 |
| (c)Szántói Krisztián |
Szakítószilárdság
(Emíliának szeretettel)
Az eperszájú gondterhelt arccal ücsörgött a kisasztalnál. Ráncolta a homlokát, és a copfjai csakúgy rezegtek a nagy gondolkodásban. Rajzolni akart, de nem egyedül. Újabban épp semmit sem akart egyedül csinálni.
A héten a legszörnyűbb esemény az volt, amikor Marynek dolga akadt, és nem tudott tovább a kislánnyal foglalkozni, vagy legalább a kezét fogni. Marynek gyakran akadt dolga, hiszen az eperszájún kívül még huszonnégy másik gyerek is volt a csoportban, de azért szakított elég időt a kislányra. Különösen olyankor, amikor a kabátok mögé bújva bömbölte a világba az alig négyévesek minden világfájdalmát. Ilyenkor Mary egyszerre csak megjelent, és megböködte a kabátot, ami mögött az eperszájú épp a torka szakítószilárdságát próbálgatta. A szót is Marytől tanulta, aki legutóbb nevetve kérdezte pont ezt.
Mivel az eperszájú delejesen vonzódott a furcsa és nehéz szavakhoz, a szót hallva rögtön abbahagyta a bömbölést, sőt még a kabát mögül is kidugta a fejét.
– Tudtam, hogy ez érdekelni fog – nevetett rá Mary. – Szakítószilárdság. Azt jelenti, pontosabban azt mérik vele, mekkora terhelés esetén szakadnak el a dolgok.
– Anyus fülének alacsony a szakító…
– Szakítószilárdsága. Bár szerintem a dobhártyára gondoltál – nevetett Mary, és tréfásan meghúzgálta az eperszájú fülét.
– A dobhártya az egy dob a fülben? – érdeklődött a kislány, miközben elfelejtette, miért is bömbölt.
– Gyere, van valahol egy könyv, megkeressük, és megmutatom. Szerintem a többieket is érdekli.
Most azonban az eperszájú még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Marynek lesz-e ideje, esetleg ismer-e elég nehéz és különleges szót, ha elkezdene ordítani, de úgy döntött, mégis másra hagyja az aznapi bömböldét. Van elég kis pisis, mint Robi is. Bár ő nem ordít, a kis tökmag nyár végén egyszerűen átsétált a bölcsiből az oviba Mary kezét fogva. Mi több, pofátlanul csak úgy odarohan, ha Mary délelőtt megérkezik:
– Hiányoztál! – mondja neki. És máris megölelik.
Az eperszájú ebben a pillanatban a fél karját odaadta volna Mary öleléséért, és ádáz tekintettel bámult a Tökmagra. Mary megérezhetett valamit a kislány gondolataiból, mert ránézett, és felé nyújtotta a kezét. Az eperszájú belebújt az ölelésbe, és még a Tökmag keze sem zavarta a vállán, aki szintén megölelte.
– Tudod, a Mama elköltözött. Most fent lakik az égben – bukott ki végre belőle.
– Tudom – felelte Mary, és szomorú lett az arca. – Mondta az anyukád tegnap.
– És jöttek a rendőrök, és az erkélyre kellett felmászniuk, úgy tudtak csak bemenni, és az Anyus meg csak sírt. – Majd kis szünet után hozzátette: – De én nem sírtam!
– Én biztos sírtam volna. Fogtad az anyukád kezét? Most sok ölelésre van szüksége.
– Nem tud visszaköltözni? – kérdezte a Tökmag, aki meglepően sokat megértett a dolgokból.
– Azt hiszem, hogy nem – kámpicsorodott el az eperszájú. – Vajon milyen lehet odaát?
– Milyennek képzeled? – kérdezett vissza Mary.
– Kényelmesnek. Biztos ott is van egy karosszék… – az eperszájú pisze orra ragyogni kezdett, mint mindig, ha megbirkózott egy újabb nehéz szóval. – Szerintem kisasztal is van hozzá, a játéktáblával. És csillagporból vannak a gombok. Sötét és világos csillagporból…
– És csillagfényben játszanak? – a Tökmag szemmel láthatóan nem értette, mi olyan vicces a megjegyzésén, de Mary nem törődött most vele:
– Lerajzolod?
– Nem tudom lerajzolni – nyafogta az eperszájú. – Segítesz?
– Persze, hogy le tudod rajzolni! – nevetett Mary. – De segítek, ha szeretnéd.
Azzal felállt, kezét
nyújtotta a két gyereknek, a balt Tökmagnak, a jobbat az eperszájúnak, de nem a
rajzasztalhoz indult, hanem a raktárba. Nem kezdett el rögtön valamelyik polcon
kotorászni, hanem elgondolkodva állt a papírokat tartó állvány előtt.
