Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál
tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés,
hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt
folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan
hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a
kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és
apró hálóm volt. Hajnalban keltünk és a
többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a
horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra
vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba
akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a
folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései
alapján, boszorkánynak véltem.
 |
| A szerző fényképe |
De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a
jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon
kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de
főleg az angyalok érdekeltek, akiknek
művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy
szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak
virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek
fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik
az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok
nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük
a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani
a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente
fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány
alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást.
Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni
a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy
hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti
meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony
kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az
én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt
és olvasni is tudott.
- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? -
kérdeztem.
- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár
tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba
fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt
ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé
szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen
töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe.
Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és
belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér
hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr...
Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé
tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz
ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas
üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem
szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek.
Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve
és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a
mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése