Németh Eszter: MENJORSZÁG

Jól van, megyek már, megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.

Most bezzeg kellek, mi, mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja. A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne, de én azért oldjam fel.

Miközben hallgattam, töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.

A szerző felvétele

Nem értem, mi olyan fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy. Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból, a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a szelíd anyám a Menjországig.

- Látod, ha nem lennének olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.

Mivel a potrohos, szent embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt, nem volt semmi, ami segített volna rajta.

Jól van, jövök már, no mi az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.

A bába valóban úgy néz rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.

- A fiút, a fiút tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.

Mind a kettő eleven, gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:

- Nem kell, vigyétek a Menjországba!

 Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök. A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.

- Sajnos a Menjországra még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.