Várfalvy Emőke - Bódi Kati: Az erdő titka

 Az erdő titka

(c)Bódi Kati

Volt egy barátom: Ivánnak hívták.
Iván imádta a virágokat, talán ezért is Ibolyát vette feleségül, aki olyan szépen tudott tulipánt, orgonát, gyöngyvirágot és kikericset festeni, hogy szinte érezni lehetett az illatukat.
Iván gyakran napokat töltött a fényképezőgépével egy-egy fás bokros ligetben, a fák is elárulták neki a titkukat. Ő pedig elmondta nekem, hogy majd megoszthassam.
Veled.
Megsúgom neked, ha megígéred, te is tovább adod valakinek, aki szomorú, aki szereti a fákat, aki verseket ír, aki fest, aki csak a zenében érzi magát otthon, aki táncolva jár az utcán, akinek keze alatt tündér lesz a sárból, aki a színpadon semmitől sem fél…
Ha ezt olvasod, szinte biztos vagyok benne, hogy
…te is szeretsz nyári napokon egy terebélyes fa árnyékában, puha pokrócon feküdni és nézni, hogyan
játszik a napfény a levelekkel.
…te is várod az őszi sétákat, mikor az erdő kinyitja a kincsestárát, hogy girbe-gurba botot, makkot,
tobozt, arany leveleket vihess haza a saját kincsesládádba.
…akkor is bemész a fák közé, ha csikorog a hideg, s ha friss hó ropog a talpad alatt. Ha úgy érzed sosem akarsz hazamenni, mert mindenhol jó, de a legjobb itt és most, a kerek erdő kanyargó ösvényén gyűjtögetve a métereket a cipőtalpadba.
Rokonlelkek vagyunk. Ezért is értjük meg egymást úgy, mintha együtt néznénk tavasszal, hogyan bontogatja tavasztündér finom keze a rügyekből az apró levélruhakölteményeket, amiket egész télen
át tervezgetett mohával bélelt puha otthonában.
Most végre megtudod, miért érzed úgy, hogy a fák hangosan sóhajtoznak, ha átszalad köztük a nyári zivatar előtti szél. És a madarak esti éneke olyan, mintha egy karmester dirigálná őket minden levélben és hintázó ágban.
És a fatörzsek, rönkök korhadó ágak? Ugye, hogy láttál bennük már manót, tündért meg olyan furcsa szerzeteket is, amiknek még nem adtak nevet a meseírók, csak te?
Itt van hát Iván titka:
Az erdő fáiban élnek tovább az alkotók lelkei. Nem mindegyiküké, de sokaké azok közül, akik
életükben úgy érezték, nem becsülték vagy értették meg őket. Amikor elindulnak a hosszú útra
gyakran megállnak egy erdőben. Választanak maguknak egy fát és beköltöznek egy időre. Ezután
fénnyel festenek, madárdalba fonják dalaikat, évszakonként változó arcaikat mutatják, s szüntelenül
mesélnek nekünk.
Iván óta, ha erdőben járok, mindig megölelek egy fát. Légy bátor! Érzed majd, visszaölel.

  Szerkesztette: Németh Eszter

Dobó Dorottya - Makhult Gabi: Pintyő, a csavargó

 

(c)Makhult Gabi

Pintyő, a csavargó

    Pintyő mindig is arról álmodott, hogy világot lásson. Olyannyira vonzották a messzi vidékek felfedezetlen tájai, hogy amint megtanult repülni, elhagyta a meleg, biztonságos fészkét, és repült, ameddig csak a szárnya bírta.
    Első hosszabb útja egy olasz kisvárosba vezetett, ahol hamar megtanulta, hogy nem olyan egyszerű élelmet szerezni, mint ahogy azt korábban hitte. Itt már nem potyogtatott az anyukája finomabbnál finomabb falatokat a szájába. Egy szökőkút mellett telepedett le, hogy igyon egy kis vizet, és felcsipegesse a parkban a padok mellé leszóródott napraforgó magokat. Falatozás közben egy csapzott tollú pacsirta verődött mellé.
– Kölyök, hát téged senki nem tanított előzékenységre és udvariasságra? – kérdezte szemrehányón.
    Pintyő értetlenül pislogott, és félve nyújtotta nyakát az előtte heverő magért, de nagyon éhes volt a hosszú repülés után, és nem volt kedve másokkal osztozni a finom falatokon.
– Hagyd csak Szotyi, nem érdemes ezekre szót pazarolni – szólt egy színes gyurgyalag, aki hirtelen, szinte a semmiből termett ott.
– Ha a szép szóból nem ért, akkor talán más eszközt kell alkalmaznunk – jelentette ki egy dolmányos varjú, aki fenyegetően emelkedett a társai fölé.
– Ugyan Rokko, nem kell rögtön a frászt hozni szegény fiúra. Biztos megvan rá az oka, igaz-e kölyök? – kérdezte Szotyi, miközben Pintyő félénken húzta össze magát.
– Igen, uram – felelte reszkető hangon.
– Látjátok, nincs itt gond – nevette el magát a pacsirta, és hátba veregette Pintyőt.
– Jól van – vágta rá a varjú –, akkor Hebrencs, te menj, és nézd meg, elejtette-e már a fagylaltját az az ügyetlen gyerek a tölgyfa alatt, addig mi itt összeszedjük a maradékot, utána pedig kezdődhet a lakoma.
    A gyurgyalag engedelmesen a tölgyfa felé vette az irányt, közben pedig vidáman bukfencezett a levegőben, majd pár perc elteltével egy méretes tölcsérrel a szájában tért vissza. A három madár egy kupacba összehordta a parkban talált elemózsiát, majd körülülték és csipegetni kezdtek. Ügyeltek rá, hogy mindent testvériesen osszanak el egymás közt.
    Pintyő félénken sertepertélt körülöttük, és csalódottan állapította meg, hogy nemhogy egy finom falatot, de egy kiszáradt morzsát sem hagytak a téren.
– Nem tudok így jóízűen enni, hogy ez a nyavalyás minket bámul – méltatlankodott Hebrencs.
– Hé, kölyök – intett a szárnyával Szotyi. – Gyere, látom, hogy éhes vagy még.
– Minek hívod ide? A nyakunkon fog maradni – zsörtölődött Rokko.
– Miért baj az? Így is több élelmünk van, mint amit megeszünk – mentegetőzött Szotyi.
– Most igen, de mi lesz, ha ínségesebb napok jönnek? – kérdezte Hebrencs.
– Azzal majd akkor foglalkozunk. Különben is, több szem több magot talál – mondta Szotyi.
    Így szegődött el Pintyő a csavargó bandához, akikkel végre beutazhatta az egész világot. Szárnyalt az óceán felett, átszelte a sivatagot, látta az esőerdőket, beleszippantott a virágzó pipacsmezőbe, elszáguldott a hófödte hegycsúcsok felett, és érezte, ahogy táncot jár körülötte a vidám szellő.
    Pintyő már nem volt többé elveszett ifjú. Megtalálta a helyét a többiek közt, de ahogy teltek az évek, úgy kezdett elfáradni. A szabadság, ami egykor a magasba repítette őt, most minden nappal egyre erősebben húzta a szárnyát. A harci sérüléseit, amikkel valamikor fennhéjázva büszkélkedett a társainak, most rémülten szemlélte a víztükörben.
– Mivé lettél? – kérdezte a tükörképétől, amiben nem ismert többé önmagára.
– Nem érünk rá egész nap! – mennydörögte Rokko a magasból.
– De fáradt vagyok – felelte Pintyő.
– Mind azok vagyunk.
– Sietnünk kell – magyarázta Szotyi –, még azelőtt át kell érnünk a hegy túloldalára, hogy ideérne a zivatar.
    Pintyő minden erejét összeszedve emelkedett a magasba. A tócsában már csupán egy jelentéktelen folt volt a tükörképe helyén, és egyre távolabbról látta az utcán kavicsokat dobáló gyerekeket. Egy magas ház legfelső emeleti ablakán bepillantva észrevette, ahogy egy kanári vidáman csapkod a szárnyával, miközben a gazdája magokat szór elé. Elgondolkozott, vajon mit kellett volna másként csinálnia, hogy most ő legyen ott? Mikor térhetett le az útról? Vagy talán eleve rossz helyre született? Hogy lehet az, hogy másnak az orra elé szórják a finomabbnál finomabb falatokat, míg neki a legapróbb magért is a világ végére kell elmennie? És hogy vágyhat most mindennél jobban éppen arra, amitől ifjúkorában a leginkább félt?

    Minden erejét összeszedte, és követte a társait. Erőlködve csapkodott a szárnyaival, de így is utolsóként repült a három madár mögött. Több helyen már megritkult az egykor dús tollazata, így lassabban haladt, mint régen, és a magasban egyre jobban vacogott a dermesztő hidegtől. De repült tovább.
    Hónapokkal később egy nagyváros felett áthaladva felismerte a házat, ahol a gyönyörű kanárit látta. Ugyanott állt tócsa a ház mellett, és ugyanazok a fiúk dobáltak kavicsokat az utcán. A környék semmit sem változott, csupán a lakói lettek idősebbek.
– Mi a nyavalyát művelsz? – kérdezte Rokko.
– Csak be akarok kukucskálni azon az ablakon.
– Én a helyedben nem tenném – mondta Hebrencs.
– Kár is sóvárogni, a magunkfajtákat úgyis csak elkergetik, ha meglátják – tette hozzá Szotyi.
    De Pintyőt nem érdekelte. Látni akarta a kanárit, és látni akarta az otthont, amiről tudta, hogy neki sosem adatik meg. Lejjebb ereszkedett, és leült az ablakpárkányra.
– Milyen szép – suttogta, ám ahogy ezt kimondta, egy hatalmas kavics találta el az oldalát. Próbált megkapaszkodni, de hiába. A legfelső emelet ablakából egyenesen a tócsába zuhant. Oda, ahol évekkel korábban rémülten pillantotta meg önmaga csúf mását. Ám a szárnyának már nem fájt a szabadság. A szárnyának már nem fájt semmi. Nem mozdult, nem érzett semmit.
– Kelj fel! – hallotta társai hangját a magasból. – Indulnunk kell, jön a zivatar!
    Pintyő azonban tudta, hogy ez volt az utolsó útja, többé nem repül sehová. Egy jéghideg esőcseppet érzett a fejére hullani, miközben nézte, ahogy a három csavargó a hegyek felé veszi az irányt. Szotyi aggodalmas tekintettel nézett rá vissza, de végül ő is eltűnt, és Pintyő szemei lassan lecsukódtak.
Egy puha törölközőbe bugyolálva ébredt fel.
– Hol vagyok? – nyöszörögte. – Ez a mennyország? – kérdezte, ahogy végigjáratta szemét a fehér falakon.
– Nem – felelte egy lágyan csengő hang. – De én is ilyesminek képzelem.
Pintyő óvatosan felült.
– Vigyázz, nagyon megsérültél – szólt ismét az idegen hang, miközben fölé hajolt, és gondoskodóan megsimogatta őt.
– Te vagy az? – kérdezte Pintyő meglepetten, ahogy szemei előtt kirajzolódott a kanári alakja.
– Talán ismerjük egymást? – kérdezte zavartan.
– Nem – felelte –, de álmaimban veled élek. A te kalitkád az enyém, a te gazdád az enyém, mindenen megosztozunk, és sosem válunk el.
– Talán végre valóra válnak az álmaid.
– Nem, egyszer már valóra váltak. De kiderült, hogy rossz dolgokra vágytam.
– És miért ne történhetne meg még egyszer? – kérdezte a kanári, miközben a gazdája megigazította a kötést Pintyő sérült szárnyán.

 Szerkesztette: Németh Eszter

Németh Eszter - Bechtel Helga: Burkavesztett

 

Burkavesztett


Messze esett a fájától,
valami furcsa téridőn át,
burkavesztett fél diókerek.
Kihívás felmászni, erős
ágaid tartanak.
Szavunk rég nincs, posztsuhogás.
Évek teltek, lakásod van itt.
Diócsönd tenyeredben.

Hinta, ölelő kar, tápláló gondolat.
Hinta, kislány, bizalom.
Hintázom, hintáztatsz.
Fel-le, le-fel.
Ki hajt kit? Miféle erő lök
újra, meg újra?

