Illusztráció: Kalas Zsuzsa
...amikor egy kisautó kereke, egy csillámos pulóver, egy vödör (amibe végre sok víz belefér), egy különleges ízesítésű rágógumi, egy szomszéd macska, egy fekete kutyus, néhány hangya, nélkülözhetetlen legó darabkák, a sellős barbie jobb karja, az elefántos plüss, a tornazokni párja.... egy anyuka... (ó!) egy ANYUKA...
...eltűnik, elveszik, elutazik, kidobódik, szemétté válik, vagy csak simán átköltözik abba a titokzatos világba amiről semmit (de igazán semmit!) nem tudunk... akkor...
...akkor tényleg végérvényesen és örökre eltűnik, elveszik, elpusztul, megszökik, elkallódik, lába kél, elsikkad, nem létezővé válik az autós gurigatás, a csillámos ábra simogatása, a sarazás, a rágógumi feltapasztása az asztallap alá, a dorombolás, a fecskék megugatása (vagy a pocsolyából való ivás), a homokdomb szitává lukasztása, a barbie retikül jobb karra való felbiggyesztése, az egyforma zokniban való labdázás, az óvodai hazakísérés, a takarósölelés, a vigyázás, a puszi ... (ó!) egy puszi...vagy nem?
...
VAGY NEM???
...eltűnik, elveszik, elutazik, kidobódik, szemétté válik, vagy csak simán átköltözik abba a titokzatos világba amiről semmit (de igazán semmit!) nem tudunk... akkor...
...akkor tényleg végérvényesen és örökre eltűnik, elveszik, elpusztul, megszökik, elkallódik, lába kél, elsikkad, nem létezővé válik az autós gurigatás, a csillámos ábra simogatása, a sarazás, a rágógumi feltapasztása az asztallap alá, a dorombolás, a fecskék megugatása (vagy a pocsolyából való ivás), a homokdomb szitává lukasztása, a barbie retikül jobb karra való felbiggyesztése, az egyforma zokniban való labdázás, az óvodai hazakísérés, a takarósölelés, a vigyázás, a puszi ... (ó!) egy puszi...vagy nem?
...
VAGY NEM???
Szerző és a Kékszemű
Gyönyörűségesen szép történet két kisgyerekről, akiknek nem él az anyukájuk, de az életük egyébként szép és rendezett. Mindkét oldal megjelenik (a gyerekek s az anyuka is az égben), s habár a felütés szomorú, maga a történet mégis olyan egyszerűen boldogságos, amely nélkülöz minden giccset és manírt, ahogy azt csak egy igazi remekíró tudja elmondani. Meg sem próbálnám felvenni Molnár Ferenccel a versenyt, ezért a bennem megfogalmazódott reflexiót írtam le.
8-9 éves kisiskolás voltam, amikor az ürömi utcai általános iskola könyvtárából kikölcsönöztem a könyvet. A mese azonnal elragadott, és kedvenc olvasmányom lett, pedig akkor valójában semmilyen egyezés az én életemben és a két kis árva életében nem volt. A történet megfogalmazásának őszintesége, egyszerűsége hiteles válasz volt az élet néhány nagy kérdésére, amely akkor, mint komoly kisiskolást, már engem is foglalkoztatott. Azt gondoltam: na igen, ennek valahogy így kell lennie. Visszagondolva, kicsit csodálkozom, hogy a téma szomorú felütése egyáltalán nem zavart, de én Andersen meséit is nagyon szerettem, mert én magam boldog kisgyerek voltam, a nehéz dolgokat pedig az élet részének tekintettem. Ma is azt gondolom, a gyerekek kevésbé félnek a szomorúságtól, mint a felnőttek, természetesebben fogadják, és az élet részének tekintik, nem tragédiának, amit Molnár Ferenc olyan zseniálisan visszaad. A gyerekek sokszor sokkal természetesebben fogadják el az őket ért eseményeket, mint mi felnőttek, a rossz dolgokat is az élet részének tekintik, és megpróbálnak alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele (ezzel kapcsolatban egyébként sokat tanulhatnánk tőlük).
8-9 éves kisiskolás voltam, amikor az ürömi utcai általános iskola könyvtárából kikölcsönöztem a könyvet. A mese azonnal elragadott, és kedvenc olvasmányom lett, pedig akkor valójában semmilyen egyezés az én életemben és a két kis árva életében nem volt. A történet megfogalmazásának őszintesége, egyszerűsége hiteles válasz volt az élet néhány nagy kérdésére, amely akkor, mint komoly kisiskolást, már engem is foglalkoztatott. Azt gondoltam: na igen, ennek valahogy így kell lennie. Visszagondolva, kicsit csodálkozom, hogy a téma szomorú felütése egyáltalán nem zavart, de én Andersen meséit is nagyon szerettem, mert én magam boldog kisgyerek voltam, a nehéz dolgokat pedig az élet részének tekintettem. Ma is azt gondolom, a gyerekek kevésbé félnek a szomorúságtól, mint a felnőttek, természetesebben fogadják, és az élet részének tekintik, nem tragédiának, amit Molnár Ferenc olyan zseniálisan visszaad. A gyerekek sokszor sokkal természetesebben fogadják el az őket ért eseményeket, mint mi felnőttek, a rossz dolgokat is az élet részének tekintik, és megpróbálnak alkalmazkodni hozzá, együtt élni vele (ezzel kapcsolatban egyébként sokat tanulhatnánk tőlük).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése