Lehullt egy levél - Böszörményi Gyula emlékére

(c) Varga Zsófi

VILÁGSZÁM
(Miklya Zsolt)

Jártál már a Gyula-fán?
Hergebergelj,
bócabiccenj,
ágról ágra
lógalibbenj,
s fenn teremsz a
sutasete
sétafán.

(Eszter) Ülök az udvaron, rám száll az este és a Fára mászni szabad diófájának a helyét bámulom. A diófáét, ami anno az egész világmindenséget foglalta magába a Világuccában, ahol egy révülő biztosan lakott. Egy boldogtalan napon - és az ember életében sokkal több boldogtalan nap van, mint kolbász - leemeltem a könyvtárban a Gergőt, hogy az majd elég vastag lesz elterelni a figyelmem. Hogy egy könyv mi mindenre jó, azt senki nem tudja nálad és Noéminél jobban:

“Olyan ostoba szegény, hogy ha belép a könyvtárba, zokogni kezdenek a polcon álló kötetek.” (Böszörményi Gyula)

Tettél róla, hogy az efféle emberből minél kevesebb legyen.

(Lakatos István) "A tiszakécskei könyvtárban volt egy beszélgetéssorozata, ahová a legnagyobb kiválóságokat hívta meg, írókat, színészeket, szakembereket, művészeket, és csak úgy dumálgattak. Mintha csak sörözgetnének, formalitások és feszengés nélkül. Egyszer engem is meghívott, amire nagyon büszke voltam, és előtte vagy nyolc órát beszélgettünk a dolgozószobájában, bár nevezzük inkább dolgozóficaknak. Akkor beszélgettünk úgy istenesen először, de tényleg olyan volt, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Elképesztő élmény volt, és megtisztelő, hogy a bizalmába avatott."

(Eszter) Engem is meghívtál, mint Lakatos Pistit, rengeteget beszélgettünk, mindig kész voltál egy interjúra, jó szóra vagy viccre.

Reggel feleslegesen mentem be az iskolába, elmaradt az első óra, kiültünk hát kávézni az udvarra a hatalmas platán alá. Ekkor ért utol a hír. Elkezdtek csendesen folyni a könnyeim, kérdezték is, mi a baj. Próbáltam hát idegen nyelven elmagyarázni, ki is vagy. Nem értették.
A Föld szemérmetlen módon forgott tovább, intéztem a mindent is és az anyanyelvemen ugyan, de azoknak az amúgy drága jó embereknek sem tudtam elmondani, ki is vagy és miért menjenek most a pokolba vagy ahova akarnak…

“Hinnye, az a radai hétszertekert varangyos kormorántojással zápított, sínpárverte tartómadzaggal átkötözött sápítozós ángyikám fülszőrös vakarékától távol tartott zöldnyelvű mindenségit neki!” (B.Gy.)

Ekkor írtak rám a cimborák. Szépen sorban. A Tetejetlen fa nagyot sóhajtott, egyetlen levele sem maradt rezzenetlenül. Pedig csak egyetlen levél pergett le a csúcsáról, hullásában végigsimítva a többit, megmutatni, nem vagyunk mi egymás nélkül senkik és semmik.

Mit nekünk eső, vihar, hó vagy perzselő napsütés, ha lehullik egy levél, hiába nő majd a helyére más, egy egész világ veszik el általa. De ahogy a fáról lehulló levél is visszakerül az erek titokzatos tekervényein át, táplálva a Tetejetlen fát, ahogy a természet rendje diktálja, úgy mi sem maradunk nélküled.
Fent a kápolnában szomorú mélyen megzendült az orgona.

Hazajöttem aztán, oda, ahol bebúvik az éjszakába a régi diófa helye, ahol a csillagok mellett csak a laptop fénye világít, csalafinta girbegurbákat és hergebergéket rajzolva a képernyőre.
Ebben sötétségben a régi diófa ágai lassan kitárulnak, tetejetlen csúcsán a nap, levelén világok. Az egyiken a Hergeberge hercegecske, a másikon Semlye, egy másikon Toki. Gergő és Zsófi, Ambrózy báró és Mili…

Ágai közt álmos rigófütty és bagolyhuhogás…

(Miklya Zsolt) Madárhangra ébredek és kelek, közel egy hónapja.
A kitárt ablak előtt, egy gesztenyefán szólal meg a feketerigó, megelőzve a hajnalt, amikor derengeni kezd.
Már várom a hangot, és amikor megszólal, perceken belül kelés.
Ma is vártam, és nem szólt. Az udvar felől sem, hiszen onnan is hallatszik a másik oldal rigókísérete. De ma mindkét oldal hallgatott. Nem értettem, miért. De azért keltem, a derengést nem lehet becsapni.
A Gyula-fa miatt?
Hasonló történt velünk még az aranykorban, Ecsegen, 1989 telén. Amikor Weöres Sándor meghalt, azon az éjszakán vagy inkább hajnali derengés előtt egy süvöltő koppant a konyhaablakon. Bentről csak a koppanást hallottuk. Reggel találtam meg fagyott tetemét az ablak előtt. Akkor még nem tudtam, hogy azon az éjszakán meghalt Weöres Sándor. Később, nap közben tudtuk meg, letaglózott a hír és az egybeesés.

A madarak tudnak valamit. Vagy annyira médiumok, hogy az egzisztenciális rezonancia elkerülhetetlen.
A két kis öreg, akiktől élni tanultam, gyerekkorom szomszédai, órákat üldögéltek esténként a nagy diófa alatt. Órákig hallgattak, és hallgatták a rigók énekét. Persze ők sokáig éltek. Utánuk pedig jöttek új lakók, és első dolguk volt kivágni a diófát. Meg a két nagy fenyőt az ablakuk előtt.

Ilyenek jutnak eszembe, és várom a derengést. Várni jó. 
Nem tudom, mi történt Gyulával. Csak bízom benne, hogy ő is tudott várni.
Hogy ami történt vele, a várakozás gyümölcse.
A derengésé.

“– Úgy, miként az életében minden más akadály: hitt önmagában, s abban, hogy a mesék igazak! Az én varázserőm titka csak ennyi: sárkány, manó és tündér mind-mind létezik, ha így hiszed. S ha nem hiszed, hát nincsenek – de akkor meg mit ér az élet?!”(B.Gy.)

A Cimborák nevében: Miklya Zsolt és Németh Eszter

Viszontlátásra!
Még találkozunk!