Repülnék feléd, sehol se vagy.
A diófát rég kivágták, csonkja
sem maradt.

Ősz szálaid számolom, ne halj,
elég, ha a levelek, szeretni,
nincs kívüled.

Otthonom vagy. Eleitől fogva.
Dióba zárva.

 Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra- Fodor Veronika: Dió

 

(c)Fodor Veronika

Dió

Dió, dió, aranydió, benne pici szoba, pici szobában kicsi ágy, kicsi ágyban hímzett párna. Hímzett párnán monogram: PP, csupa kékkel írva. Pöttöm Pirók, ő alszik a párnán, ő nyújtózik az ágyban, ott benn, a dióhéjban.

Vajon mit csinál egy ilyen pici lány, amikor felkel a nap, és harmatban nyújtózik a kert?

– Készülj, Pöttöm Pirók, – csiviteli a cinke, – hímezd a kelengyédet!

– Kelengyét? – nevet Pöttöm Pirók. – Ugyan minek nekem kelengye?

– Hát csak nem akarsz egyedül élni ebben a dióban?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – csilingel Pöttöm Pirók. – Inkább adj nekem pár pehelytollat!

– Pehelytollat? Ugyan minek neked pehelytoll?

– Tollseprűnek, hogy ragyogjon kívül-belül az aranydió!

Ad a cinke, hogyne adna, de azért csóválja a fejét.

– Ha kitakarítottál, állj neki szépen, hímezd azt a kelengyét!

Dió, dió, aranydió, szépen csillog, szépen fénylik, mind kiszalad belőle a szürke por. Elfárad Pöttöm Pirók, pici szobában, kicsi ágyban álomra hajtja a fejét.

Vajon mit csinál egy ilyen csöppnyi lány, amikor csepereg az eső, és kíváncsi esőszemek kukkantanak be a héjon?

– Csipp, csepp, csöppnyi kislány, mosakodj, fésülködj, szépítkezz! – kopogják a cseppek.

– Szépítkezzem? Ugyan minek kéne szépítkeznem?

– Csipp, csepp, csak nem akarsz itt ücsörögni egyedül, amíg el nem fakul ez a csirgő-csörgő aranydió?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – feleseli Pöttöm Pirók. – Inkább öntözzétek meg jól a földet itt a házam körül, hogy kikeljenek a magok, amiket elvetettem.

– Lics-locs, akkor is locsolunk, ha nem kéred – felelik az esőcseppek, és lecsorognak az arany barázdákon.

Gumicsizmát húz Pöttöm Pirók, kiugrik a dióból, és táncol az esőben, pliccs, placcs, tocsog a pocsolyákban. Sáros az arca, lucskos a nadrágja, fülig ér a szája. Bemászik az aranydióba, levetkőzik, kiteríti a vizes ruhát, megtörülközik, és bebújik a kicsi ágyba. Kicsi kályhában pisszegve táncolnak az apró lángok, juj, juj, emlékét is félik a nagy, csobbanó esőcseppeknek. Pici kémény, pici füstgomoly, pipi álompamacs, pici hirr, pici hörr, horkolás.

Vajon mit csinál egy esőemlékű, fényes reggelen egy ilyen inci-finci lány? Tán kelengyét hímez? Tán mosakodik, fésülködik, szépítkezik? Kiskapával gyomlál, kis karóval hajtást tángál, kis kendővel bimbót mosdat, gereblyével göröngyöt fésül.

– Készülj, Pöttöm Pirók! – kiáltja a cinke.

– Készüljek? Ugyan mire készüljek?

– Jön már a Hangyaherceg, fényes szőrű vakond hátán ide vágtat. Elvisz a tornyos palotájába, te leszel a királynője! Egymillió szolgád lesz, semmire sem lesz gondod! Készítsd elő a kelengyét, mosakodj, fésülködj, szépítkezz, mindjárt itt van érted.

– Értem? Minek kellek én neki?

– Aranykoronás királynőnek!

– És mi lesz az aranydióval?

– Ne gondolj azzal, majd elcsipegeti egy éhes rigó, elrágja egy éhes mókus.

Juj, juj, megijed Pöttöm Pirók, de még a virágok is megijednek. Becsukódik minden bimbó, visszabújik a földbe minden hajtás. Juj, juj, bebújik Pöttöm Pirók a dióba, magára húzza a héjat. Csitt, csitt, apró lángok, pissz, pissz, füstgomoly, huss, huss, csendesedj el, tiszta arany csillogás. Elhalkul az aranydió színe, körbeöleli a tegnapi sár, lekonyul a kémény. Egyre közelebb koppanak a fénylő vakondparipa lábai, közelednek, közelednek, jön a Hangyaherceg, most védj meg, aranydió!

Dió, dió, aranydió, benne egy parányi szív, dibb, dobb, félelemben zakatol.

Elvágtat a Hangyaherceg, nem találja meg Pöttöm Pirókot, nem leli az aranydiót.

Megnyugszik a kicsi lány, kicsi testben arany szív, arany szívben kis dió, egyedül is nagyon jó.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

Németh Eszter - Bódi Kati: Kerekerdő

 

(c)Bódi Kati

Kerekerdő

 

Az eperszájú majszolt. Szokásával ellentétben mogyorós csokoládét, amit Anyus munkahelyén a doktor bácsitól kapott, a főorvos úr aljas módon ezzel akarta lekötni a figyelmét és megnyerni a jóindulatát. Magyarán megpróbálta lekenyerezni, illetve lecsokizni, somolygott az eperszájú gondolatban a csokolédébajsza alatt. Ritkán kapott csokit, de azért ügyes taktikával ette. Elsőre nagyot harapott, hogy az egész szája azonnal megteljen a csokiízzel, utána pedig egészen aprókat, hogy sokáig tartson. A mogyorós csokit különösen szerette. Részben a mogyoró miatt, részben mert azt lehetett rágni, és az apró mogyoródarabokat hosszan piszkálni az egérfogai közötti résekből. Piros mogyorós. A csokoládé azonban a doktor bácsi minden hátsó szándéka ellenére sem tartotta vissza a kószálástól. Már csak azért sem, mert azt nem szabadott. A kórtermekbe szigorúan tilos volt bemenni! Egy darabig a csecsemőosztály ablaka előtt álldogált, és a babákat bámulta, de a legtöbb aludt, így továbbindult. A nénik is aludtak vagy olvastak. Vagy a babájukkal voltak elfoglalva.

