Németh Eszter: Hencebonca színre gördül

 

Illusztráció: Szántói Krisztián

Hencebonca elveszett. Nem igazából és nem is játszásiból, hanem csak úgy, mintegy véletlenül. Erre akkor ébredt rá, amikor megtalálták, márpedig megtalálni csak azt lehet, aki elveszett.

A dolog úgy esett, pontosabban akkor kezdődött, amikor elhatározta, hogy HegyesKerekből elindul, és végre meglátogatja LaposKerekben Humburnyákékat. Ez az út nem veszélyes, csak túl kell jutni a Hepéken, átzötykölődni a Hupákon, és máris eljut az ember Laposra, innen csak egy ugrás Laposdűlő, s a kastély mögött meg rögtön kezdődik LaposKerek. Hencebonca kiváló és vidám napokat töltött el Humburnyákékkal, barátaival és üzletfeleivel.

Hanem utazás az több van, mint kolbász, így aztán Henceboncának hamarosan viszketni kezdett először a kislábaujja, aztán a nagylábaujja, végül a talpa. Mind a kettő. Felkerekedett tehát, Mélylöszföldre akart eljutni, ahová félnap múlva várták jöttét, dél felől a délárnyékban. Csakhogy a Mélylöszföldre jutás bonyodalmaival nem számolt.

Megnézte ugyan a mindentudó pötyögőn az útvonalat, meg a négykerekű járműveket is, sőt, Humburnyák is elkísérte az első gördülőhöz, de Henceboncának különös tehetsége volt a járt utat járatlanra cserélni. Így Humburnyák feltuszkolta az első gördülőre. Hencebonca szerényen megjegyezte a vezetőnek, hogy ő inkább elöl szeretne ülni, mert még sose járt erre, és nem tudja, hol kell leszállni. A vezető rá se hederített, csak annyit dörmögött, hogy jó, de az sem biztos. Hencebonca kissé megilletődve leült, és előhúzta a könyvét. Azt tudta, hogy még egy naplépésnyit olvashat, addig – legalábbis a mindentudó pötyögő szerint – nem érkezik meg, hát a betűk tanulmányozásába mélyedt. Csak úgy rezegtek a hajszálak a fején a nagy mélyüléstől!

Ekkor felszállt egy nagyhangú. Rögtön beszélgetni is kezdett a gördülő vezetőjével. Hencebonca eleinte bosszankodott, mégis hegyezni kezdte a fülét, hamarosan pedig mosolygáson kapta a száját. „Hát, ez nem is nagyhangú! Gondolta magában, ezek olyanok, mint az apus meg a barátai!” Így aztán hol olvasott, hol mosolygott.

A gördülő egyszerre megállt. Csak úgy, megálló nélkül, az út szélén. Az ajtó kinyílt, és beszállt egy öregúr. Szálegyenes tartás, szíjas termet, szépen nyírt fehér haj. Atlétát viselt, kezében a frissen mosott ing – mi tagadás meleg az volt kint is, bent is –, pantalló volt rajta és bőrszandál. Szép öregúr volt, no. Kezében egy átlagos flaska, benne színes álmokat hozó víz, ezt Hencebonca rögtön látta, pedig Tanika akkor még javában a zötyögőn ült a színes vizes álmaival. Az öregúr leült, a nagyhangú – aki nem is volt nagy hangú – meg felállt. Hencebonca kissé elszégyellte magát, nyilvánvaló lett számára, hogy rossz helyen ül. De ha egyszer nem tudja a fránya állomás kül- és belcsínyét, helyét, szagát, állagát!

Hanem ezt a hármat nem zavarta se Hencebonca, se a hiányzó hely. A vezető a nagy öröm után eltette az üveget, s kvaterkázni kezdtek. Hencebonca szája, ha ez egyáltalán lehetséges, még szélesebb mosolyra húzódott. Sajnos aztán a nagyhangú az egyik megállónál leszállt, de azért előtte még odaköszönt Henceboncának, aki meglepett örömmel kívánt viszontlátást.

Az öregúr és a vezető folytatták a kvaterkát, közben a gördülő egy kastély mellett haladt, és mivel az öregúr sógorának a nénikéjének a tántikája ismerte a bárót, így Hencebonca, akinek ugyan fogalma sem volt, ki kicsoda, nagyon pontosan értesült a kastély, no meg a báró viselt és viseletlen dolgairól.

Egyszerre a gördülő kanyarodni kezdett, a vezető hátrapillantott:

– Hol akart leszállni?

