 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
Dombölben
löszmélyút
dombháton
húsos som
fürkészem
Kisszékely
látványban
mennyit nyom
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
Hajnalban
harkály jő
száraz fán
koppantó
hajló ág
almáját
harmattal
roppantó
 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
Erdősztyepp
tölgykatlan
ágtündér
löszfalban
ajtón túl
lélek jár
fénnyel sír
fénnyel zár
 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
 |
| Illusztráció:Kovács Réka |
– Ne haragudj, édesem, de kínoz az isiász, nem tudom most vállalni – mondta nagymama.
– Csak akkor, ha ti is jöttök vele! Mindketten – mondta a másik nagymama.
– Csak nem képzeled, hogy ide még egyszer beteszi a lábát?! – kiabált Géza bácsi, és lecsapta a telefont.
– Nincs az a pénz – mondta Emese, a tavalyi babysitter.
– Rossz magaviselete miatt az iskola nyári táborában nem áll módunkban fogadni a gyermekét – mondta kimért hangon Olga néni, a napközis tanárnő.
Anya felsóhajtott. Most mi a csudát csináljon? Apa elutazott egy hétre, és neki is dolgozni kell reggel nyolctól délután ötig. Fene essen abba fránya nyári szünetbe!
– Persze, hogy behozhatod – mondta Ábris, anya főnöke. – Gizike úgyis szabadságon van, üres az asztala. Elindítasz neki egy mesét a gépen. Vagy megkérem Robit, telepítsen valami versenyautós játékot. Kap egy fülhallgatót, akkor nem zavar senkit. Ellesz így akár egész héten!
– Ez nem fog működni – sóhajtotta lemondóan anya.
Ült a konyhában, az ablak előtt. Arcát a kezébe temette. Kintről, a gangról ordítozás hallatszott.
Kezdődik – gondolta anya, és olyan nehezen állt fel, mintha lassítani akarná a pillanatot. Nem akart megint szembeszállni a szipirtyóval. A szipirtyót Margitkának hívták, és az arcán boldogan kisimultak a ráncok, amikor ordibált, a szája meg úgy ficánkolt, mintha lángnyelvek nyaldosták volna vörösre, és nem egy lejárt szavatosságú rúzs. A lassított pillanat is eltelt. Anya az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Beáradt Margitka haragja. Kezében egy felmosó mop, azzal kergette Tanikát.
– Letépte! Letéééépte! – üvöltötte artikulálatlanul Margitka, Tanika pedig futott előle és nevetett. Bemenekült anya mellett, a félig nyitott ajtón. Megbotlott az előszobában a cipőkben, csattanva esett a padlóra a cipőkanál. A szobaajtóból még visszafordult, és a nyelvét öltötte Margitkára. Aztán bevágta maga mögött az ajtót, és anya hallotta, hogy az indiánüvöltést gyakorolja, amit tegnap legfőbb tanulságként a Winnetouból szűrt le magának.
Anya az órára nézett.
Amikor Margitka még mindig dúlva-fúlva kivonult az ajtón, kezében a moppal, újra az órájára nézett. Harmincöt perc. Keményebb harmincöt perc volt, mint amikor az igazgató általános iskola hetedik osztályában raportra hívta, mert csókolózott egy nyolcadikos sráccal a folyosón. Margitka túl tudott tenni az igazgatón, pedig akkor, hetedikben, azt hitte, hogy túl van élete legrosszabb lelki beszédén.
Anya csendben visszalépett a konyhába. Nekiállt mosogatni, és megállapította, hogy a könny remek zsíroldó.
Két tányérral később kopogtak.
Nem akarom – gondolta, de megtört engedelmességgel kinyitotta az ajtót.
Nem Margitka volt, megkönnyebbült.
– Ne tessék haragudni ezért a szörnyű ricsajért, Ervin bácsi – mondta. – Nincs itthon Gergő, és nem bírok Tanikával.
