Majoros Nóra: Tanika és a vakáció

 

Illusztráció:Kovács Réka

 

 – Ne haragudj, édesem, de kínoz az isiász, nem tudom most vállalni – mondta nagymama.

– Csak akkor, ha ti is jöttök vele! Mindketten – mondta a másik nagymama.

– Csak nem képzeled, hogy ide még egyszer beteszi a lábát?! – kiabált Géza bácsi, és lecsapta a telefont. 

– Nincs az a pénz – mondta Emese, a tavalyi babysitter.

– Rossz magaviselete miatt az iskola nyári táborában nem áll módunkban fogadni a gyermekét – mondta kimért hangon Olga néni, a napközis tanárnő.

Anya felsóhajtott. Most mi a csudát csináljon? Apa elutazott egy hétre, és neki is dolgozni kell reggel nyolctól délután ötig. Fene essen abba fránya nyári szünetbe!

– Persze, hogy behozhatod – mondta Ábris, anya főnöke. – Gizike úgyis szabadságon van, üres az asztala. Elindítasz neki egy mesét a gépen. Vagy megkérem Robit, telepítsen valami versenyautós játékot. Kap egy fülhallgatót, akkor nem zavar senkit. Ellesz így akár egész héten!

– Ez nem fog működni – sóhajtotta lemondóan anya. 

Ült a konyhában, az ablak előtt. Arcát a kezébe temette. Kintről, a gangról ordítozás hallatszott. 

Kezdődik – gondolta anya, és olyan nehezen állt fel, mintha lassítani akarná a pillanatot. Nem akart megint szembeszállni a szipirtyóval. A szipirtyót Margitkának hívták, és az arcán boldogan kisimultak a ráncok, amikor ordibált, a szája meg úgy ficánkolt, mintha lángnyelvek nyaldosták volna vörösre, és nem egy lejárt szavatosságú rúzs. A lassított pillanat is eltelt. Anya az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Beáradt Margitka haragja. Kezében egy felmosó mop, azzal kergette Tanikát.

– Letépte! Letéééépte! – üvöltötte artikulálatlanul Margitka, Tanika pedig futott előle és nevetett. Bemenekült anya mellett, a félig nyitott ajtón. Megbotlott az előszobában a cipőkben, csattanva esett a padlóra a cipőkanál. A szobaajtóból még visszafordult, és a nyelvét öltötte Margitkára. Aztán bevágta maga mögött az ajtót, és anya hallotta, hogy az indiánüvöltést gyakorolja, amit tegnap legfőbb tanulságként a Winnetouból szűrt le magának.

Anya az órára nézett. 

Amikor Margitka még mindig dúlva-fúlva kivonult az ajtón, kezében a moppal, újra az órájára nézett. Harmincöt perc. Keményebb harmincöt perc volt, mint amikor az igazgató általános iskola hetedik osztályában raportra hívta, mert csókolózott egy nyolcadikos sráccal a folyosón. Margitka túl tudott tenni az igazgatón, pedig akkor, hetedikben, azt hitte, hogy túl van élete legrosszabb lelki beszédén.

Anya csendben visszalépett a konyhába. Nekiállt mosogatni, és megállapította, hogy a könny remek zsíroldó.

Két tányérral később kopogtak.

Nem akarom – gondolta, de megtört engedelmességgel kinyitotta az ajtót.

Nem Margitka volt, megkönnyebbült.

– Ne tessék haragudni ezért a szörnyű ricsajért, Ervin bácsi – mondta. – Nincs itthon Gergő, és nem bírok Tanikával. 

Ervin bácsi nem az otthoni ruháját viselte, látszott, hogy készül valahova. Általában jóban volt Tanikával, de most úgy tűnt, nála is kihúzta a gyufát. Biztos így lehetett, különben nem fordult volna vissza. 

Még az is lehet, hogy elkésik – gondolta anya, mintha vigaszt keresett volna abban, hogy még cudarabbul érzi magát.

Ervin bácsi behúzta maga mögött az ajtót.

– Éppen indulok Kisszékelybe – mondta.

– Nagyon sajnálom, ha elkésik miattunk.

Ervin bácsi hunyorgott.

– Ha Kisszékelybe megyek, mindig elkések. Csak akkor nem késnék el, ha ott maradnék.

Anya nem igazán értette, de nem akadt fenn ezen. Ervin bácsi néha furcsákat mondott.

– Segítségére lenne szükségem.

– Bármiben segítek, ha tudok, Ervin bácsi. Csomagoljak ételt?

Ervin bácsi csóválta a fejét.

– Úgy alakult, hogy most egyedül utazom, és rühellek egyedül menni. Kölcsön szeretném kérni a gyereket. 

Anya elnevette magát.

– Nem viccelek – mondta Ervin bácsi szinte sértődötten.

– Ne haragudjon, Ervin bácsi, de nem engedhetem el.

– Nem ér rá?

– Sajnos túlságosan is ráér, de egyetlen nagymama, nagypapa, nagybácsi, nagynéni, babysitter és napközis tanár sem vállalja, hogy vigyáz rá.

– Hát akkor semmi akadálya, hogy eljöjjön velem! Egy hét, és visszahozom. 

– Ervin bácsi, maga is tudja, milyen a Tanika. Rossz.

Ervin bácsi legyintett. Anya pedig kezdett megmérgesedni.

– Engedetlen, szófogadatlan, hiperaktív, szemtelen, megbízhatatlan – sodorta egy szuszra. 

– Befejezte?

– Tudnám még sorolni.

– Rendben. Akkor csomagoljon. Tíz perc múlva indulunk.

Anya csomagolt. Közben végiggondolta, hogy vajon egy felelős szülő elküldheti-e a bogaras szomszéddal a kezelhetetlen gyerekét egy hétre egy olyan településre, amelyről nem is tudja, létezik-e egyáltalán. Aztán meghallotta a tökéletesre fejlesztett indiánüvöltést, és úgy döntött, Ervin bácsi nem bogaras, egy hét nem a világ vége, és Kisszékely biztosan létezik, hiszen neve is van.

Tanika ment, és egy hétig csend volt a lakásban. Senki sem rohangált fel és alá a gangon. Nem csúszott, nem mászott, nem fütyült, nem csapkodott, nem tépte, törte, nyalta, csente. Margitka jobb híján a Kovácsék Hannájával zsörtölődött, akinek emiatt majdnem annyira hiányzott Tanika, mint anyának.

Tanika legalább nem bőg – gondolta anya.

Anya nem tudott megnyugodni, csak akkor, amikor Tanika hazatért. Úgy szorította magához, mintha egy éve nem látta volna. Tanika adott két cuppanós puszit, aztán beszaladt a szobába.

Anya Ervin bácsihoz fordult, aki az ajtóban toporgott.

– Nem volt vele gond? – kérdezte félve.

– Ugyan – felelte Ervin bácsi. – Szívesen elviszem máskor is.

– Mégis mit csináltak egy hétig? – kérdezte gyanakodva anya.

Ervin bácsi megrántotta a vállát.

– Semmit. 

Azzal megemelte a kalapját, és átballagott a gang túloldalára.

Mégis mi az a semmi? – morfondírozott anya. 

Pedig könnyen megtudhatta volna. El kellett volna mennie oda, ahová Tanika és Ervin bácsi. Mert ott minden tudta, mi az a semmi, amit egy hétig csinálni lehet. Tudta az erdőbe fonódó rét, a réten a szöcske, a vasfű, a csenkesz. Tudta a löszmélyút, a partoldalba szakadó gyökér, a gyurgyalagodú, és tudta a hajnali fény meg az esti fény. Talán a szíve mélyén tudta anya is. Mert legközelebb, amikor Ervin bácsi bekopogott, már nem kellett csomagolni. Készen állt a bőrönd.

  

Illusztráció: Safranek Zita