! Viszont még mindig kutya éhes vagyok… (Felvonít)
ÍRÓ             Sajnos nincs több virágunk.
FIÚ            Áttentő Redáz meg mindig leveszi a kalapját, amerre járunk, úgyhogy már senki sem akar segíteni nekünk. Ti voltatok az utolsó reményünk!
ÁTTENTŐ    Nézzétek csak végig, ahogy Ribizli éhen hal! (Gonosz kacaj)
RIBIZLI     Hagyjatok itt. Ne törődjetek velem. Titeket nem bánt Áttentő Redáz, csak engem gyűlöl.
LÁNY        És akkor mi lesz a síró, magukra hagyott kisgyerekekkel?
ÍRÓ          Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! (Rajta kívül mindenki fütyülni kezd) Legyen tele az egész utca virággal. Az egész város! Nyíljatok, ibolyák, bodzák, szarkalábak. Virítsatok, estikék, tulipánok!
ÁTTENTŐ    Hogy az a…
LÁNY           Áttentő Redáz!
ÍRÓ               Nem ő volt. Belőlem ment ki a sötétség.
SZOMSZÉD    Majd adok én nektek! Azt hiszitek, kifogtok rajtam?! Sötétben telik el az egész életetek! Vegyétek tudomásul, hogy soha többé nem teszem föl a kalapomat.

Leveszi a kalapját, mire megint vaksötét lesz

ANYA    Jaj, mi lesz velünk!
FIÚ        Örök sötétségbe zárt bennünket.
ÍRÓ        Végünk!
LÁNY    Berzsián, kérlek, vedd le a kalapod.

Az író leveszi a kalapját, erre azonnal világos lesz. Elvigyorodik, és még kétszer megismétli a mutatványt. Áttentő Redáz toporzékol a színpad szélén. Felteszi, leveszi ő is a kalapját, de nem változik semmi

FIÚ                Úgy látszik, amikor kiment belőled a sötétség, túlságosan megteltél világossal.
ÁTTENTŐ    Ezt még megkeserülöd!
ÍRÓ               Csapjon beléd a ménkű!
LÁNY           Jól túljártunk az eszén Áttentő Redáznak, ugye?
ÍRÓ               De még mennyire. Azt hiszem, soha többé nem mer kikezdeni Ribizlivel.

Léptek zaja hallatszik.

FIÚ                      Jaj, ne! Máris visszatért?
ÍRÓ                     Attól tartok, fiam, hogy ez nem Áttentő Redáz…
ANYA                 Hanem Pomogács bácsi!
SZOMSZÉD    Zsuzsikám, de jó, hogy otthon talállak! Képzeld mi történt: valaki letarolta a gyönyörű virágaimat!
LÁNY                Mi voltunk azok, Pomogács bácsi.
FIÚ                     Vészhelyzet volt, ne haragudj!
SZOMSZÉD      Miféle vészhelyzet?
ANYA                Ebéd közben mindent elmesélünk. Szeretettel várjuk egy kis kacsapecsenyére.
SZOMSZÉD    Na, ez már jobban hangzik! A virágok miatt meg ne fájjon a fejetek! Úgyis be akartam ültetni a cserepeket dinnyemaggal. Júniusra már focilabda méretű dinnyék lesznek a folyosón, és akár labdázhatunk is néhánnyal. Na mit szólsz hozzá, te kis gengszter? (Barackot nyom a fiú fejére)
FIÚ                   Jól hangzik. Ipiapacs!
LÁNY              Te vagy a hunyó!
ANYA              Akkor tíz perc múlva várjuk.
SZOMSZÉD    Itt leszek, aranyom. Csak hozok egy üveggel abból a jófajta kerítésszaggató dunántúli pálinkámból, hogy koccinthassak az egészségedre az író úrral.
LÁNY              Pálinkát sajnos nem ihat.
SZOMSZÉD   Hogyhogy?
LÁNY             Tropkó úr megtiltotta.
SZOMSZÉD   Kicsoda?
ÍRÓ                 Ne is törődj vele, Béla. Természetesen koccintunk egyet. Én majd csak egy gyűszűnyit iszom.
SZOMSZÉD    Ahogy gondolod, Ervinkém. Fő az óvatosság. Akkor tíz perc múlva!
ÍRÓ                  Itt az ideje, hogy felköszöntsünk, Macska-Vathy!
FIÚ                   Mindent összekavarsz, apu! Nem Macska-Vathy, hanem Vacskamati.
LÁNY(súgva) És mit is adunk Anyunak?
ÍRÓ                 Hát Vacskamati virágját!
FIÚ                 Tényleg, majd’ elfelejtettem!
ANYA            Nahát, ez igazán gyönyörű! És micsoda illata van!
LÁNY            Ha Ribizli nagyon megéhezik, csak átrepül hozzánk, és pár szippantással jóllakik majd tőle.
ANYA             Csoda egy virág, köszönöm! Meglátjátok, rendesen öntözöm, kapálom, törődöm vele!
MIND (kivéve ANYA) Hiszi a piszi!

Miklya Zsolt: Világszép ballada / háromra-kettőre

Illusztráció: Zsengellér Šári

Három nádszál.
Egyik sarló,
égbolt ölén
mélyre hajló.
Másik gázló,
hajfürtjeit
éjbe mártó.
Harmadik meg
fénnyel úszó.
Három nádszál.
Három új szó.

Két dalia.
Örök párbaj.
Égbolt helyén
hideg nyár, jaj.
Éjtükörben.
Fénymederben.
Birkózás a
holdsugárral.
Egyik bukik,
másik szárnyal.

Három nádszál.
Három új szó.
Holdtükörben
rezgő úszó.
Két dalia.
Egyik. Másik.
Hatalommal,
fénnyel játszik.

Miklya Luzsányi Mónika: A Villikirály

Illusztráció: Németh Gyula

       Valamikor réges-régen, valahol messze-messze, a hósipkás hegyek között élt egy kisfiú.
      A kislány legalábbis úgy gondolta, hogy a falut hósipkás hegyek és fekete fenyvesek veszik körül. A fehérre meszelt rönkházakban esténként vörösen lobog a tűz a cserépkályhában, a szavak keményen, idegenül koppannak a padlón, pedig szeretet van, béke, Kom’mir, Schatzi, kihűl a knődel, szól az asszony a gyerekének, pont úgy, mint óma, amikor vacsorázni hívja. Ómama és ópapa gyakran keverték a magyar és a sváb szavakat, de a gyerek sohasem tanulta meg a nyelvet, idegen volt neki, félelmetes. Ha német szót hallott, borsódzott a háta, csak a Villikirályt szerette, akár azon az idegen nyelven is, amivel a feje fölött beszéltek a felnőttek, ha azt akarták, hogy ne értse, miről van szó.
       A cserépkályhában már leégett a tűz, mire az anyja hazaért. Fáradt volt, késő estig dolgozott, de sohasem hagyta volna ki, hogy este meséljen a kislányának.
– Mit meséljek, kincsem? – kérdezte anya, és a kislány rendre a Villikirályt kérte, a verset, ami a szőke kisfiúról és az apukájáról szól. A verset, amit az anyja időnként németül is elmesélt. Anyja szájából lágyan gördültek az idegen szavak:
– Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?
Es ist der Vater mit seinem Kind…
       A kisfiút Jörgennek hívják. Ebben is biztos volt a kislány, mert a Jörgen szó olyan szépen gurul, mint a pöttyös labda, nem sziszeg, mint a Schatzi, bármilyen szépet is jelentsen, bármilyen szépen is mondja a nagyanyja. Jörgen szőke és kékszemű, mint mindenki a faluban, és mindenki a kislány családjában is, kivéve a gyerek apját. Hogy az apja ki is, mi is pontosan, honnan származott, nem tudta a gyerek. A fekete fenyvesek közül léptetett elő ezüstszín paripáján, vörös köpenybe burkolózva. Akkor is tél volt, a vastag bársonyköpeny csuklyáját lesodorta fejéről a sziklaormok felől lecsapó viharos szél, az arcába fújta fekete, göndör haját. Egy mozdulattal simította hátra elszabadult fürtjeit a férfi, szeme sötéten villant, ahogy végignézett a völgyben megbúvó, apró sváb falun. Oldalán ezüst markolatú kard, csizmája karmazsin, hát persze, hogy azonnal beleszeretett az anyja, eszébe sem jutott megkérdezni, hogy ki ő, honnan jött, meddig marad. Pedig nem ártott volna, mert apa egy napon felkapott ezüstszín paripájára, felhágott a fehérsipkás hegyek tetejére, és elrepült. Azért kell anyának estig dolgoznia, hogy eltarthassa őt, mert neki nincs apukája. Mindenkinek van az oviban, csak neki nincs. Azt sem tudja, ki volt, milyen volt, nem is emlékszik már rá. Csak azt látja a régi fényképeken, hogy magas és fekete, a szeme sötéten villan, és más, egészen más, mint ő vagy anya vagy óma, Osi tánti.
       Lehet, hogy kóbor lovag vagy tünde, de az is lehet, hogy varázslómester.

