Íme, két rémszakértő: Adamik Zsolt és Dániel András, előbbi írt, utóbbi (most éppen) rajzolt, nem mást, mint (nohát, nohát!) valami horrort. Részlet Adamik Zsolt készülő meseregényéből.
Illusztráció: Dániel András |
A temető a hegyecske tetején nagyon öreg hely volt,
öregebb mindennél, amit Ádi eddig valaha is látott. De nem félt tőle: Papa nagyapóval
mindig kijártak otthon a sírkertbe megigazítani a virágokat, és közben
elbeszélgettek a Régi Szép Időkről. Papa nagyapó mintha most is ott sétált
volna mellette: épp arról mesélt, hogy amikor ő még akkora volt, mint az Ádi,
zeppelinekkel utaztak egymáshoz az emberek. Ez egy pici, egyszemélyes léghajó
volt, amit gőzgépekkel irányítottak. Ádi nagyon szerette, amikor a nagyapja
ilyeneket mondott, és ezért nem félt ettől a temetőtől sem. Pedig fura hely
volt: alig néhány földbe süppedt sír körbe-körbe, benőtt folyondárokkal és egy
hatalmas tölgyfával középen, aminek az egyik fele el volt korhadva. A sírokról
lekoptak a feliratok, például:
á dásbésség
a n g p
1 6 - 67
Vagy:
D gagyermkü k
Ká oly Usztron
1897- 19 3
Ádi szépen összeszámolta a
síremlékeket, a letört karú angyalokat, és a homályos szemű szenteket − egészen
pontosan 24 volt belőlük. „Egyel több, mint a házikók lenn” – tűnődött Ádi,
mikor valaki hozzáért a vállához. Ádi előreugrott, és ment vele a szíve is.
− Mit
csinál egy ilyen kis snájdig a temetőmben, hmmm? – kérdezte egy hang, aminek
olyan íze volt, mint a keserűcukornak. – Könnyen elviszi ám a magányos kis
vándorokat a topelec, ha nem figyelnek oda!
Egy öreg, kopott nénike állt
ott szőrmében és bundában, alig magasabb Ádinál, fehér haja rendetlen szalma,
amibe egy kötőtűt tűztek, az arca pedig ráncos, mint a kiszáradt méz. Ádi
először nem értette, miért mocorog a szőrme, de azután rájött, hogy két cica
kering a néni lába körül, és körbe-körbe dörgölőznek.
− Csókolom – nyögte Ádi, és
erőt vett magán. Ez egy szelíd nénike, ő pedig nem lehet udvariatlan csak
azért, mert megijedt valamitől (ezt különben Papa nagyapó tanította neki).
− Hát mit csinálsz te itt,
ahol a madár se jár? – kérdezte a néni, és elcsoszogott Ádi mellett, kezében
egy nagy csokor, piros virággal, aminek Ádi nem tudta a nevét. A macskák úgy
hussantak a néni mellett, mintha az árnyékai lennének, vagy mintha a macskák
árnyéka lenne a néni.
− Csak nézelődöm. Anyukámék
pihennek lenn a faluban, a húgom meg uncsi. – vonta meg a vállát Ádi, és
követte a nénit. – Mi az a topelec?
− Ó, kicsikém, nem akarod te
azt tudni. – csoszogott a néni egy sír felé, ami talán a legújabb volt a
sírkertben, és furcsa módon nem volt rajta felirat. – Egy rossz emlék, egy
csúnya szín, a savanyú íz a romlott pitében.
A néni odaért a sírhoz, és
végigsimított rajta a csuparánc kezével. A sír pici volt és hófehér, és csak
egy apró kis csecsemő angyal volt rajta, semmi más. Se betű, se szám. A csecsemő angyal az ürességet bámulta. A
néni nyögött, letérdelt, és lerakta a virágot. A cicák (egy vörös és egy
fekete) nyávogtak, és lopva Ádit bámulták.
− Nincs hangosabb, mint a
temetői varjú – suttogta a néni – Nincs ragadósabb, mint a temetői sár.
Aztán felnézett Ádira.
− Te még itt vagy? –
kérdezte. – Na, nosza, szaladj el innen, kedveském, vagy ne szaladj, és akkor
elmondom, ki vagyok én.
− Ki tetszik lenni? –
kérdezte Ádi.
− Én vagyok a boltos. A
kufár. Elveszek, eladok. – mondta a néni, majd feltápászkodott, és elindult
vissza, a rozsdás temetőkapu felé. A vörös cica (bár nem tágított a néni
mellől) megszaglászta Ádit, a másik cica csak fújt felé, aztán mind a kettő a
néni után futott. Ádi még gyorsan rákérdezett:
− Ki van ide temetve?
− Még senki. – mosolyodott
el a néni – De tudjuk ám mind a ketten, ki lesz, és ki volt − és mikor
elbattyogott mellette, Ádi észrevette, hogy egy darab foga sincs.
Adamik úr hátborzongat, én segédkezem neki...
VálaszTörlésHa olyan galádok lesztek, és ezt a rettenetes együttműködést képesek vagytok a jövőben is folytatni, maximálisan fel leszünk dobva!
VálaszTörlés