Takács Viktória: Otthon a lombok között

(c)Takács Viktoria

 

Otthon a lombok között

Juli az apró szoba sötét plafonját bámulta mozdulatlanul és egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Amikor autó haladt el az utcán, kettős fénycsík szaladt végig a falon.

A szomszéd ágyból hallotta az anyukája mocorgását és az apukája egyenletes szuszogását, aki szinte azonnal elaludt, ahogy a feje a párnához ért. Juli tudta, hogy nagyon sokat dolgozik, a nagymama mégis mindig azt hajtogatta, hogy nem érti miért nem sikerül egyről a kettőre jutniuk. Juli meg azt nem értette, hogy mire gondolhat pontosan nagymama, de megfordult a fejében, hogy talán még egy unokát szeretne. Juli inkább saját szobát szeretett volna. Egy zugot, ahol egyedül lehet és ahova áthívhatja a barátnőjét.

– Amíg egészségesek vagyunk, gazdagok vagyunk – mondogatta anya, amikor az egyetlen szobában próbált mindennek helyet találni, de Julit ez nem vigasztalta. Ahogy nőtt, egyre jobban vágyott saját kuckóra, de a pici házban ez csak álom maradt.

 – Ha kicsi is, de a mienk! Ezt legalább nem viheti el a bank – hajtogatta apa, de Juli nem tudta elképzelni, hogy ki az a bank és hogy hogyan vihetné el a házukat, ami annyira azért mégsem volt kicsi, hogy bárki csak úgy a hátára vegye.

Tavasszal aztán anya látott egy lombházat a tévében és onnantól kezdve rendszeresen suttogtak apával. Azt hitték, Juli nem hallja, pedig az apró házban semmi sem maradhatott titokban. A kislány egy darabig úgy tett, mintha nem sejtené, hogy mit terveznek a szülei, és nem is merte beleélni magát, annyira hihetetlen volt, amit hallott.

Néha délután is lefeküdt az ágyra és a fal felé fordult, mintha szunyókálna. Ilyenkor előbb-utóbb elkezdődött a suttogás, amit ő élvezettel hallgatott ki.

 ...nem lesz elég faanyag... tud segíteni a Feri... egyedül nem fogod... munka mellett... tavaszra biztosan... én majd felviszem... kapunk egy matracot... teljesen titokban... akkor is rendben lesz... legalább nyárra…

Juli fülelt és próbált mozdulatlan maradni, pedig legszívesebben felugrott volna, hogy össze vissza csókolja a szüleit.

– Apa, te miért a gyárban dolgozol? Nagymama azt mondta, hogy taníthatnál gyerekeket is– kérdezte egy nap Juli, amikor hazafele sétáltak a boltból.

Apa szomorúan magyarázott valamit bankokról és kamatokról, meg csupa olyan dologról, amit Juli nem értett. A kislány bólogatott, de a lényeget most nem tudta kibogozni.

– A lényeg, hogy tanulj, akármi is történik! Az a legfontosabb, hogy jó és okos ember legyen belőled, a többit majd megérted, ha felnősz – simogatta meg apa. De Juli egyáltalán nem akart felnőni, mert a felnőttek világa túl bonyolultnak tűnt. Ha lenne egy saját kuckója, oda aztán be nem jöhetne a bank, csak a barátnői. És most lehet, hogy lesz egy lombháza!

Amikor a szülei elárulták, hogy mire készülnek, Juli sikítva ugrott a nyakukba, mert bár kihallgatta a terveket, de ezzel a bejelentéssel vált hivatalos ígéretté, hogy a nyarat már a lombházában töltheti.

– Kint is alhatok? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Hát nem is tudom... – nézett anya tanácstalanul apára.

– Légyszi, hadd aludjak kint!

– Nem fogsz félni? – kérdezte apa.

– Nem hiszem!

  Az építés lassan haladt, de apa megígérte, hogy vakációra elkészül a házikó, és ő mindig tartja a szavát. Juli már napok óta gyönyörködött távolról a lombházban. Kis dobozokba pakolta a holmiját, amit szeretett volna felvinni. Most pedig eljött az utolsó este. Holnap reggel évzáró, utána pedig beköltözés!

Hajnal lett, mire Juli végre elaludt, másnap mégis frissen ébredt. Az évzáró után futva érkezett haza, kapkodva átöltözött és megkezdődött a beköltözés. A dobozokat egyedül vitte ki a diófához, ahol anya és apa várta. Mielőtt elindult felfelé a mesebeli nyári lakba nagy öleléssel köszönte meg az ajándékot. A kicsi ház belülről is tökéletes volt. Anya kis zászlókat varrt, azzal díszítette fel a falat, a matracot színes foltokból készített takaró borította. Juli széles mosollyal rakosgatta ki a holmiját, boldogan rendezkedett egész délután.

– Számold meg a sarkokat elalvás előtt! – mondta apa este, amikor felmászott jó éjszakát kívánni.

– Ha félsz vagy fázol, gyere le hozzánk! Álmodj szépeket a házikódban! – búcsúzott anya is. Juli lekapcsolta az elemlámpáját, végig nyúlt a matracon és mélyeket lélegzett. Olyan boldog volt, hogy a torkát szorongatta a sírás. Hallgatta a falu titokzatos hangjait, a természet neszeit. Cseppet sem volt félelmetes. Aznap éjjel a diófa erős ágai ringatták álomba Julit az első saját otthonába.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter