Németh Eszter: Fára mászni szabad!

 

Illusztráció: Szenci Lilien (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

Az eperszájúnak ugyan földig ért a lába, de meglehetősen kurta volt. Ez később sok vita és néhány bók forrása is lett, az eperszájú ugyanis váltig állította, hogy minél kurtább a lábad, annál nehezebb feldönteni, mert alacsonyan van az ember súlypontja. De történetünk idején az alacsonyan lévő súlypont meg a stabil állás még nem foglalkoztatta.
Fára akart ugyanis mászni, amihez az alacsony termet és kurta láb kedvezőtlen feltételnek számít. A diófa magasából Zsóóóci öltötte rá a nyelvét, ami szép nem volt, csak szabályszerű. Szívesen segített volna a kicsinek, de a fán saját magára kellett vigyáznia, és a tökmagnak semmi keresnivalója nem volt ott, amíg nem tud egyedül felmászni. Ez volt ugyanis a szabály. 

Fára mászni szabad, de csak önerőből, és csak olyan magasra, ahonnan biztonságosan le tud jönni, aki felmászott. No meg lássuk be, az iskolás nagyfiúnak sem volt mindig kedve a bőgő vagy pukkancs óvodáshoz. Persze az eperszájút sem kellett félteni, mert hintázni attól még tudott, és fülrepesztő hamissággal kornyikálni is. Valahol hallotta és megtanulta egy dal refrénjét:

„Ez a nagy legény, jaj, elveszett, s mi mind kerestük őt.
Meg is leltük ezt a bátor hőst egy nagy fa tetején:
Oda mászott föl egy nyúl elől, s ott reszketett szegény.
Bátor vitéz, ki senkitől se fél,
Csak a szempillája rebben, hogyha zizzen egy levél.”

Szerencsére kora tavasz volt, így a koncertet csak dühös morgás kísérte, dió-szőnyegbombázás nem. Amikor Zsóóóci nem ért rá, az eperszájú időről időre megpróbált feljutni a fára, míg végül ősz végére annyit nőtt, hogy sikerült elérnie az alsó ágat, ahonnan aztán gyerekjáték volt felhúzódzkodnia. A törékeny kislányalkathoz ugyanis szívós akarat társult. Sajnos az őszi, csúszómászós hidegben aztán nem volt szabad fára mászni, bár az eperszájú és Zsóóóci egyébként is kedvetlenül ténferegtek az udvaron, még egymást bosszantani sem volt kedvük. Mamóca ugyanis kórházban volt, de nem dolgozni, mint Anyus, hanem betegnek.
Nehezen, többszöri nekifutásra aztán eljött a tavasz, az eperszájú otthoni melegítője kurta lett, a bokája fölé ért csak. Kerek arca is megvékonyodott, szemében komollyá vált a huncutság mögötti csillogás. És fára mászni is megtanult, igaz, nem minden galiba nélkül.
Az agyonmosott, kedvenc, barna melegítőnadrágja bánta az egyik kísérletet. Az eperszájú a rügyező almafán tornázott épp, amikor megtörtént a baj. Lefelé jövet a nadrág beleakadt az egyik metszett ágcsonkba, az eperszájú kezéből pedig kicsúszott a mindenség, fástól, levelestől, tavaszostól. Lógott a nadrág ülepénél akadva a fán a föld felett eperszájmagasságban hasalva. Kiáltani nem mert, mert a rügyező gyümölcsfákra az eljövendő termés miatt nem volt szabad fölmászni. Megfordulni nem tudott, hát csak kalimpált, és szidta a fűzfán fütyülő rézangyalok összes pereputtyát halk döngicséléssel, mint valami boldogtalan méhecske.
Végül a nadrág adta meg magát, és az eperszájú tompa puffanással lehasalt a sarjadó fűbe. Mérgesen állt fel, és megvizsgálta a nadrágon keletkezett kétujjnyi lyukat, majd a rügyet, aminek az égegyadta világon semmi bántódása nem esett. Dühösen meredt az almafára, majd előretrappolt az udvarba.
A dolog persze a legközelebbi mosásnál kiderült, de az akkor már az otthon lábadozó Mamóca csendes mosolygással befoltozta a lyukat, az eperszájú pedig mókusokat megszégyenítő ügyességgel vette birtokba a konyhakert, majd a közeli park fáit is.
Egy napon aztán az orgonafára is felmerészkedett, pontosabban Cikimama nyári konyhájának a tetejére. Mivel jól nevelt gyerek volt, illedelmesen köszönt a szomszéd néninek, aki rémülten fedezte fel a tetőn hasaló eperszájút:
– Jössz le onnan, te átokfajzat!
Az átokfajzat azonban csak somolygott a kakaóbajusza alatt, és a tetőn maradt a harmadik szomszéd galambjainak nagy bosszúságára. Egy délután aztán Nanica néniék cseresznyefájáról Papóca műhelyénél is magasabbról kacsintottak rá a cseresznyék. Pirosan ringatóztak a fa csúcsán, ahova Gyuszi, Nanica néni fia létrán mászott, és Zsóóóci is mindig a kertkapun ment át a szomszédba cseresznyét enni. Igaz, a gyerekeknek oda is szabad bejárásuk volt. Hangosan köszöntek, és már a fa magasában jártak, jókedvű nagylelkűséggel dobálva le a tyúkoknak a kukacos cseresznyét.
Az eperszájú már indult volna a kapu felé, amikor eszébe ötlött, hogy minap a szomszéd kakas próbálta megcsípni. Akadtak időről időre a Világuccában efféle ostoba szárnyasok, amíg nem végezték a vasárnapi fazékban. Csakhogy a kiscsirkék még nem keltek ki, tehát a kakas vélhetően még ott van valahol. A kislány megtorpant. Kaján mosolyra szaladt a szája. Körbekémlelt, de egy fölnőtt sem volt látótávolságban, ezért különösebb óvatosság nélkül besétált a saját baromfiudvarukra, onnét a tyúkház tetejére mászott, ahonnan már könnyűszerrel elérte a műhely tetejét, hogy a tetőgerincen üldögélve belakmározzon a cseresznyéből, vígan köpködve a magokat. A nagy vígságban észre sem vette, hogy Gyuszi kint jár az udvaron, és kis híján fejbe találta.
– Ej a mindenségét a hülye galambjainak! – nézett fel, ám ekkor észrevette a kislányt. – Hát te meg mit csinálsz ott? Lopod a cseresznyét?
– Szedjek neked is? – kérdezte az eperszájú, azzal átmászott a tetőről a fára.
– Szedhetsz – válaszolta a másik. – Csak várj, átöltözöm.
Azzal Gyuszi bement a házba, hogy megváljon a kalauz-egyenruhájától. Kis idő múlva sörrel a kezében lépett ki az udvarra:
– Gyere le, érik a fehér cseresznye is a kisfán!
– Csíp a kakas!
– Az öreganyád, az csíp, gyere csak le bátran! – Leóvakodott hát, mert a fehér cseresznye, mint a pirosbélű körte, roppant vonzó csemege volt, még a pukkadásig tömött cseresznyehasú eperszájúak számára is.
A kislány bátran felmászott a fára, a létrát nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, az ilyen ingatag jószágokon tériszonya volt, és gyorsan teliszedte a vájdlingot, amit Nanica néni nyomott a kezébe. Mire lemászott, az edényt előtte gondosan leadta Gyuszi kezébe, aki addig kiitta a sörét, zacskó is került.
– Vigyél öreganyádnak is! – mondta a szomszéd néni.
– Köszönöm! – mondta az eperszájú, és tréfásan összecsapta a bokáját, majd tisztelgett, és peckes léptekkel elvonult. A kakast gondosan szemmel tartva.
Másnapra aztán előkerült Zsóóóci is, és a két gyerek a műhely tetőgerincén tömte magát cseresznyével a két udvar tyúkjainak nagy örömére. Még akkor se kerültek a kapu felől, amikor a kiscsirkék kikeltek, a csípős kakas pedig földi pályafutását bevégezve a vasárnapi fazékba került.

Szerkesztette: Miklya Zsolt