Csányi Szilvia: Ízek városa

Mayer Szilvia rajza (Bátaszéki Kanizsai Dorottya Ált. Isk. és AMI)

 
Az Ízek Városa mindenki valóra vált álma volt. A színpompás házikókban volt minden mi szem-szájnak ingere, sőt még az utcák is csábító cukormázzal voltak burkolva. A város lakói azonban már megszokták, hogy munkába vagy iskolába menet édességek, sütik és más finomságok jöttek velük szembe. Pont ezért szerettek itt lakni, hiszen nap mint nap új ízeket kóstolhattak meg és a levegőben télen-nyáron isteni illatok terjengtek.
Hétvégenként az utcákra özönlöttek, a finomságokat pedig a házikók elé felállított standokon kínálták kóstolásra. Ilyenkor más városok lakosai is idelátogattak.
Az egyik ilyen hétvégén egy Hugó nevű kisfiú is az Ízek Városába érkezett a szüleivel. Míg a felnőttek egy almára hasonlító ház előtt lelkes eszmecserébe merültek az új gyümölcsfajtákról, addig az unatkozó Hugó, aki semmilyen gyümölcsöt nem szeretett, felkerekedett megnézni a többi standot is. Ahogy kedvetlenül nézelődött, megszólította egy tölcsér fagyi:
– Szia! Kérsz kóstolót az új fagyi ízeimből? Három is van! Az elmúlt hetekben rengeteget kísérleteztem, mire megtaláltam ezeket a tökéletes kombinációkat.
– Kaphatok inkább egy gombóc vaníliát? – kérdezte Hugó.

– Vaníliát? De hát az a legegyszerűbb íz. Abban nincs semmi különleges, ráadásul nem is új, már ezer éve lehet kapni. Mit szólnál egy gombóc sajtos almához? Vagy levendulás szőlőhöz? Esetleg diós kukoricához?
Hugó elképedt.
– De a sajt, a levendula és a kukorica nem is édes! Hogy csinálhatsz belőle fagyit? Én inkább maradok a vaníliánál.
– Tudod, a kukorica igazából édes, tele van cukorral. Csak azért nem gondolsz rá fagyiként, mert nyaranta megfőzve és jól megsózva szoktad enni. A sajtot pedig sok helyen desszertként kínálják. – magyarázta a Fagyi. – Egyébként miért szereted a vaníliát? – nézett kíváncsian Hugóra.
– Mert az mindig mindenhol ugyanolyan finom. Egy gyerek sem akarja, hogy amikor a szülei végre megengedik, hogy fagyit egyen, az egész nagy csalódással végződjön, mert kiderül, hogy rossz ízt választott – felelte Hugó.
– Ezt megértem –, mondta a Fagyi – de ha soha semmi újat nem próbálsz ki, honnan tudod, hogy nem maradsz le egy sokkal finomabb ízről?
– Édességgel nem kockáztatok. – jelentette ki magabiztosan Hugó.
– Akkor van egy ötletem – mondta a Fagyi. Ha megkóstolod a három új ízt, amit kikutyultam a konyhámban, utána annyi vanília fagyit adok neked, amennyit csak akarsz, és ha valamelyik nem ízlik, egy falattal sem kell többet enned belőle, nem sértődöm meg.
Hugó kicsit elgondolkodott, majd rábólintott.
A Fagyi egy-egy kiskanálnyit adott neki a sajtos almából, a levendulás szőlőből és a diós kukoricából. Hugó először óvatosan megnyalta a kanál végét, nehogy túl sok fagyit kelljen lenyelnie, ha esetleg mégsem ízlik.
– Hm. A sajtos alma finom. Kicsit olyan, mint a sajttorta.
Megnyalta a második kanál fagyit, de rögtön elfintorodott:
– A levendulás szőlő nagyon furi! Brrr! Nem ízlik. Olyan, mintha a mezőn fekve beleharapnék egy virágba.
Ezután óvatosan megkóstolta a harmadik ízt:
– A diós kukorica jó! A strand jut róla eszembe. Biztos, hogy van benne kukorica? – kérdezte gyanakodva.
A Fagyi nevetve bólogatott.
– Látod, a három új ízből kettő tetszett. Ugye, hogy érdemes volt megkóstolni? És bár sosem ettél ilyeneket azelőtt, mégis eszedbe juttattak olyan dolgokat, amiket jól ismersz. Nem kell félni az újdonságoktól. De állom a szavam, hány gombóc vaníliát kérsz?
– Csak egyet. De kérek egy sajtos almát és egy diós kukoricát is – mondta Hugó félénken.
A Fagyi elégedetten mosolygott. Hugó megköszönte a kedvességét és a finom kóstolót, aztán boldogan indult tovább.A következő házikón
ak pohár alakja volt és egy szívószál szerű kéményen át eregette a varázslatos illatokat.
– Szia! – köszönt Hugónak egy, a házra megszólalásig hasonlító Pohár. – Kérsz kóstolót az új turmix különlegességeimből?
Hugó gyanakodva méregette.
– Milyen különlegesség? Valamilyen furcsa új íz, aminek nem turmixnak kellene lennie?
– Pontosan! – nevetett a Pohár. – Ez benne a jó! Igazi meglepetés.
– Hát, én nem szeretem a meglepetéseket. – jelentette ki komoly arccal Hugó.
– Légyszi! Kóstold meg! Csak egy kicsit! Olyan sokat kísérleteztem vele, mire találtam ezt a semmihez sem fogható, vadonatúj ízt – kérlelte a Pohár.
– Milyen ízű a turmix? – kérdezte Hugó még mindig bizonytalanul.
– Tonkabab – felelte büszkén a Pohár.
Hugó nagyon nem érezte csábítónak ezt az ízt, amiből csak a babot értette, és elképzelni sem tudta, milyen lehet turmix változatban. Ám azt sem akarta, hogy a Pohár fáradtságos munkája kárba vesszen, és megbántsa azzal, hogy visszautasítja, ezért igent mondott a kóstolásra.
– De csak belenyalok. Ha nem ízlik, nem iszom meg – figyelmeztette a Poharat.
– Persze, persze – nyugtatta a Pohár.
Hugó először csak beleszagolt a tonkabab turmixba, de legnagyobb meglepetésére már az illat is azonnal emlékeztette valamire, de nem jutott eszébe, hogy mire, ezért kíváncsian megivott egy kortyot. Aztán még egyet.
– Jaj, tudom, mire hasonlít! – kiáltott fel nevetve. A nagyim babfőzeléke szokott ilyen ízű lenni, csak az nem édes. Milyen finom! – azzal az utolsó cseppig megitta a turmixot.
A Pohár büszkén mosolygott.
– Úgy örülök, hogy ízlik! Sokféle alapanyaggal próbálkoztam, mire rátaláltam a tonkababra. Most már bátran nekikezdek a káposztával való kísérletezgetésnek is.
– Nem rossz ötlet, de szerintem inkább a gyümölcsök között keress valami újat! – próbálta Hugó udvariasan lebeszélni erről a vad elképzelésről, aztán megköszönte a finom turmixot és elindult vissza a szüleihez.
Közben azon gondolkozott, hogy a Fagyinak igaza volt. Valójában minden új íz felidéz valamilyen régi, ismert emléket, ami jó érzéssel tölti el az ember lelkét. El is határozta, hogy bátran meg fog kóstolni olyan ízeket is, amiket még nem próbált, és ha nem is válnak kedvencévé, akkor is legalább eszébe juttatnak pár kedves emléket.
Ezután mindig szívesen kísérte el szüleit az Ízek Városába. Bár akadtak olyan ízek, amikre továbbra is nemet mondott, de sokkal nagyobb lelkesedéssel kóstolgatta az újdonságokat. 

Szerkesztette: Németh Eszter