Kiss Ottó: A bárányember

Maros Krisztina grafikája

Élt egyszer egy ember, aki báránynak született, és csak azután lett ember. De a természete még akkor is olyan szelíd maradt, akár egy bárányé.

     A bárányember nem volt annyira erős, mint a Vasember, nem tudott úgy falra mászni, mint a Pókember, és nem tudott olyan gyorsan repülni, mint a Denevérember, mégis ő volt az egyetlen igazi szuperhős mióta világ a világ. Ő ugyanis nemcsak a mesékben létezett, hanem a valóságban is.

     De nem is egészen jól mondom, hisz a bárányember nemcsak létezett, hanem még ma is létezik. Ő ugyanis a legelső és máig az egyetlen szuperhős, aki a valóságban is örökké él.

     Csak hát elég ritkán mutatja magát. Azok a szerencsések viszont, akik már látták őt, igen érdekes dolgokat meséltek róla.

     Egy kislány, aki nagyon szerette az apukáját, de az anyukája mégis egy másik városba akarta őt költöztetni, azután találkozott a bárányemberrel, ahogy kettesben az apukájával kiléptek a városka templomának kapuján.  

     – Nézd, apa, egy ezüstfelhő! – mutatott felfelé a kislány.

   Egy ezüstszínű bárányfelhő tényleg a fejük felett lebegett. 

   Figyelték egy ideig, aztán elindultak a városkát átszelő folyó partjára kacsákat etetni. Az ezüstfelhő követte őket, és amikor leültek a vízparton, hogy bedobják az első kenyérmorzsákat, a felhő megállt előttük a víz felett, és hirtelen előbukkant belőle a bárányember.

     – Látjátok? Isten így gondoskodik egyszerre kacsákról és emberekről! – mosolygott rájuk a bárányember, ők pedig olyan örömet éreztek, mint addig még soha. Tudták, hogy a bárányembert látják, és azt is tudták, hogy ő halhatatlan, így hát onnantól kezdve biztosak voltak abban is, hogy van örök élet. 

     Az apuka nagyon meglepődött, ám a kislány nem jött zavarba. Megkérdezte a bárányembert, hogy ha ilyen jó vele találkozni, akkor miért nem látják őt gyakraban az emberek.   

     A bárányember elmosolyodott, és azt felelte, hogy ő többnyire fent üldögél a mennyországban az apukája mellett, ezért nem lehet mindig itt.

     A kislány erre még közelebb húzódott az apukájához, és úgy kérdezgette tovább a bárányembert. Arról például, hogy ha majd ő is felmegy hozzá a mennyországba, viheti-e az új biciklijét, de a bárányember azt felelte, hogy ott nem lesz szükség sem biciklire, sem másra, még ételre meg italra sem.

     Akkor a kislány az állatokról kezdte faggatni. A bárányember megint elmosolyodott, aztán elárulta, hogy az Isten miért éppen ilyenre formázta őket.

     Az elefántnak például azért olyan hosszú az ormánya, hogy le tudja vele fröcskölni magát a nagy melegben, és hogy ne kelljen lehajolnia a dinnyéért, és ha dongó száll rá, azt is könnyen el tudja vele hessenteni. A lónak vagy a tehénnek szintén a dongók miatt van olyan hosszú farka, a zsiráfnak pedig azért olyan hosszú a nyaka, hogy a magas fák tetejéről is tudjon legelni, hisz az Isten magas fákat is teremtett, hogy a madarak könnyedén meg tudjanak rajtuk pihenni.

     Az éghez mégsem a zsiráfok vagy a madarak vannak a legközelebb, hanem az emberek, mert a teremtményei közül őket szereti legjobban az Isten. Igaz ugyan, hogy az embereknek nem csinált szárnyat, de még csak hosszú nyakat se, mégis ők vannak a mennyországhoz legközelebb, hisz olyan agyat teremtett nekik, amellyel el tudják képzelni az Istent, és erre a Földön senki más nem képes. De sírni vagy nevetni sem képes egyik állat sem, az Isten csak az embert teremtette ilyenre, azért, hogy ha az ember örül, az Isten is vele örülhessen, ha pedig az ember sír, akkor megvigasztalja őt az Isten.

     Ezt mondta nekik a bárányember ott a vízparton, aztán eltűnt az ezüstfelhőben.

     Ők pedig aznap már nem sírtak. Igaz, nem is nevettek.