Smelka Sándor: Levél Lalusnak (Ifj. Gaál Mózes: A nyár szigetén)

Illusztráció: Zsengellér Šári

Szervusz, Lalus!

       Már előre leszögezem, egy lelkendezős, meglehetősen bárgyú rajongói levelet tartasz a kezedben, nézd el nekem, ha ezúttal – író létemre – egy kicsit fésületlenebb leszek.

       Már rég el akartam mondani neked, Lalus: gyerekkoromban te voltál a példaképem. A sok-sok Nemecsek Ernő, Nyilas Misi között végre egy belevaló srác, aki az élet minden területén remekel, legyen szó vadászatról, versenyfutásról, háborúról, tűzijáték rendezésről. Akinek mindig eszébe jut valami remek ötlet, aki mindig a középpontban van, akit vezérnek választanak, ha a játék úgy hozza. Ezenkívül bátor: repül, átcsónakázik egy szigetre, párbajozik, színdarabot ír, szervez, tervez, már-már felnőtt: pálinkát is iszik, nyulat lő, úszik, fut, tornázik (előtornász, a legtöbb erőponttal).
       Hát, kedves Lalus, ki ne akart volna ilyen vagány, belevaló srác lenni, mint te?! Főleg én, a nyápic, csendes, jó fiú, aki félt mindentől, aki sose volt vezér.
       Legyünk őszinték: azt a nyarat is irigyeltem tőled. Főleg azt, ahogy utaztatok Gazsival Ritta néniékhez: szédítő magasban dübörögtetek a folyó felett, ti pedig a kényelmes Pullman-kocsiban már előre örültetek a sok-sok jónak, amit a nyár tartogat számotokra. Irigyeltem ezt a véget nem érő pillanatot, a „valami-kezdődik” örömet. Irigyeltem azt a sejtelmes első estét, amikor a félhomályos rózsalugasban megismerkedtetek a gyerekekkel: Bélával, Palival és Lilivel. Az a pillanat olyan volt, mint egy ív tiszta miniszterpapíros: bármit rá lehetett írni. Irigyeltem a háborútok utáni órákat: odakint esett az eső, és ti önfeledten játszottatok a szalonban, miközben Ritta néni zongorázott. Irigyeltem ezt a fészek-meleg együttlétet. Irigyeltem azt az estét Lili névnapján, amikor tüzijátékot rendeztél a kertben. Repkedtek a rakéták, a vendégsereg éljenzett, tapsolt. Irigyeltem ezt a mámort, az örömünnepet, abban is téged, az ötletgazdát, a szerető, elismerő tekintetekben sütkérezőt. Irigyeltem a cirkuszt, a sétarepülést, a háborút, a színdarab próbákat, amikor a szigetet belaktátok, mint a kétévi vakáció kései utódai, irigyeltem a fogathajtást, a vadászatot, a szerelmeket, a barátságokat és az egész békebeli nyarat.
       Bár, ha jól belegondolunk, nem volt okom az irigységre: mert ezekben a kalandokban nyakig benne voltam én is, mert egy gyerek ott lehet mindenhol, amiről éppen olvas.
       Néha azon morfondíroztam, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy leírtad. Lalus, nem túloztál egy kicsit? Lehetséges, hogy a futóversenyt Jenőci nyerte és nem te? Lehetséges, hogy Pali és Gazsi több verebet lőtt, mint Béla és te? Biztos, hogy ilyen tökéletes volt minden? Mi van, ha füllentettél? Mi van, ha te is olyan lúzer voltál, mint Nemecsek, aki állandóan haptákban áll, aki csak annyit tett Lili szülinapján, hogy kikiáltotta: vége a tüzijátéknak? Mi van, ha a háborúban a vesztes csapatban voltál, abban is a közlegény, ha nem tudtál fogatot hajtani, ha nem te repültél, ha nem te voltál a főnök a szigeten, éppen ellenkezőleg, te voltál a kukta, mi van, ha zongorázni se tudtál valójában?! Mi van, ha csak átvészelted a szünidőt, hazamentél, találtál egy tollat meg egy füzetet, és leírtad a nyarat, úgy ahogy átélni szereted volna?! Sőt lehet, hogy el se utaztál, és az egészet kitaláltad az utolsó betűig: sose léteztek Ritta néniék, sose volt nyár…
       Végtére is mindegy, mi az igazság: a kalandjaink emléke olyan elevenen él bennem a mai napig, mintha tényleg megtörténtek volna. És ez a legfontosabb, a többi pedig részletkérdés, mert valahol messze, a valóság és képzelet határán mindig vár ránk egy nyár, az utolsó békeév nyara, ahol újra és újra ott leszünk mind: te, Gazsi, Béla, Pali, Lili és a többiek. Sétálunk a búzamezőn, fejünk felett süt a nap.

A szerző 'A nyár szigetén' című kötettel