Ervin bácsi nem az otthoni ruháját viselte, látszott, hogy készül valahova. Általában jóban volt Tanikával, de most úgy tűnt, nála is kihúzta a gyufát. Biztos így lehetett, különben nem fordult volna vissza.
Még az is lehet, hogy elkésik – gondolta anya, mintha vigaszt keresett volna abban, hogy még cudarabbul érzi magát.
Ervin bácsi behúzta maga mögött az ajtót.
– Éppen indulok Kisszékelybe – mondta.
– Nagyon sajnálom, ha elkésik miattunk.
Ervin bácsi hunyorgott.
– Ha Kisszékelybe megyek, mindig elkések. Csak akkor nem késnék el, ha ott maradnék.
Anya nem igazán értette, de nem akadt fenn ezen. Ervin bácsi néha furcsákat mondott.
– Segítségére lenne szükségem.
– Bármiben segítek, ha tudok, Ervin bácsi. Csomagoljak ételt?
Ervin bácsi csóválta a fejét.
– Úgy alakult, hogy most egyedül utazom, és rühellek egyedül menni. Kölcsön szeretném kérni a gyereket.
Anya elnevette magát.
– Nem viccelek – mondta Ervin bácsi szinte sértődötten.
– Ne haragudjon, Ervin bácsi, de nem engedhetem el.
– Nem ér rá?
– Sajnos túlságosan is ráér, de egyetlen nagymama, nagypapa, nagybácsi, nagynéni, babysitter és napközis tanár sem vállalja, hogy vigyáz rá.
– Hát akkor semmi akadálya, hogy eljöjjön velem! Egy hét, és visszahozom.
– Ervin bácsi, maga is tudja, milyen a Tanika. Rossz.
Ervin bácsi legyintett. Anya pedig kezdett megmérgesedni.
– Engedetlen, szófogadatlan, hiperaktív, szemtelen, megbízhatatlan – sodorta egy szuszra.
– Befejezte?
– Tudnám még sorolni.
– Rendben. Akkor csomagoljon. Tíz perc múlva indulunk.
Anya csomagolt. Közben végiggondolta, hogy vajon egy felelős szülő elküldheti-e a bogaras szomszéddal a kezelhetetlen gyerekét egy hétre egy olyan településre, amelyről nem is tudja, létezik-e egyáltalán. Aztán meghallotta a tökéletesre fejlesztett indiánüvöltést, és úgy döntött, Ervin bácsi nem bogaras, egy hét nem a világ vége, és Kisszékely biztosan létezik, hiszen neve is van.
Tanika ment, és egy hétig csend volt a lakásban. Senki sem rohangált fel és alá a gangon. Nem csúszott, nem mászott, nem fütyült, nem csapkodott, nem tépte, törte, nyalta, csente. Margitka jobb híján a Kovácsék Hannájával zsörtölődött, akinek emiatt majdnem annyira hiányzott Tanika, mint anyának.
Tanika legalább nem bőg – gondolta anya.
Anya nem tudott megnyugodni, csak akkor, amikor Tanika hazatért. Úgy szorította magához, mintha egy éve nem látta volna. Tanika adott két cuppanós puszit, aztán beszaladt a szobába.
Anya Ervin bácsihoz fordult, aki az ajtóban toporgott.
– Nem volt vele gond? – kérdezte félve.
– Ugyan – felelte Ervin bácsi. – Szívesen elviszem máskor is.
– Mégis mit csináltak egy hétig? – kérdezte gyanakodva anya.
Ervin bácsi megrántotta a vállát.
– Semmit.
Azzal megemelte a kalapját, és átballagott a gang túloldalára.
Mégis mi az a semmi? – morfondírozott anya.
Pedig könnyen megtudhatta volna. El kellett volna mennie oda, ahová Tanika és Ervin bácsi. Mert ott minden tudta, mi az a semmi, amit egy hétig csinálni lehet. Tudta az erdőbe fonódó rét, a réten a szöcske, a vasfű, a csenkesz. Tudta a löszmélyút, a partoldalba szakadó gyökér, a gyurgyalagodú, és tudta a hajnali fény meg az esti fény. Talán a szíve mélyén tudta anya is. Mert legközelebb, amikor Ervin bácsi bekopogott, már nem kellett csomagolni. Készen állt a bőrönd.
 |
| Illusztráció: Safranek Zita |
 |
| Illusztráció: Bódi Kati |
És Tanika útnak indult. Frissen, kipihenten, kalandvágyón, birokra hívva a nyarat.
– Nem is így volt – szólt közbe Tanika. – Nem voltam kipihent, mert az éjjel alig aludtam, mert leeresztett a gumiágyam, meg meleg is volt. És eszem ágában se volt birokra hívni a nyarat, én csak azt gondoltam, hogy csak elsunnyogok az árnyékban, ki akar manapság birokra kelni bárkivel is.
Szóval, Tanika útnak indult. Száguldott a gőzparipán, zakatolt, csattogott, fújta a haját a menetszél.
– Hát először is – vágott közbe Tanika –, nem gőzparipa volt, hanem villanymozdony, és nem is száguldoztunk, inkább alig vánszorogtunk a sínhiba miatt.
Tanika hozzám hajolt, és a fülembe súgta:
– Szerintem a mozdonyvezető se aludt az éjjel, talán az ő gumiágya is leeresztett.
Mikor Tanika leszállt a vonatról, meghúzta a nadrágszíját, magára aggatta az útitáskáját, a poggyászát, a hátizsákját, a hálózsákját, a cekkerét, a vekkerét, a demizsont és a mindentíró mesetollát.
Tanika a fejét csóválta.
– Nem is hoztam ennyi holmit. Két táskám volt. Egyik az egyik kezemben, a másik a másik kezemben. Még jó, hogy két kezem van két táskához. Ez így van kitalálva.
Tanika elindult hegyen-völgyön fel-le, a sivatagon keresztül, az áthatolhatatlan mocsáron át, átrágva magát a sűrű kerekerdőn. Átkelt a végtelen réten. Izzadt, fázott. Haláltfélt, lihegett, vacogott, de csak ment: fittyet hányt a szembejövő beduinokra, a kerekerdőben lakó Pakuk madárra, a réten kóborló vad és mérges Tigriskutyára, aki úgy trancsírozza ki az embert, hogy közben a farkát csóválja, és minden ilyen leírhatatlan szörnyűségre.
– Csak a kukoricamezőn kellett átmennem – mondta Tanika –, és különben is olyan meleg volt, hogy alig találkoztam valakivel.
És utána Tanika megérkezett a kimondhatatlan út-el-á-ga-zó-dás-hoz, ahol megpihent, és ivott a kulacsából, amiben otthoni víz volt.
– Eperízű ice tea volt – kötekedett Tanika.
Nem sokáig várt ott Tanika, mert éppen arra járt a tengeren túlról érkezett kedves óriás, a jobbormányos elefántjával.
– Hát hova mész, Tanika? – kérdezte az óriás mosolyogva.
Tanika nem ijedt meg az óriástól, bátran, csillogó szemmel így válaszolt:
– Kisszékelyre.
– No, akko’ come on! – mondta az óriás, aki láthatólag nem volt magyar. Messzi Albionból érkezett. – Gyere, mássz fel az elefántomra, de a másik oldalt, ne itt, mert ez egy ángélus állat.
 |
| Illusztráció: Szántói Krisztián |
Hencebonca elveszett. Nem igazából és nem is játszásiból, hanem csak úgy, mintegy véletlenül. Erre akkor ébredt rá, amikor megtalálták, márpedig megtalálni csak azt lehet, aki elveszett.
A dolog úgy esett, pontosabban akkor kezdődött, amikor elhatározta, hogy HegyesKerekből elindul, és végre meglátogatja LaposKerekben Humburnyákékat. Ez az út nem veszélyes, csak túl kell jutni a Hepéken, átzötykölődni a Hupákon, és máris eljut az ember Laposra, innen csak egy ugrás Laposdűlő, s a kastély mögött meg rögtön kezdődik LaposKerek. Hencebonca kiváló és vidám napokat töltött el Humburnyákékkal, barátaival és üzletfeleivel.
Hanem utazás az több van, mint kolbász, így aztán Henceboncának hamarosan viszketni kezdett először a kislábaujja, aztán a nagylábaujja, végül a talpa. Mind a kettő. Felkerekedett tehát, Mélylöszföldre akart eljutni, ahová félnap múlva várták jöttét, dél felől a délárnyékban. Csakhogy a Mélylöszföldre jutás bonyodalmaival nem számolt.
Megnézte ugyan a mindentudó pötyögőn az útvonalat, meg a négykerekű járműveket is, sőt, Humburnyák is elkísérte az első gördülőhöz, de Henceboncának különös tehetsége volt a járt utat járatlanra cserélni. Így Humburnyák feltuszkolta az első gördülőre. Hencebonca szerényen megjegyezte a vezetőnek, hogy ő inkább elöl szeretne ülni, mert még sose járt erre, és nem tudja, hol kell leszállni. A vezető rá se hederített, csak annyit dörmögött, hogy jó, de az sem biztos. Hencebonca kissé megilletődve leült, és előhúzta a könyvét. Azt tudta, hogy még egy naplépésnyit olvashat, addig – legalábbis a mindentudó pötyögő szerint – nem érkezik meg, hát a betűk tanulmányozásába mélyedt. Csak úgy rezegtek a hajszálak a fején a nagy mélyüléstől!
2016 nyarán Kiskunfélegyházán tartott sikeres műhelytáborunk után többször is kerestük már az alkotótábor folytatásának lehetőségét. Végül Kisszékelyben, Lázár Ervin pihenőhelyén talált otthont második alkotótáborunk július végén (2022. 07. 28–31.), a lelkes helyi szervezők, köztük Tamási Éva jóvoltából. Köszönet érte!
 |
| (c) Bódi Kati |
Téma: Lázár Ervin a Négyszögletű kerek vidéken gyábokol
Jelleg: Kötetlen alkotótábor inspiráló helyi programokkal – együtt írunk, rajzolunk a megadott témában
Mottó: „Ha három lábon gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni.”
Eredmény: Az alkotótáborban és az azt követő napokban hat szerző tollából huszonkét írásmű született, valamint számos grafika, akvarell és rajzos vázlat a táborban résztvevő két grafikus és a további műhelymunkába bekapcsolódó grafikusok részéről. A szövegekben új mesehősök csatlakoztak a Négyszögletű Kerek Erdő lakóihoz. Közülük is kiemelkedik Tanika, aki korváltó: felnőtt és gyerek alakban is megjelenő médiumszerepet tölt be.
A tábor utólag elnyert, tiszteletbeli címe: Tanika Kisszékelyben
Az alkotótábor anyagából válogatott szövegekből és képekből kiállítást és irodalmi műsort rendeznek a Lázár Ervin – Vathy Zuzsa Emléknapok szervezői Kisszékelyben, aug. 27-én (lásd a részletes programot). Ezzel párhuzamosan kezdjük el a tábor anyagának közlését, amely önálló témaként egész szeptemberben kitart.
Legyetek vendégeink virtuális műhelytáborunkban!
Szeretettel hív Hencebonca és Tanika, vár Bókaditi, a rőthajú tündér, várnak a kisszékelyi kerekerdő meselakói és persze Ervin bácsi, aki nem győz ránk mosolyogni löszmélyút gyökérerdeje mögül.
(c) Bódi Kati
Az alkotótábor szervezői:
Bódi Kati, Tallián Mariann, Várfalvy Emőke
és alkotói:
Bódi Kati, Kovács Réka, Majoros Nóra, Miklya Luzsányi Mónika, Miklya Zsolt, Németh Eszter, Smelka Sándor, Várfalvy Emőke
 |
| Kovács Réka: Löszmélyút |