Az eperszájú nem értette, hogy ezen ugyan mi olyan szigorúan tilos, rettenetesen unalmas volt, a többi kórházi osztályon legalább történt valami, vagy legalább akadt egy néni vagy bácsi, aki szívesen beszélgetett vele. El is indult a belgyógyászathoz vezető lengőajtó felé, amikor az utolsó kórteremből kiszűrődő furcsa hangokra lett figyelmes. Óvatosan bedugta a fejét. Egy szép, szőke néni sírt. Furcsa, fel-felcsukló hüppögéssel, egészen vörös volt a szeme, és puffadt az arca.

– Csókolom! Miért sírsz? Fáj valamid? – Az eperszájú komoly arccal nézett a szőke nénire, érezte, hogy nem illik mosolyogni.

– A szívem… – felelte hüppögve a néni.

– Ó, akkor nem jó helyen vagy! A szívesek a lengőajtón túl vannak, volt ott egy néni… – az eperszájú hirtelen elhallgatott. Jól megnézte a szőke nénit. – Miért fáj a szíved? – kérdezte szokatlanul csendesen.

– Elvesztettem a babám. – A néni szemébe újra könnyek gyűltek.

– Ó, hát ennél mi sem egyszerűbb! – derült fel megkönnyebbülten az eperszájú. – Ott van a zsineg a fejednél, húzd meg, csenget a nővérkéknek, és idehozzák a babádat. Nem veszett el, csak biztos megmérik a súlyát, meg hogy milyen hosszú. Ne aggódj, nem fáj nekik, megcsiklandják a talpukat közben… – az eperszájú megint elhallgatott. A nénit nézte.

– Még nem is volt igazi kisbaba. Muszáj volt… – de ezt inkább magának mondta, mint a kislánynak. Az odatelepedett az ágy melletti székre, és komolyan nézett a szőke nénire.

– Tudod, a kisbabák nem olyan buták, mint a fölnőttek gondolják. Mamus mindig azt mondja, egy gyerek az csupa szeretetből meg mérgelődésből van. A te babád egy jó nagy adag szeretetet hagyott itt. Látod, hogy csillog?

– Hol csillog? – kérdezte a szőke néni sírva.

– Hát a sok könnyedben. Egyszer világgá mentem a kerekerdőbe, és találkoztam a farkassal, nem, ne aggódj, nem volt rajtam piros sapka, meg az uccaseprővel, aztán hazamentem, és ott sírtak, csak úgy csillogott a sok szeretet…

– Milyen az a kerekerdő? Félelmetes?

– Csak ha félsz. Szerintem a te babád egészen jól érzi ott magát. Kerek, mint a pocakádban, sokan laknak benne, de csak a rosszaknak van félnivalójuk.

– És nem eszi meg a farkas?

– Ugyan, kérlek, egyrészt a farkas Piroska elől költözött oda, másrészt láttál te már kisbabát? Rémesen rondák, pirosak, ráncosak és töpörödöttek, mint egy szomorú szőlőszem… – A néni sírni is elfelejtett, annyira meghökkent az eperszájú szóáradatán.

– Jaj, hát a mazsola! Még ezt se tudod? Látod, esteledik, mindjárt felkapcsolják az undok lámpákat a folyosón. De te csak maradj itt, jó a sötét, el lehet bújni benne, és innen jól lehet látni a naplementét is. A napot pirossal kell rajzolni, ilyenkor a legszebb, látod? A naplemente másik oldalán van a kerekerdő. Mi a babád neve?

– Nincs neki.

– Jaj, de buta vagy, hát, akkor hogyan köszönsz neki, meg hogy hívod, ha meg akarod kérdezni, mi újság a kerekerdőben?

– Erre nem gondoltam… – szipogott a néni. A folyosóról Anyus hangja hallatszott. Mérgesnek tűnt.

– Ajaj, Anyusból kifogyott a szeretet… – az eperszájú összerezzent, és egész kicsi lett.

Anyus benézett az ajtón. Az arca olyan piros volt, mint a naplemente.

– Ne szidja meg, kérem, nővérke! Olyan jó, hogy itt volt, nem maradhatna még egy kicsit? – nézett a szőke néni Anyusra, de már nem sírt.

– Indulnunk kell haza… De nem szidom meg. Pihenjen, nehéz napja volt. A doktor úr írt fel egy enyhe altatót, hamarosan megkapja. – Azzal az eperszájú felé nyújtotta a kezét, aki engedelmesen lecsusszant a székről, és Anyushoz lépett. Szorosan megfogta a kezét.

– Köszönöm. Mondd csak – nézett a szőke néni hirtelen a kislányra –, hogy hívnak?

– Pöszke. – Aztán csibészesen elmosolyodott. – Szerintem a babád fiú, azt gondolom, Barnabás Boldizsár…

– Mint a Végtelen történetben… – a szőke néninek mosolygott a szeme. – Köszönöm.

– Tudod, mi a jó a kerekerdőben? – nézett rá somolyogva az eperszájú. – Hogy körbeér. Viszontlátásra! – tette még hozzá udvariasan.

A mogyorós csoki darabkáit hazáig pöckölte a nyelve hegyével, és azon drukkolt, a szőke néninek nehogy eszébe jusson a Végtelen történet nagyon is gonosz farkasa, mert akkor a végén még felfalja a kerekerdőt Barnabás Boldizsárostól.

 Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Otthon a lombok között

(c)Takács Viktoria

 

Otthon a lombok között

Juli az apró szoba sötét plafonját bámulta mozdulatlanul és egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Amikor autó haladt el az utcán, kettős fénycsík szaladt végig a falon.

A szomszéd ágyból hallotta az anyukája mocorgását és az apukája egyenletes szuszogását, aki szinte azonnal elaludt, ahogy a feje a párnához ért. Juli tudta, hogy nagyon sokat dolgozik, a nagymama mégis mindig azt hajtogatta, hogy nem érti miért nem sikerül egyről a kettőre jutniuk. Juli meg azt nem értette, hogy mire gondolhat pontosan nagymama, de megfordult a fejében, hogy talán még egy unokát szeretne. Juli inkább saját szobát szeretett volna. Egy zugot, ahol egyedül lehet és ahova áthívhatja a barátnőjét.

– Amíg egészségesek vagyunk, gazdagok vagyunk – mondogatta anya, amikor az egyetlen szobában próbált mindennek helyet találni, de Julit ez nem vigasztalta. Ahogy nőtt, egyre jobban vágyott saját kuckóra, de a pici házban ez csak álom maradt.

 – Ha kicsi is, de a mienk! Ezt legalább nem viheti el a bank – hajtogatta apa, de Juli nem tudta elképzelni, hogy ki az a bank és hogy hogyan vihetné el a házukat, ami annyira azért mégsem volt kicsi, hogy bárki csak úgy a hátára vegye.

Tavasszal aztán anya látott egy lombházat a tévében és onnantól kezdve rendszeresen suttogtak apával. Azt hitték, Juli nem hallja, pedig az apró házban semmi sem maradhatott titokban. A kislány egy darabig úgy tett, mintha nem sejtené, hogy mit terveznek a szülei, és nem is merte beleélni magát, annyira hihetetlen volt, amit hallott.

Néha délután is lefeküdt az ágyra és a fal felé fordult, mintha szunyókálna. Ilyenkor előbb-utóbb elkezdődött a suttogás, amit ő élvezettel hallgatott ki.

 ...nem lesz elég faanyag... tud segíteni a Feri... egyedül nem fogod... munka mellett... tavaszra biztosan... én majd felviszem... kapunk egy matracot... teljesen titokban... akkor is rendben lesz... legalább nyárra…

Juli fülelt és próbált mozdulatlan maradni, pedig legszívesebben felugrott volna, hogy össze vissza csókolja a szüleit.

– Apa, te miért a gyárban dolgozol? Nagymama azt mondta, hogy taníthatnál gyerekeket is– kérdezte egy nap Juli, amikor hazafele sétáltak a boltból.

Apa szomorúan magyarázott valamit bankokról és kamatokról, meg csupa olyan dologról, amit Juli nem értett. A kislány bólogatott, de a lényeget most nem tudta kibogozni.

– A lényeg, hogy tanulj, akármi is történik! Az a legfontosabb, hogy jó és okos ember legyen belőled, a többit majd megérted, ha felnősz – simogatta meg apa. De Juli egyáltalán nem akart felnőni, mert a felnőttek világa túl bonyolultnak tűnt. Ha lenne egy saját kuckója, oda aztán be nem jöhetne a bank, csak a barátnői. És most lehet, hogy lesz egy lombháza!

Amikor a szülei elárulták, hogy mire készülnek, Juli sikítva ugrott a nyakukba, mert bár kihallgatta a terveket, de ezzel a bejelentéssel vált hivatalos ígéretté, hogy a nyarat már a lombházában töltheti.

– Kint is alhatok? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Hát nem is tudom... – nézett anya tanácstalanul apára.

– Légyszi, hadd aludjak kint!

– Nem fogsz félni? – kérdezte apa.

– Nem hiszem!

  Az építés lassan haladt, de apa megígérte, hogy vakációra elkészül a házikó, és ő mindig tartja a szavát. Juli már napok óta gyönyörködött távolról a lombházban. Kis dobozokba pakolta a holmiját, amit szeretett volna felvinni. Most pedig eljött az utolsó este. Holnap reggel évzáró, utána pedig beköltözés!

Hajnal lett, mire Juli végre elaludt, másnap mégis frissen ébredt. Az évzáró után futva érkezett haza, kapkodva átöltözött és megkezdődött a beköltözés. A dobozokat egyedül vitte ki a diófához, ahol anya és apa várta. Mielőtt elindult felfelé a mesebeli nyári lakba nagy öleléssel köszönte meg az ajándékot. A kicsi ház belülről is tökéletes volt. Anya kis zászlókat varrt, azzal díszítette fel a falat, a matracot színes foltokból készített takaró borította. Juli széles mosollyal rakosgatta ki a holmiját, boldogan rendezkedett egész délután.

– Számold meg a sarkokat elalvás előtt! – mondta apa este, amikor felmászott jó éjszakát kívánni.

– Ha félsz vagy fázol, gyere le hozzánk! Álmodj szépeket a házikódban! – búcsúzott anya is. Juli lekapcsolta az elemlámpáját, végig nyúlt a matracon és mélyeket lélegzett. Olyan boldog volt, hogy a torkát szorongatta a sírás. Hallgatta a falu titokzatos hangjait, a természet neszeit. Cseppet sem volt félelmetes. Aznap éjjel a diófa erős ágai ringatták álomba Julit az első saját otthonába.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

Németh Eszter - Szántói Krisztián: Szakítószilárdság

 

(c)Szántói Krisztián

Szakítószilárdság

(Emíliának szeretettel)

Az eperszájú gondterhelt arccal ücsörgött a kisasztalnál. Ráncolta a homlokát, és a copfjai csakúgy rezegtek a nagy gondolkodásban. Rajzolni akart, de nem egyedül. Újabban épp semmit sem akart egyedül csinálni.

A héten a legszörnyűbb esemény az volt, amikor Marynek dolga akadt, és nem tudott tovább a kislánnyal foglalkozni, vagy legalább a kezét fogni. Marynek gyakran akadt dolga, hiszen az eperszájún kívül még huszonnégy másik gyerek is volt a csoportban, de azért szakított elég időt a kislányra. Különösen olyankor, amikor a kabátok mögé bújva bömbölte a világba az alig négyévesek minden világfájdalmát. Ilyenkor Mary egyszerre csak megjelent, és megböködte a kabátot, ami mögött az eperszájú épp a torka szakítószilárdságát próbálgatta. A szót is Marytől tanulta, aki legutóbb nevetve kérdezte pont ezt.

Mivel az eperszájú delejesen vonzódott a furcsa és nehéz szavakhoz, a szót hallva rögtön abbahagyta a bömbölést, sőt még a kabát mögül is kidugta a fejét.

– Tudtam, hogy ez érdekelni fog – nevetett rá Mary. – Szakítószilárdság. Azt jelenti, pontosabban azt mérik vele, mekkora terhelés esetén szakadnak el a dolgok.

– Anyus fülének alacsony a szakító…

– Szakítószilárdsága. Bár szerintem a dobhártyára gondoltál – nevetett Mary, és tréfásan meghúzgálta az eperszájú fülét.

– A dobhártya az egy dob a fülben? – érdeklődött a kislány, miközben elfelejtette, miért is bömbölt.

– Gyere, van valahol egy könyv, megkeressük, és megmutatom. Szerintem a többieket is érdekli.

Most azonban az eperszájú még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Marynek lesz-e ideje, esetleg ismer-e elég nehéz és különleges szót, ha elkezdene ordítani, de úgy döntött, mégis másra hagyja az aznapi bömböldét. Van elég kis pisis, mint Robi is. Bár ő nem ordít, a kis tökmag nyár végén egyszerűen átsétált a bölcsiből az oviba Mary kezét fogva. Mi több, pofátlanul csak úgy odarohan, ha Mary délelőtt megérkezik:

– Hiányoztál! – mondja neki. És máris megölelik.

Az eperszájú ebben a pillanatban a fél karját odaadta volna Mary öleléséért, és ádáz tekintettel bámult a Tökmagra. Mary megérezhetett valamit a kislány gondolataiból, mert ránézett, és felé nyújtotta a kezét. Az eperszájú belebújt az ölelésbe, és még a Tökmag keze sem zavarta a vállán, aki szintén megölelte.

– Tudod, a Mama elköltözött. Most fent lakik az égben – bukott ki végre belőle.

– Tudom – felelte Mary, és szomorú lett az arca. – Mondta az anyukád tegnap.

– És jöttek a rendőrök, és az erkélyre kellett felmászniuk, úgy tudtak csak bemenni, és az Anyus meg csak sírt. – Majd kis szünet után hozzátette: – De én nem sírtam!

– Én biztos sírtam volna. Fogtad az anyukád kezét? Most sok ölelésre van szüksége.

– Nem tud visszaköltözni? – kérdezte a Tökmag, aki meglepően sokat megértett a dolgokból.

– Azt hiszem, hogy nem – kámpicsorodott el az eperszájú. – Vajon milyen lehet odaát?

– Milyennek képzeled? – kérdezett vissza Mary.

– Kényelmesnek. Biztos ott is van egy karosszék… – az eperszájú pisze orra ragyogni kezdett, mint mindig, ha megbirkózott egy újabb nehéz szóval. – Szerintem kisasztal is van hozzá, a játéktáblával. És csillagporból vannak a gombok. Sötét és világos csillagporból…

– És csillagfényben játszanak? – a Tökmag szemmel láthatóan nem értette, mi olyan vicces a megjegyzésén, de Mary nem törődött most vele:

– Lerajzolod?

– Nem tudom lerajzolni – nyafogta az eperszájú. – Segítesz?

– Persze, hogy le tudod rajzolni! – nevetett Mary. – De segítek, ha szeretnéd.

Azzal felállt, kezét nyújtotta a két gyereknek, a balt Tökmagnak, a jobbat az eperszájúnak, de nem a rajzasztalhoz indult, hanem a raktárba. Nem kezdett el rögtön valamelyik polcon kotorászni, hanem elgondolkodva állt a papírokat tartó állvány előtt. Annyira törte a fejét, hogy észre sem vette, hogy Fanni és Tilda is beóvakodtak, sőt Dani is bedugta az orrát, igaz, csak óvatosan.

Végül mégis kotorászni kezdett, de csak keveset. A sok színespapír és fotókarton alól kihúzott néhány különleges lapot. Már messziről is izgalmasan bolyhosnak látszottak. Aztán a ceruzás-ecsetes polchoz lépett, és két furcsa dobozt vett kézbe.

– Mehetünk – nézett a gyerekekre.

A gurulós, zöld székre ült, hogy mindenkinek legyen helye az asztalnál. A dobozokból rajzszén és akvarellceruza került elő. Az eperszájú bámulta a bolyhos papírt, aztán a kezébe vette a legsárgább ceruzát. Először csak egy kicsike csillagot rajzolt a papír sarkába. Óvatosan. Alig látszott. Aztán a Tökmag papírjára pillantott. Egy hatalmas, idétlen fekete csillag állt rajta, és fejlábúak tornásztak. A csillag és az alakok elkenődtek a rajzszéntől maszatos gyerekököl nyomán. Mary mosolyogva gurult oda:

– Várj, lefújom – azzal lefújta a rajzot fixálósprével. – Lengesd meg kicsit, aztán rajzolhatsz a másik oldalára is.

Az eperszájúnak tetszett a nagy csillag. A Tökmagra nézett.

– Segítesz?

A kisfiú kezébe vette az aranyszínű ceruzát, ökölbe szorított kézzel egy nagy, csálé csillagot rajzolt a papírra.

– Hogy kell fotelt rajzolni? – kérdezte Marytől az eperszájú.

– Hát… rajzolj egy fekvő krumplit, és rá egy álló krumplit, de ne nyomd rá a ceruzád…

Az eperszájú a nyelvét is kidugta igyekezetében, észre sem vette, hogy a többiek lélegzet-visszafojtva figyelik. Mary mellégurult, kezében a rotringnak hívott nyomós ceruzájával. Miután az eperszájú elkészült a krumplikkal, a ceruzával négy pontra bökött a krumplik alján.

– Itt lesz a fotel négy lába, rajzolj ugyanígy négy picike krumplit.

Aztán óvatosan húzott két finom vonalat:

– Ide is rajzolj krumplit, ez lesz a karfa. Ide meg egy kis, fekvő krumplit, ez lesz a fejtámla.

A gyerekek ámultak. Mindenki fotelt akart rajzolni. De inkább a rendes papírra.

– Most rajzold bele a nagyit, ahogy képzeled – mondta Mary az eperszájúnak.

Ő pedig ugyanolyan óvatos vonalakkal, ahogy Mary már mutatta, krumplikat rajzolt. A gyerekek a saját papírjaik fölé hajoltak. Tilda egyszarvút rajzolt. Könnyen ment neki, már öt és fél éves volt, és mindig egyszarvúakat festett. Fanni virágos rétet rajzolt, az öklével folyton elkenve a színeket, Mary rámosolygott:

– Majdnem olyan, mint egy Monet. Emlékszel még rá?