    Nem. Lovag nem lehet. Legalábbis Jörgen apukája biztosan nem volt lovag, mert akkor megküzdött volna a Villikirállyal. Kirántotta volna ezüstmarkolatú karját, és nyissz! Egy csapással lenyisszantotta volna azt a gonosz fejét! Vagy ha nem is egy kardcsapással, akkor többel.
– Nesze – mondta volna a lovagapa. – Nesze neked, Villikirály! – és odacsapott volna neki balról.
– Bántani akarod az én gyerekemet?! Csak azt próbáld meg! – és odacsapott volna neki jobbról.
– Megragadni a karját? Elrabolni? Akkor védd magad! – és lecsapta volna mind a két karját a Villikirálynak.
– Megbűvölni és megbájolni? – és egy mozdulattal beleszúrta volna a kardját a Villikirály szívébe.
– És a végén megölni? Az én fiamat?! Soha! – kiáltotta volna a lovagapa, és megadta volna a kegyelemdöfést.
       Tünde sem lehetett Jörgen apja, mert akkor egy szavával meggyógyítja a fiát, hiába mesterkedik a Villikirály. És varázslómester sem lehetett, mert akkor simán feltámasztotta volna, amikor meghal a gyerek. Szóval Jörgen apja nem volt lovag, tünde, de még varázslómester sem. Egyszerű, hétköznapi ember volt, aki nem látta a Villikirályt. De meg akarta menteni a gyermekét.
       A kislány nem tudta, ki volt, mi volt az apja, talán lovag, tünde vagy varázsló. Valami más volt, más, mint ők. Valami nem emberi. Aki megküzdhetett volna a Villikirállyal, de nem tette. Magára hagyta a gyereket, és ellovagolt. A kislány igazság szerint azt se bánta volna, ha nem lovag, tünde vagy varázslómester az apukája. Ha csak olyan egyszerű, hétköznapi ember, mint Jörgen apja. Aki ugyan nem képes legyőzni a Villikirályt, de legalább szereti a gyerekét.
       A cserépkályhában a tűz vörösen lobogott. Anya fáradtan ült le a karosszékbe:
– Mit meséljek, kincsem?
– A Villikirályt – válaszolta a gyerek ragyogó szemekkel.
– Ezredszerre is? – kérdezte anya, de igazán már nem is csodálkozott, mert tudta a választ:
– Igen. Ezredszerre is – bólintott a gyerek, és az anyja elkezdte újra:
– Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét…

Tóth Ágnes -- Pityuri

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

70 éves a Móra kiadó.

       A Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Kincskereső kisködmön volt az az ifjúsági regény, ami nagyon megérintett 14 éves koromban. Ennek hatására több ifi történetet is írtam, kalandos gyermekkorom eseményeit felidézve. Íme az egyik történetem, a "Pityuri", ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem.

       Csak ültem a szobában, konokul magam elé meredve. Már nem sírtam. A szemem száraz volt és valami belső tűz égett benne.
      Nagyanyám az első két napon ügyet sem vetett rám. Mérgesen, sőt kissé sértődötten tett-vett a konyhában, morgott az orra alatt és nagyokat csapkodott a fakanállal a fazék szélére. Később viszont, már  aggódni kezdett.
       Már harmadik napja nem szóltam hozzá, a nagyobbik baj mégis a volt, hogy egy falat ételt sem fogadtam el, ettől aztán gyenge és bágyadt voltam, mint az őszi légy. Aztán hallottam, hogy megjön anyu és nagyagyanyám azonnal letámadja:

– Pszichológushoz kell vinni az ebadta kölykét! – rikácsolta. 

– Magát kellene oda vinni! Maga az oka mindennek – emelte fel a hangját anyu – és én elképzeltem, ahogy szelíd homlokán összehúzza a két szép szemöldökét.

– Még hogy én? – tiltakozott az öregasszony – Az egésznek az a büdös, szemtelen dög az oka! Negyven befőttemet tett tönkre. Kicsípte rajtuk a celofánt és felborogatta az egészet. Képes volt felrepülni a szekrény tetejére. Én megmondtam, hogy be kellene zárni, de ti túlságosan ráhagytok mindent a gyerekre!
       Szóval ez történt! Ez volt az a végzetes és megbocsájthatatlan bűn! Összeszorított ököllel csaptam a falra és hanyatt vágtam  magam a vén gödrös díványon.
       Behunytam a szemem, és újra láttam drága kis barátomat, Pityurit, pici napos csibe korában, törékenyen, csipogva, ahogy tányérkájából szemecskélte a kukoricadarát.  Ahogy ityegett-pityegett erőtlen kis hangján, és nyújtogatta elzsibbadt lábacskáját, a szárnyát is kinyújtva felette, míg orra nem bukott, mert elvesztette az egyensúlyát. Ahogy tenyerembe fészkelte magát és amikor jól átmelegedett, boldogan aludt el, mintha csak kotló mamája puha szárnya alatt lenne. Aztán egyre nagyobb lett, szépen fejlődött, próbálgatta aprócska szárnyait, melyek vele együtt nőttek. Ösztönösen és bőszen kapirgált, pedig senki nem tanította rá, hiszen a kotlótól elszakították, még pár napos korában. Végül aztán megkamaszodott, elhullatta sárgás pelyheit és tokosodni kezdett, egészséges fényes tollakat növesztve, és egy napon akkorát kukorékolt kamasz hangján, hogy fenékre esett az erőlködéstől.
       Attól kezdve, nem nagyon fogadott szót, öntörvényű lett, és mindent kiharcolt magának. Az udvarban rémuralmat tartott a verebek és a macska felett, s ha látogató jött, azonnal megtámadta. De engem úgy szeretett, mintha én lennék az anyja. És én is szerettem. A szemem előtt vált egy év alatt hatalmas, büszke kakassá. Hófehér tollát, rubin taraját mindenki megcsodálta. Ha lehetett, mindig együtt voltunk.
       Pityuri mindenhová elkísért, ahol nem volt nagy a forgalom. A kenyeresig, fagylaltosig, sőt egyszer a Barátok templomába is utánam szökött, amikor hittanórára mentem. Vele meg tudtam beszélni olyan dolgokat is, amit a szüleimnek nem mondhattam el. Például azt, hogy  aznap a sarokba állított a tanár néni, mert folyton beleszóltam a magyarázatába, hogy azért van akkora púp a fejemen, mert összeverekedtem az egyik fiúval az iskola udvarán a szünetben, mert  csúfolt a szeplőim miatt, és azt is elárultam, hogy ettől függetlenül nagyon szerelmes vagyok abba a srácba, de sose fogom megmondani neki. Aztán megígértem, hogy másnap valami nagyon finom ínyencséget hozok neki, mégpedig finom rózsaszínű gilisztákat, amelyeket az iskolából hazajövet szedek össze a ligeti sétányon, mert a tegnapi eső után megint előbújtak. És ilyenkor Pityuri, mintha értette volna, bodogan rikkantgatott,  megemelgetve ezüstös szárnyait. Minden nap elém szaladt, ha megjöttem a suliból. Kedvesen körbe udvarolt és megcsipkedte a szvetteremen lévő fényes gombokat.

       Csak azon a pénteki napon nem szaladt elém, nem kotyorászott és nem röppent a vállamra. Jól emlékszem arra a napra. Dél volt. A nap fátyolosan tekintett le az égről, a Barátok templomából idehallatszott a harangszó.  A család már az asztal körül ült, a konyhában mennyei illatok lengedeztek, én meg nagyon éhes voltam.
       Éppen a számhoz emeltem a kanalat, amikor furcsa  érzés kerített hatalmába. Miért ilyen csendes ma mindenki? Miért süti le anya a szemét? Miért olyan kárörvendő a nagyi tekintete, és hol van Pityuri, hiszen minden ebédnél itt szokott lebzselni a lábam körül, egy-egy jobb falat reményében, akár egy hűséges kiskutya.

– Hol van Pityuri? – kérdeztem rekedten – és a kanalat visszatettem a húslevesbe.

– Előtted az asztalon! – rikkantotta nagyanyám dühösen, és a villával a pecsenyés tál szélére koppintott.
       Attól a naptól fogva nem akartam többet szóba állni vele.

Fodor Veronika: Amiről Phileas Fogg sem beszél // J. V.-nek

  
       Mr. Fogg látszólag dacolt az idővel, évtizedek óta alig tűnt 40 évesnél többnek, angolbajuszt viselt és kifogástalanul elegáns öltözetet egy olyan különleges sétapálcával, amelynek fogantyúja földgömböt mintázott. Az ezüstszínű földgömbön egyetlen aprócska gránátkő dísz csillant meg. Sokféle egyesület próbálta már tagjai közé csábítani. Például a híres Rókafalka Társaság is, de oly távol állt tőle furcsa időtöltésük, hogy még egy állandó hely a Sárga Leander Cukrászdában sem nyomott eleget a latba, hogy belépjen.
       Szóval itt volt ez a hallgatag, sőt, mondhatnám melankolikus ember, aki évekig nem mozdult ki Londonból, csak a whist, az olvasás és a Reform Club töltötték ki az idejét, és boldognak tűnt. A fekete frakkos inashoz fordult, aki egy damaszttal terített asztalhoz kísérte. Kért egy italt: bordeaux-i bort egy csipetnyi cimettel és fodormentával, kevés jéggel, amit egyenesen az amerikai Nagytavakról hozattak. Míg az italra várt, az aranyszín és bordó falakon nézegette a könyöklő úriembereket ábrázoló festményeket. Az jutott eszébe, hogy vajon hányféle dolog lehet, amin még könyökölni tudnának az urak, hogy ne legyen minden portré pontosan ugyanolyan. Elmosolyodott. Aztán ahogy belekortyolt az italába, eszébe jutott Yokohama és a 100 éves teaház, ahová földkörüli útján jutott el. Inasa, Passepartout elment pár órára, hogy megnézhessen egy színházi előadást, ami fiatalságára emlékeztette, amikor még minden vágya az volt, hogy műlovar legyen. Elkortyolta az illatos jázminteát az aprócska teázóban, és akkor látta meg szemben a kis boltocskát. Yoshizawa és Tsa. Színes nyomatok és térképek, ez állt az ajtó feletti táblán. Óvatosan benyitott. Az eladó, egy alacsony, tintakék ruhás emberke a pult mögött ült, és elmélyülten olvasott.

Phileas Fogg mosolyogva koppintotta meg a cilinderét, és belépett a londoni Reform Club rozsdabarna kapuján, a St. James Streeten. Találkozója volt a club vezetőjével pontban 14 órakor, és mivel Mr. Fogg volt a világ egyik legpontosabb embere, pontosabb, mint egy Royal McAdams-féle chronométer, meglepő volt, hogy több mint fél órával előbb érkezett. Nem szokott ilyen bőkezűen bánni az idővel, nem bizony. Nagy léptekkel vágott át a csillagmintás csarnokon, egyenesen a szivarszoba felé tartott.

– Khm, üdvözlöm! Szétnézhetek? – szólalt meg Mr. Fogg halkan, nehogy megijessze az aprócska embert.

– Ó, üdvözlöm! – ugrott fel az eladó a székéről. – Nem számítottam már vevőkre, ilyenkor kevesen járnak errefelé – magyarázkodott. – Keres valamit?

– Nem is tudom… Az inasomat várom, hamarosan indulunk, hogy elérjük a San Franciscóba tartó gőzhajót. Az imént voltam a 100 éves teaházban, onnan láttam meg az ön boltját.

– Szóval ön felfedező?

– Olyasmi. Most éppen az idővel küzdök. Fogadást kötöttem, hogy 80 nap alatt körülutazom a földet.

– Lehet, hogy van valamim, ami érdekelheti. Nézze csak! – szaladt oda az eladó egy kis lakkozott szekrénykéhez. Zsebéből előkotort egy aprócska kulcsot, karikáján aranyszínű bojt himbálózott, ahogy a zárba tette.

       Egész halom régi papírt rejtett a szekrény. Az eladó hosszasan kotorászott, talán ismert valamiféle rendszert a káoszban, mert hamarosan egy „Már meg is van! Íme!” kiáltással egy kerek valamit mutatott fel Mr. Foggnak. A papír egyfajta atlasz lehetett, vagy talán térkép. A földgömböt ábrázolta, a négy égtájat egy-egy borzas, kidülledt szemű kutya őrizte. Nemcsak a szépen kidolgozott részek miatt volt különleges ez a térkép. Ahogy Mr. Fogg kézbe vette, egy kicsi, gránátvörös pontocska mozdult meg rajta és Yokohamánál állt meg.

