Tóth Ágnes -- Pityuri

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

70 éves a Móra kiadó.

       A Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Kincskereső kisködmön volt az az ifjúsági regény, ami nagyon megérintett 14 éves koromban. Ennek hatására több ifi történetet is írtam, kalandos gyermekkorom eseményeit felidézve. Íme az egyik történetem, a "Pityuri", ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem.

       Csak ültem a szobában, konokul magam elé meredve. Már nem sírtam. A szemem száraz volt és valami belső tűz égett benne.
      Nagyanyám az első két napon ügyet sem vetett rám. Mérgesen, sőt kissé sértődötten tett-vett a konyhában, morgott az orra alatt és nagyokat csapkodott a fakanállal a fazék szélére. Később viszont, már  aggódni kezdett.
       Már harmadik napja nem szóltam hozzá, a nagyobbik baj mégis a volt, hogy egy falat ételt sem fogadtam el, ettől aztán gyenge és bágyadt voltam, mint az őszi légy. Aztán hallottam, hogy megjön anyu és nagyagyanyám azonnal letámadja:

– Pszichológushoz kell vinni az ebadta kölykét! – rikácsolta. 

– Magát kellene oda vinni! Maga az oka mindennek – emelte fel a hangját anyu – és én elképzeltem, ahogy szelíd homlokán összehúzza a két szép szemöldökét.

– Még hogy én? – tiltakozott az öregasszony – Az egésznek az a büdös, szemtelen dög az oka! Negyven befőttemet tett tönkre. Kicsípte rajtuk a celofánt és felborogatta az egészet. Képes volt felrepülni a szekrény tetejére. Én megmondtam, hogy be kellene zárni, de ti túlságosan ráhagytok mindent a gyerekre!
       Szóval ez történt! Ez volt az a végzetes és megbocsájthatatlan bűn! Összeszorított ököllel csaptam a falra és hanyatt vágtam  magam a vén gödrös díványon.
       Behunytam a szemem, és újra láttam drága kis barátomat, Pityurit, pici napos csibe korában, törékenyen, csipogva, ahogy tányérkájából szemecskélte a kukoricadarát.  Ahogy ityegett-pityegett erőtlen kis hangján, és nyújtogatta elzsibbadt lábacskáját, a szárnyát is kinyújtva felette, míg orra nem bukott, mert elvesztette az egyensúlyát. Ahogy tenyerembe fészkelte magát és amikor jól átmelegedett, boldogan aludt el, mintha csak kotló mamája puha szárnya alatt lenne. Aztán egyre nagyobb lett, szépen fejlődött, próbálgatta aprócska szárnyait, melyek vele együtt nőttek. Ösztönösen és bőszen kapirgált, pedig senki nem tanította rá, hiszen a kotlótól elszakították, még pár napos korában. Végül aztán megkamaszodott, elhullatta sárgás pelyheit és tokosodni kezdett, egészséges fényes tollakat növesztve, és egy napon akkorát kukorékolt kamasz hangján, hogy fenékre esett az erőlködéstől.
       Attól kezdve, nem nagyon fogadott szót, öntörvényű lett, és mindent kiharcolt magának. Az udvarban rémuralmat tartott a verebek és a macska felett, s ha látogató jött, azonnal megtámadta. De engem úgy szeretett, mintha én lennék az anyja. És én is szerettem. A szemem előtt vált egy év alatt hatalmas, büszke kakassá. Hófehér tollát, rubin taraját mindenki megcsodálta. Ha lehetett, mindig együtt voltunk.
       Pityuri mindenhová elkísért, ahol nem volt nagy a forgalom. A kenyeresig, fagylaltosig, sőt egyszer a Barátok templomába is utánam szökött, amikor hittanórára mentem. Vele meg tudtam beszélni olyan dolgokat is, amit a szüleimnek nem mondhattam el. Például azt, hogy  aznap a sarokba állított a tanár néni, mert folyton beleszóltam a magyarázatába, hogy azért van akkora púp a fejemen, mert összeverekedtem az egyik fiúval az iskola udvarán a szünetben, mert  csúfolt a szeplőim miatt, és azt is elárultam, hogy ettől függetlenül nagyon szerelmes vagyok abba a srácba, de sose fogom megmondani neki. Aztán megígértem, hogy másnap valami nagyon finom ínyencséget hozok neki, mégpedig finom rózsaszínű gilisztákat, amelyeket az iskolából hazajövet szedek össze a ligeti sétányon, mert a tegnapi eső után megint előbújtak. És ilyenkor Pityuri, mintha értette volna, bodogan rikkantgatott,  megemelgetve ezüstös szárnyait. Minden nap elém szaladt, ha megjöttem a suliból. Kedvesen körbe udvarolt és megcsipkedte a szvetteremen lévő fényes gombokat.

       Csak azon a pénteki napon nem szaladt elém, nem kotyorászott és nem röppent a vállamra. Jól emlékszem arra a napra. Dél volt. A nap fátyolosan tekintett le az égről, a Barátok templomából idehallatszott a harangszó.  A család már az asztal körül ült, a konyhában mennyei illatok lengedeztek, én meg nagyon éhes voltam.
       Éppen a számhoz emeltem a kanalat, amikor furcsa  érzés kerített hatalmába. Miért ilyen csendes ma mindenki? Miért süti le anya a szemét? Miért olyan kárörvendő a nagyi tekintete, és hol van Pityuri, hiszen minden ebédnél itt szokott lebzselni a lábam körül, egy-egy jobb falat reményében, akár egy hűséges kiskutya.

– Hol van Pityuri? – kérdeztem rekedten – és a kanalat visszatettem a húslevesbe.

– Előtted az asztalon! – rikkantotta nagyanyám dühösen, és a villával a pecsenyés tál szélére koppintott.
       Attól a naptól fogva nem akartam többet szóba állni vele.