Sugár Zsigmond: Így telt a nyaram

 

Szüdi János illusztrációja

Hogyan telt a nyaram?

Csak a baracklekvár ízű nagyanyámra emlékszem. Ha palacsintát sütött, a konyhaajtóba álltam. Vártam, hogy mondja: „elrontottam”. Az első szakadtat elfeleztük, én és hosszú szakállú nagyapám. A másodikat már egyedül tömtem be. Jóllaktam, mint a duda, mire elkészült a palacsintatorta. Nem is kértem belőle, hát a nagyapám a tetejébe ültetett, és az üres lekváros üvegek lettek a kerekek. Azzal gurultunk le a tóra. 

A nádas szélén a hátamra csapott, és elkurjantotta magát. 

– Horgászni fogunk, kiskomám!

Csak a víz mellett jutott az eszünkbe, hogy otthon felejtettük a horgászbotot. 

– Sebaj, te leszel az úszó, én meg a horog! – rikkantott.

Előre dobott, s azután ő is a hínárosba gázolt. Így fogtuk a naphalat, de kicsi volt még, hát feleresztettük az anyja mellé. Nézz fel az égre, ha hunyorogsz, megláthatod.

A nagyapám horgászott volna tovább, de a kikötőmester rákiabált, hogy itt nem lehet se napot, se csillagot fogni. Fekete csizmája cuppogott, rázta nagy, szőrös kezét. Nem jutott más hirtelen az eszembe, egy üveggolyót tömtem az orrom likába. Abba bújt bele a nagyapám, és húzott maga után. Amikor már csak a kisujjam lógott ki belőle, megpöcköltem. Végigpattogott a víz tetején, s ott kacagtunk benne a nagyapa meg én. Az a kis golyó meg sem állt, csak a tó túlpartján. 

Legörbült a szám, hogy nem látom már többet a baracklekvár ízű nagyanyám. Nagyot nevetett erre a nagyapám, aztán kihúzta magát. Ráfeküdt a vízre, és egy csónak lett belőle. A nyakába ugrottam, s lettem a vitorla. Nem hiányzott más csak a szél. Vártunk. A víz kisimult, mint egy hatalmas, kék palacsinta. Semmi sem mozdult, csak a békák kuruttyoltak. Vártunk. Szürkült már, s a szúnyogok majd megettek. Kínomban táncra perdültem, akkor súgta meg csónak-apám, hogy a nádbugák közé szorult a szél. Húztuk jobbról, taszajtottuk balról, de meg sem moccant a nádas. Leguggoltam a tövébe, és megcsiklandoztam. Abban a pillanatban hanyatt vágta magát a nád, és a szél üvöltve rohant végig a tó felszínén. A gallérja mögött lapultam a nagyapámmal, egy fityinget sem kért a fuvarért.  

Öreg este lett, mire hazaértünk. Éhesen, hal és palacsinta nélkül nyitottam be a konyhába, s a nagyanyám széttárta a kezét. 

– Üres a kamra – mondta.

Szerencsére a nagyapám egy zsák szúnyoggal lepett meg. Azt tűztük fel a nyársra, és ettük vacsorára.

Ilyenféleképpen telt a nyaram, amiből többre nem is emlékszem már.

Szerkesztette: Németh Eszter