– Ez elképesztő! – ámult tátott szájjal világutazónk.

– Ugye? Azt mondják ez a Boldog idők térképe. Oda repít, ahol boldogok voltunk, térben és időben visz. Soha nem sikerült még eladnom. Talán majd ön…

– Hogyan kell használni? – vágott a szavába Mr. Fogg.

– Kérem, üljön le! Jöjjön csak! – mutatott az eladó a székre, ahol eddig ő foglalt helyet. Egyéb ülőalkalmatosság nem volt a boltban, aligha fért volna el. – Ahogy a kezébe veszi és koncentrál, először úgymond egy szellemi utazáson vehet részt, de hogy a valóságban is oda jusson, amit mutat önnek a térkép, bizony meg kell vásárolnia tőlem.

– Rendben – ült le Mr. Fogg, a szék egy kicsit nyikorgott alatta, az aprócska ember súlyához szokott eddig. Kicsit nyújtózott, megropogtatta a nyakát, megmozgatta a vállait. – Akkor lássuk, mit tud…

       Phileas Fogg lehunyta a szemét. Kis idő múlva úgy érezte megmozdul. Kívülről látta magát, visszafelé utazott gőzhajón és vasúton, hátrafelé járt, és fordítva biccentett, amikor üdvözölt valakit. Látta magát, amikor először lépett be a Reform Clubba, aztán kártyázás közben. De még mindig nem állt meg. Hamarosan ott keringőzött az első bálján, középiskolásként könyvtárszobákban ült, és régi kéziratokból másolt valamit. Aztán megrázta magát és kinyitotta a szemét.

– Nos? – kérdezte tőle az eladó.

– Csak visszafelé lehet utazni az ön térképével? – töprengett Mr. Fogg.

– Az csak önön múlik. Úgy érzi akkor volt boldog? Valamikor a régmúltban?

– Ezen még nem gondolkodtam. De nem mehetek visszafelé az időben. Ott kell lennem a Reform Club aulájában 14 nap múlva. 

– 13.

– Hogyhogy 13? – kérdezte Mr. Fogg meglepetten.

– Egy napot eltöltött itt, hogy kiderítse, mikor volt boldog utoljára – mosolygott az eladó.

– Akkor rohannom kell! – pattintotta fel zsebóráját. Egy óra múlva indul a kis kétárbócos vitorlás, hogy elérjem a gőzöst!

– Nem kéri a térképet? – kiabált az eladó a bolt ajtajában Mr. Fogg után.

– Tartsa meg! Én most semmiképpen nem mehetek visszafelé! – intett a kalapjával búcsúzóul és sietett, hogy megtalálja Passepartout-t a kikötőben.

 

  Ez jutott világutazónk eszébe, miközben megitta az utolsó korty bordeaux-it a poharából a szivarszobában. Sétapálcáján az apró gránátkő mindig erre emlékezteti majd, hogy nem érdemes a boldogságot úgy keresni, annyira vágyni rá, hogy visszafelé utazzunk az időben. Mert akkor nem lehetne most itt, ebben a pillanatban, egy sikeres utazás után, kedvenc klubjának elnökére várva. Mikor még a komor, fekete frakkos inasok is látják rajta, hogy ez a különc, melankolikus ember, Phileas Fogg bizony boldogabb, mint valaha.

Illusztráció: Zsengellér Liza

Simon Réka Zsuzsanna: Zengés dalflótára (J. Korschunow Töftöf és a kék óriás című könyvéhez)

       Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Én vagyok én,
szürke szárnyak helyén foltok.
Letépett holdkaréj a párnám,
magamra húzom az eget.
Tágul bennem a tér,
távolodik a közel.
Helyet markol
magának a csend.
Nehezít.
Mellkasomra ül a nélküle sötétje,
gyökeret tép,
ágat tör,
éget.
Szavak kellenek,
és otthoni eső.
Tenyérbe simulás,
tobozok,
dália,
anya.

Smelka Sándor: Levél Lalusnak (Ifj. Gaál Mózes: A nyár szigetén)

Illusztráció: Zsengellér Šári

Szervusz, Lalus!

       Már előre leszögezem, egy lelkendezős, meglehetősen bárgyú rajongói levelet tartasz a kezedben, nézd el nekem, ha ezúttal – író létemre – egy kicsit fésületlenebb leszek.

       Már rég el akartam mondani neked, Lalus: gyerekkoromban te voltál a példaképem. A sok-sok Nemecsek Ernő, Nyilas Misi között végre egy belevaló srác, aki az élet minden területén remekel, legyen szó vadászatról, versenyfutásról, háborúról, tűzijáték rendezésről. Akinek mindig eszébe jut valami remek ötlet, aki mindig a középpontban van, akit vezérnek választanak, ha a játék úgy hozza. Ezenkívül bátor: repül, átcsónakázik egy szigetre, párbajozik, színdarabot ír, szervez, tervez, már-már felnőtt: pálinkát is iszik, nyulat lő, úszik, fut, tornázik (előtornász, a legtöbb erőponttal).
       Hát, kedves Lalus, ki ne akart volna ilyen vagány, belevaló srác lenni, mint te?! Főleg én, a nyápic, csendes, jó fiú, aki félt mindentől, aki sose volt vezér.
       Legyünk őszinték: azt a nyarat is irigyeltem tőled. Főleg azt, ahogy utaztatok Gazsival Ritta néniékhez: szédítő magasban dübörögtetek a folyó felett, ti pedig a kényelmes Pullman-kocsiban már előre örültetek a sok-sok jónak, amit a nyár tartogat számotokra. Irigyeltem ezt a véget nem érő pillanatot, a „valami-kezdődik” örömet. Irigyeltem azt a sejtelmes első estét, amikor a félhomályos rózsalugasban megismerkedtetek a gyerekekkel: Bélával, Palival és Lilivel. Az a pillanat olyan volt, mint egy ív tiszta miniszterpapíros: bármit rá lehetett írni. Irigyeltem a háborútok utáni órákat: odakint esett az eső, és ti önfeledten játszottatok a szalonban, miközben Ritta néni zongorázott. Irigyeltem ezt a fészek-meleg együttlétet. Irigyeltem azt az estét Lili névnapján, amikor tüzijátékot rendeztél a kertben. Repkedtek a rakéták, a vendégsereg éljenzett, tapsolt. Irigyeltem ezt a mámort, az örömünnepet, abban is téged, az ötletgazdát, a szerető, elismerő tekintetekben sütkérezőt. Irigyeltem a cirkuszt, a sétarepülést, a háborút, a színdarab próbákat, amikor a szigetet belaktátok, mint a kétévi vakáció kései utódai, irigyeltem a fogathajtást, a vadászatot, a szerelmeket, a barátságokat és az egész békebeli nyarat.
       Bár, ha jól belegondolunk, nem volt okom az irigységre: mert ezekben a kalandokban nyakig benne voltam én is, mert egy gyerek ott lehet mindenhol, amiről éppen olvas.
       Néha azon morfondíroztam, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy leírtad. Lalus, nem túloztál egy kicsit? Lehetséges, hogy a futóversenyt Jenőci nyerte és nem te? Lehetséges, hogy Pali és Gazsi több verebet lőtt, mint Béla és te? Biztos, hogy ilyen tökéletes volt minden? Mi van, ha füllentettél? Mi van, ha te is olyan lúzer voltál, mint Nemecsek, aki állandóan haptákban áll, aki csak annyit tett Lili szülinapján, hogy kikiáltotta: vége a tüzijátéknak? Mi van, ha a háborúban a vesztes csapatban voltál, abban is a közlegény, ha nem tudtál fogatot hajtani, ha nem te repültél, ha nem te voltál a főnök a szigeten, éppen ellenkezőleg, te voltál a kukta, mi van, ha zongorázni se tudtál valójában?! Mi van, ha csak átvészelted a szünidőt, hazamentél, találtál egy tollat meg egy füzetet, és leírtad a nyarat, úgy ahogy átélni szereted volna?! Sőt lehet, hogy el se utaztál, és az egészet kitaláltad az utolsó betűig: sose léteztek Ritta néniék, sose volt nyár…
       Végtére is mindegy, mi az igazság: a kalandjaink emléke olyan elevenen él bennem a mai napig, mintha tényleg megtörténtek volna. És ez a legfontosabb, a többi pedig részletkérdés, mert valahol messze, a valóság és képzelet határán mindig vár ránk egy nyár, az utolsó békeév nyara, ahol újra és újra ott leszünk mind: te, Gazsi, Béla, Pali, Lili és a többiek. Sétálunk a búzamezőn, fejünk felett süt a nap.

A szerző 'A nyár szigetén' című kötettel