– Idehozzam a könyvet? – kérdezte Fanni előzékenyen.

– Nem kell. Ha kész vagy, mutatok valamit.

– Kész vagyok.

– Hozz ecsetet és vizet – és Mary finom mozdulatokkal összevizezte a papírt. A gyerekek szájtátva figyelték, ahogy a színek, mint a vízfestéknél, elfolynak.

– De széééép! – kiáltott Fanni.

– Ha megszárad, kapsz filctollat, ha szeretnél. – Fanni azonban már nem figyelt. Száradni tette a képét, és elszaladt.

Nemsokára csak a Tökmag és a még mindig rajzoló eperszájú maradt az asztalnál. Mary a kislány vállára tette a kezét.

– Mindent rárajzoltál?

– Nem… De nincs több hely.

Mary nézte a színes, elmosódott kontúrú képet. Aztán filctollat vett a kezébe.

– Szeretnéd? – nézett az eperszájúra.

– A Mamát ne…

– Rendben.

Óvatosan dolgozott, finom, halvány vonalakkal húzta meg a tárgyak és a fotel kontúrját. Aztán az ecsettel elfuttatta a színeket, de úgy, hogy ne folyjanak egymásba.

– Tudod, Mary – jegyezte meg az eperszájú a végeredményt szemlélve –, Anyus nem kell sírjon. Szerintem a Mama beköltözött odafent.

– Szerintem is – simogatta meg Mary a kislány fejét.

– A csillagot én rajzoltam! – mondta büszkén a Tökmag.

– Na, menjünk kezet mosni! – nevetett Mary. – Még jó, hogy a rajzszén kijön a mosógépben…

De ezt a gyerekek már nem hallották. Csak a kép ragyogott fel az asztalon, mintha valaki csillagporral szórta volna be.

---

Történetek a Világuccából sorozat 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Pongó Ákos - Gerényi Attila: A világítótorony

 

(c)Gerényi Attila

A világítótorony

„Illetékteleneknek a világítótoronyba a belépni TILOS!” A tábla melletti ajtócskán lehetett a
leggyorsabban bejutni a világítótoronyba. Így az öreget se ébresztettem fel, lábujjhegyen osontam
a csigalépcsőn. Kikönyököltem a korlátra és bámultam az eget, mögöttem ragyogva pulzált a mágikus
fénygömb, utat mutatva a léghajóknak.
– Hamarosan összegyűjtjük a pénzt fiam és elrepülünk erről a nyamvadt szigetről! – mondogatta
mindig apám a dupla műszak végén, mielőtt fáradtan az ágyba roskadt.
    Nem tudom, miért utálta annyira Dorniát. Idefent tiszta, harapnivaló volt a levegő és a gyárak örökös
kattogása is elcsitult. Csak a suhantak a léghajók a felhők között süvítő a szélben. A dorniai légikikötő
volt az egyetlen megálló a két kontinens között. Csak úgy lebegett ott a semmiben a világítótoronnyal, meg a rá épült dobozlakásokkal, roskadozó üzletekkel, és a kikötő melletti gyárral együtt.
    Mama virágboltja a kikötőnél volt. A sok pala, fém között, a sártengerben egy apró zöld folt. Máig
nem értem, hogy volt képes a nagyanyám itt növényeket termeszteni, de mindig beszívtam a friss a
virágok illatát, amikor beléptem az üzletbe.
    Éppen vásárlóval volt, mikor a világítótoronyból hozzá siettem. A dáma uralta teret a piros bársony
kabátjával és széles, tollal díszített kalapjával. Szúrós tekintettel nézte a növényeket és az undortól
lefelé görbült a szája.

– Ez minden? – kérdezte csalódottan.
– Attól tartok nagysága, igen. Sajnos Dornia nem a növényvilágáról híres, de ez a néhány kis
túlélő kitartóan tündököl – hajbókolt mamám.

– Jó mindegy, adjon egyet abból a lila gazból!

Nagyi óvatosan vette le a virágot a polcról, gondosan csomagolta, és átnyújtotta „Piroskának”, aki
cserébe a földre szórt néhány érmét és kifordult a boltból.ű

– Elnézést nagysága ez csak az összeg fele… – felelte mama miközben összesepregette a pénzt.
– És pontosan kétszer annyi, mint amennyit érdemelne.
A virágot lóbálva indult meg kifelé, de menet közben azért még a sárba lökött engem. Mama
megvárta, míg kicsit eltávolodik, majd karon ragadott és berángatott a boltba.
– Láttad mi művelt? – kérdeztem felháborodva.
– Add ide! – nézett rám szigorúan.
– Mit, de hát én… tessék – nyújtottam át neki „Piroska” tömött tarsolyát. – Legalább kifizette
anya kedvenc virágát… kamatostul!
– Ha lopáson kapnak ledobnak a szigetről! Az tényleg a leggyorsabb módja, hogy elköltözz
innen, de szerinted, hogy bírja majd azt az én öreg szívem, ha a lányom után az unokámat is
sirathatom mi? – közben szigorú tekintettel kinyitotta a lopott erszényt. – Bár meg kell
hagyni, megérdemelte.
    Estig még néhányan megfordultak a boltban, majd zárás után hazasiettünk, hogy mama még tudjon
készíteni valami vacsorát. A dobozlakások közötti útvesztőben hosszú kanyargás után értünk a
sajátunkhoz. Bent mama sietve rejtette el a tarsolyt az egyik titkos rekeszben és nekilátott főzni.

Apa fáradt mosollyal és az égett fém szagával köszöntött minket valamivel később. Érdes kezével
összeborzolta a hajamat, leguggolt mellém:
– Még néhány műszak és költözünk, ígérem! – nézett rám komolyan. – Addig is gondoltam, ő
vigyázhatna rád, mikor felosonsz a világítótoronyba, amibe megígérted, hogy soha többet
nem mész. – Majd kabátja belső zsebéből egy horgolt lovagi páncélba öltöztetett
plüssmackót húzott elő.
– Köszönöm, apa!
    Vacsora után lefeküdtünk. Álmomban léghajó kapitány voltam, és Sir Mackóval daliásan küzdöttünk a
sárkányok hordái ellen. Csattogtak a kardok, dübörögtek az ágyúk, mígnem az egyik hangjára
felriadtam. Az ajtónkban piros, bársony kabát és tollas kalap tűnt fel, a helyi rendőrök zömök alakja
mögött, akik betörték az ajtónkat.
– Ez az a vénasszony! Bárhol felismerem ezt a tolvaj boszorkát! – sivította „Piroska”.
    A rendőrök gyors mozdulattal ütötték le apát, aki védőn mama elé ugrott. Nagyi könnyes szemmel,
mosolyogva nézett vissza rám, miközben elhurcolták. Amilyen hirtelen kezdődött az egész, olyan
gyorsan is ért véget. Mackót szorongatva sírtam a szoba sarkában. Apa miután magához tért, jött
csak oda hozzám. Nem értette, mi történt.
– Az én hibám az egész, én nem ezt akartam! – zokogtam.
Elmeséltem apának, hogy mi történt. Szomorúan nézett rám, és megölelt.
– Nem a te hibád! – súgta.
    Felállt és felnyitotta a padló rejtett zugát. Az évek óta gyűjtögetett kevéske kis pénzünk tetején ott
terpeszkedett a kövér tarsoly. Apa kinyitotta és hosszasan számolgatott. Egy végtelenséggel később
csak ennyit mondott:
– Végleg eltűnünk erről a nyamvadt szigetről.
Néhány órával később már egy léghajó korlátjáról néztem Dorniát. Sose láttam még kívülről.
Egyszerre volt lenyűgöző, és visszataszító. Ahogy a világítótorony végső búcsút intett nekünk, az
aerosztát a kelő nap felé vette az irányt.

 Szerkesztette: Németh Eszter

Smelka Sándor - Kovács Réka: Utcabútor

Utcabútor

(c)Kovács Réka

 

(üres lap szindróma)

Író költözik:

pillanatra megrémül

az üres faltól.

 

(beköltözés)

Doboztornyok közt

jó forró teát kortyolsz:

otthon vagy most már.

 

(homeless)

Régi kabátot

új kapualjba terít,

nem otthon: lakhely.

 

(új lakás)

Elhagyott garázs

falán krétával rajzolt

Krisztusarc néz rá.

 

(kőbölcső)

Magzatpóz. Fekszik

– mint bölcsőben – a padon:

magát ringatja.

 

(utcabútor)

Mikró helyett csak

egy suhanó biciklis

futár csenget rá.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt - Dániel András: Beköltözős

 

(c)Dániel András

Beköltözős


egyszer laktam nyár tövében
egyszer laktam fent az égen
egyszer laktam deszkahídon
egyszer laktam zsírpapíron
egyszer laktam városparton
volt alattam reklámkarton
egyszer laktam kint a stégen
egyszer fent a kerítésen
volt hogy egyszer fennakadtam
megnyílott a tér alattam
máskor kint laktam a réten
tücsök volt a reménységem
együtt keltem a harmattal
pirultam a pirkadattal
laktam egyszer zsibbasztófán
valaki húzta a nótám
s laktam én egy ház falán is
addig ért fel a kanális
ez már tíz ha jól számolom
lesz belőle szép otthonom
hogyha számolok még kettőt
s megkérem jól a teremtőt
gyúrjon sárból bár egy katlant
s köré egy szépséges ingatlant
(amibe majd beköltözök
akkor is ha itt-ott zörög)
biz én nem számolok többet
számoljon aki költözhet

Nagy Izabella - Klesitz Piroska: Beköltözés

 

(c)Klesitz Piroska

Beköltözés

Első nap

Az úgy volt,

hogy kellett egy

új, egy kicsit kisebb, egy

másmilyen,

mint a megszokás.

 

Második nap

Belenéztünk, körbejártuk,

úgy véltük,

alkalmas

ez a másféle

varázs.

Harmadik nap

Elképzeltem, ha itt,

ha vele, ha…

és sütött az őszi nap,

és hullott a puha hó,

és kirügyeztek.

Negyedik nap

Persze otthagyni

a régi foltosat,

a régi bűzös-piszkost

mégiscsak

fájt, valljuk be.

Ötödik nap

Kidobni fél pár cipőt,

kihalászni kidobott

fél pár cipőt:

a tied volt

piciként.

 

Hatodik nap

Talán egy búcsúcsók,

egy almáspite,

de még össze kell söpörni

tört tükrök maradékát,

mielőtt a kulcs másé lesz.

Hetedik nap

Azt mondta ez a pihenés,

egymaga ül a festett

falak közt,

és engem szemlél,

vajon hogy vagyok.

(c)Klesitz Piroska

 

 

 

 

 

Beköltözés

Azt mondja anya,

jó lesz, és kicsit

kisebb, és új.

Lesz ott kutya és egy

kiscica, csak az enyém.

Majd meglátom, mondja,

pont elférünk benne,

lesz narancsszín szoba.

Kanári szép kalitkában,

amit csak akarok.

Lehullik a levél,

ráborul a hó,

kihajt a tulipán.

Anya meg én nézzük

majd az ablakból.

Ott majd fára mászhatok,

labdázok az udvaron, 

együtt sütünk pogácsát.

Milyen csuda klassz lesz,

ugye szívem, ezt mondja anya.

A félfülű mackót nem hozhatom,

sem a poros papírvirágokat,

a régi az régi, és elmarad.

Titokban Mackót a táskába teszem,

apué volt, még valamikor.

Hosszú a nap, s hosszú

az éjszaka és a hajnal,

reggeli után még ez, az, amaz.

Álldigálok a félfülű mackómmal,

várom csendben anya mosolyát.

Itt ma pihenés és libegő,

ott ma pakolás és nevetés,

és itt májkrémes zsemlemaradék.

Vajon ki boldog?

Engem nem kérdez senki.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Turbuly Lilla - Bódi Kati: Ki magában hordja

 Ki magában hordja

(c)Bódi Kati

Ki magában hordja az otthont,

annak nem kellenek falak.

Ballag vele az út, sorsát viszi

a szekér ponyvája alatt.

Előtted jár, ha nem látod is,

címét sem kell eszedbe vésned,

a Göncölszekérre költözik,

s búcsút int a megérkezésnek.