Hencebonca meghatódott. A vezető és az öregúr a lassú kanyarodás közben kifaggatták, honnan hová tart, és jó utat kívántak neki. Hencebonca hátára kapta a csomagját, és leszállt. A mindentudó pötyögő szerint még jó pár szemhunyásnyi időnek kellett eltelnie a következő gördülőig, de azért megkereste a megállót, és leült. Rettenetesen tűzött a nap, Hencebonca homlokáról öklömnyi vizek csorogtak, a hátán a csomag mögött patakokban, mit patakokban, folyókban folyt az izzadság. De kitartott, mert nem akart elveszni.

Egyszerre aztán megállt mellette egy gördülő. A vezető kipillantott a nyitott ajtón, Hencebonca mosolyra húzott szájjal csóválta a fejét, máshová megy.

– Még nem is tudja, hova megyek, hát most írom át a táblát – mondta a vezető, és az ő homlokán is öklömnyi vizek csorogtak a nagy átrajzolásban. – Hová megy?

– Mélylöszföldre. A Sekélylöszföldi elágazáshoz.

– No, arra tényleg nem megyek, de az a gördülő is jön, csak kicsit később.

– Viszontlátásra! – integetett mosolyogva Hencebonca.

A vezető visszamosolygott, és elgördítette a gördülőt. Hencebonca csak ült, és folytak róla az öklömnyi vizek és folyók. Jöttek és mentek a gördülők, de az a bizonyos gördülő csak nem jött, ami őt elvitte volna a Sekély-Mélylöszföldre, ahová aznap várták jöttét, dél felől a délárnyékban. Egyszerre aztán megállt mellette egy gördülő, a tábláján a várva várt betűkombinációval, hanem a vezető a füléhez tartott mindentudó pötyögőt vallatta, és nem és nem nyitotta ki az ajtót. Hencebonca elkámpicsorodott. Végül aztán csak kinyílt az ajtó.

– A Sekélylöszföldi elágazásig kérem! – mondta udvariasan. – És tudna szólni, mikor kell leszállnom? Most először járok erre.

– Közteslöszfölde után az első megálló lesz. Hová igyekszik?

– Mélylöszföldre. Már várnak.

– Ha Közteslöszföldén leszáll, egyből utánam jön egy másik gördülő, és az majd beviszi Mélylöszföldére. És a másik gördülő akkor is megvár, ha késünk.

Hencebonca elgondolkodott. Mert késni bizony késtek, méghozzá jócskán.

– Köszönöm szépen, így teszek. Egyáltalán nem jártam még errefelé – mondta, azzal leült, most kissé

távolabb.

Máshol, más utasok is felszálltak, de ezek nem voltak annyira érdekesek, mint a nem is nagy hangú nagyhangú és a szálas öregúr, és a vezetővel sem beszélgettek. Hencebonca homlokán újra csorogni kezdett a víz, igaz, most nem a melegtől, hanem az izgalomtól. Az egyik megállóban aztán hátrafordult a vezető:

– A következőnél kell leszállni!

A Hencebonca mellett ülő néni odafordult.

– Hova mész?

– Mélylöszföldre.

– Kihez?

– Vatekához.

– Őt nem ismerem. Melyik utcába?

– A tábornokéba.

– No, jól van, aranyom, majd velem jössz, és megmondom, hol kell leszállni. Így nem fogsz elveszni!

– Köszönöm! – felelte hálásan Hencebonca, akinek ekkor még nem tűnt fel, hogy ő bizony most meg lett találva.

A következő megállónál a néni kezébe vette a botját, és energikusan az ajtóhoz intette. Hencebonca jólnevelten és hangosan köszönöm-viszontlátásrázott a vezetőnek. A néni szelíden megbökdöste a botjával:

– Szállj le, aranyom, és nyújtsd a kezed!

Így is lett. A néni leszállt, lezuttyant a padra, elrendezgette a táskáit, és kérdőre vonta Henceboncát:

– Mondta a vezető, hogy mindjárt jön a másik busz?

– Mondta.

– Kihez is mész?

– Vatekához. A tábornok utcájába.

– Azt nem ismerem, azt a Vatekát. De az utcát majd megmutatom. Megmondom, mikor kell jelezni, ne aggódj, aranyom, nem fogsz elveszni. Majd meglátjuk, jönnek-e érted!

– Hát azt nem gondolnám...

– Majd akkor megmondom neked, aranyom, mikor kell leszállni. Aztán mész előre, és ott lesz a sokablakos ház, ott átmész a másik oldalra, mert az a tábornoknak az utcája.

– Mióta lakik Mélylöszföldén? – kérdezte jó érzékkel Hencebonca, akinek nagyon tetszett a néni.

– Ott születtem – mondta büszkén, és a gondolataiba merült.

Ekkor megérkezett a gördülő. Hencebonca előreengedte a nénit, és megváltotta a jegyét a vezetőnél, ám amikor hátrafelé indult, megrökönyödött, az egy néniből időközben négy lett. A többiek is biztatóan mustrálták, a néni, aki megtalálta, büszke pillantással biccentett felé, és megböködte a botjával az ülést, hogy üljön csak le. A többi néni várakozó pillantást vetett, hol Henceboncára, hol a nénire, de Hencebonca olyan megilletődött mosolygással ült, hogy az már vicsorgásnak is beillett volna.

A gördülő rákanyarodott a sekélylöszföldi elágazánál a mélylöszföldi útra, és Hencebonca hirtelen hálásan gondolt a másik gördülő vezetőjére, mert ezen a rengeteg úton a nagy pakkjával igencsak kényelmetlen lett volna sétafikálnia, meg meleg is volt, most is öklömnyi vizek szaladtak a hátán. A mellette ülő néni egyszerre ránézett:

– Jelezzél, aranyom! – Hencebonca megnyomta a gördülőn a gombot.

Erre az első néni hangosan rákiáltott:

– Mit csinálsz, aranyom, majd én megmondom neked, hogy mikor jelezzél, majd én eligazítalak!

– De a néni akar leszállni! – hebegett Hencebonca rémülten a mellette ülőre mutatva, pedig jólnevelt volt és tudta, hogy mutogatni nem illik, de az ijedelem erősebb volt.

– Majd megnyomja magának, te csak üljél, majd én szólok, mikor jelezzél!

– Igen – lehelte megszeppenten Hencebonca, és bocsánatkérően nézett a mellette ülő nénire, aki egy kicsit összement a rázúduló felháborodásban. A nénik sorra leszálltak, mikor Hencebonca végre megkapta az engedélyt:

– Na, most jelezz aranyom, aztán majd meglátjuk, jönnek-e érted, ha nem, akkor majd elmondom, merre menjél.

– Nem gondolnám – felelte Hencebonca, majd hangosabban hozzátette: –, dolgoznak már azok.

A néni elégedetten nézett:

– Munka az van, az itt mindig van! Amikor leszálltál, menjél egyenesen előre, aztán a sokablakos háznál menj át a másik oldalra, az lesz a tábornok utcája, de nem tudom, melyik az a ház... Ne feledd, a sokablakos háznál kell átmenni!

– A sokablakos háznál átmenni, lefordulni – ismételte engedelmesen Hencebonca.

– Aztán jó munkát, még jó, hogy megtaláltalak, egészen elveszett voltál.

– Igen – lehelte. És leszállt.

Lassan elindult előre, amikor is egy minigördülő fékezett le mellette. A guruló gondnok volt, aki megtalálta Henceboncát.

– De jó, hogy megtaláltalak! – kezdte, és már folytatta is, de olyan szívélyes melegséggel és fékezhetetlen jókedvvel a szóáradatot, hogy Henceboncából egyszeribben elszállt a szepp és a szöpp, sőt a sosem volt elveszés minden létező és képzelt nyoma is rögtön eltűnt róla, mintha csak a szél fújta volna el. Hanem amikor kiszállt a minigördülőből, vette észre, hogy a mindentudó pötyögője, no az tényleg elvesztette magát, eltűnt, lábakélt, elkallódott, köddé vált. De a gördülő gondnok csak legyintett:

– Egyet se búsulj, mindjárt visszaszerzem! –– azzal illa berek, nádak, erek, már ott sem volt.

Hencebonca ekkor látta meg a kapuban Tikabót, akinek különleges tulajdonsága volt, hogy kisimultak mellette a vonalak, bármire is voltak húzva. Most is kisimult tőle Hencebonca orcáján az összes aggodalom. Azért ledobta a csomagját, és visszaszaladt a tábornok utcájának a végére, de akkor már jött is a guruló gondnok, mit jött, száguldott, rohant, úgy porzott az út a nyomában, hogy azt még Aromo és Ló Szerafin is megirigyelték volna. A kezében ott volt a mindentudó pötyögő, rajta minden tudással, amihez csak a jó kérdést kell feltenni, és a képekkel, amihez pedig Henceboncának kell lenni. Nagy volt az öröm, de aztán csak visszabaktatott Hencebonca Tikabóhoz és Karékához, akiktől friss babnedvet kapott, mázas csibrikben, a délárnyékban.

Talán még ma is ott ülnek el se veszve, ha Tanika meg nem érkezik.