Annyira törte a fejét, hogy észre sem vette, hogy Fanni és Tilda is
beóvakodtak, sőt Dani is bedugta az orrát, igaz, csak óvatosan.
Végül mégis kotorászni kezdett, de csak keveset. A sok színespapír és fotókarton alól kihúzott néhány különleges lapot. Már messziről is izgalmasan bolyhosnak látszottak. Aztán a ceruzás-ecsetes polchoz lépett, és két furcsa dobozt vett kézbe.
– Mehetünk – nézett a gyerekekre.
A gurulós, zöld székre ült, hogy mindenkinek legyen helye az asztalnál. A dobozokból rajzszén és akvarellceruza került elő. Az eperszájú bámulta a bolyhos papírt, aztán a kezébe vette a legsárgább ceruzát. Először csak egy kicsike csillagot rajzolt a papír sarkába. Óvatosan. Alig látszott. Aztán a Tökmag papírjára pillantott. Egy hatalmas, idétlen fekete csillag állt rajta, és fejlábúak tornásztak. A csillag és az alakok elkenődtek a rajzszéntől maszatos gyerekököl nyomán. Mary mosolyogva gurult oda:
– Várj, lefújom – azzal lefújta a rajzot fixálósprével. – Lengesd meg kicsit, aztán rajzolhatsz a másik oldalára is.
Az eperszájúnak tetszett a nagy csillag. A Tökmagra nézett.
– Segítesz?
A kisfiú kezébe vette az aranyszínű ceruzát, ökölbe szorított kézzel egy nagy, csálé csillagot rajzolt a papírra.
– Hogy kell fotelt rajzolni? – kérdezte Marytől az eperszájú.
– Hát… rajzolj egy fekvő krumplit, és rá egy álló krumplit, de ne nyomd rá a ceruzád…
Az eperszájú a nyelvét is kidugta igyekezetében, észre sem vette, hogy a többiek lélegzet-visszafojtva figyelik. Mary mellégurult, kezében a rotringnak hívott nyomós ceruzájával. Miután az eperszájú elkészült a krumplikkal, a ceruzával négy pontra bökött a krumplik alján.
– Itt lesz a fotel négy lába, rajzolj ugyanígy négy picike krumplit.
Aztán óvatosan húzott két finom vonalat:
– Ide is rajzolj krumplit, ez lesz a karfa. Ide meg egy kis, fekvő krumplit, ez lesz a fejtámla.
A gyerekek ámultak. Mindenki fotelt akart rajzolni. De inkább a rendes papírra.
– Most rajzold bele a nagyit, ahogy képzeled – mondta Mary az eperszájúnak.
Ő pedig ugyanolyan óvatos vonalakkal, ahogy Mary már mutatta, krumplikat rajzolt. A gyerekek a saját papírjaik fölé hajoltak. Tilda egyszarvút rajzolt. Könnyen ment neki, már öt és fél éves volt, és mindig egyszarvúakat festett. Fanni virágos rétet rajzolt, az öklével folyton elkenve a színeket, Mary rámosolygott:
– Majdnem olyan, mint egy Monet. Emlékszel még rá?
– Idehozzam a könyvet? – kérdezte Fanni előzékenyen.
– Nem kell. Ha kész vagy, mutatok valamit.
– Kész vagyok.
– Hozz ecsetet és vizet – és Mary finom mozdulatokkal összevizezte a papírt. A gyerekek szájtátva figyelték, ahogy a színek, mint a vízfestéknél, elfolynak.
– De széééép! – kiáltott Fanni.
– Ha megszárad, kapsz filctollat, ha szeretnél. – Fanni azonban már nem figyelt. Száradni tette a képét, és elszaladt.
Nemsokára csak a Tökmag és a még mindig rajzoló eperszájú maradt az asztalnál. Mary a kislány vállára tette a kezét.
– Mindent rárajzoltál?
– Nem… De nincs több hely.
Mary nézte a színes, elmosódott kontúrú képet. Aztán filctollat vett a kezébe.
– Szeretnéd? – nézett az eperszájúra.
– A Mamát ne…
– Rendben.
Óvatosan dolgozott, finom, halvány vonalakkal húzta meg a tárgyak és a fotel kontúrját. Aztán az ecsettel elfuttatta a színeket, de úgy, hogy ne folyjanak egymásba.
– Tudod, Mary – jegyezte meg az eperszájú a végeredményt szemlélve –, Anyus nem kell sírjon. Szerintem a Mama beköltözött odafent.
– Szerintem is – simogatta meg Mary a kislány fejét.
– A csillagot én rajzoltam! – mondta büszkén a Tökmag.
– Na, menjünk kezet mosni! – nevetett Mary. – Még jó, hogy a rajzszén kijön a mosógépben…
De ezt a gyerekek már nem hallották. Csak a kép ragyogott fel az asztalon, mintha valaki csillagporral szórta volna be.
---
Történetek a Világuccából sorozat
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése