Találós kérdés

Egy várva-várt regény. Egy sorozat harmadik része. Egy író, aki otthon van a találós kérdésekben. Ennél többet nem árulunk el. Na jó, egy fényképet. Találjátok ki, ki ő, és miből lesz a részlet?

Előbb megette a vattacukrot, aztán felnőtt (de a szíve nem), aztán megírta azt, amit már nagyon várunk, és a tovább gomb után részlet olvasható belőle.

„... Szilvánusz máris rátért az első tananyagra. Hosszú, nagyon hosszú karjával – és ujjával, az egyik fa törzsének magasára mutatott, ahol egy öklömnyi lyuk sötétlett.

− Abba az odúba az előző este bevette magát egy különös teremtés. Járjatok utána!

Ennyit mondott Szilvánusz, nem többet, és otthagyta tanítványait faképnél. Hórihorgas alakja eltűnt az egyik fatörzsben, és távolodó tompa koppanások jelezték lépteit, ahogyan lefelé halad a csigalépcsőn.

− Na, tessék, most láthatod! – morogta Kamornak Damasa. – Ennyi a tanítás...

− Miért vagy mégis itt, ha ez neked nem jó? – kérdezte jószándékúan Kamor deák, és talányos választ kapott.

− Azért, ami a legmélyebb szinten van....

− Segítsetek, én nem érem el! – kiáltott ekkor Imó, aki eközben már fent járt annál a sötét lyuknál, ahol Szilvánusz állítása szerint megbújt egy titokzatos lény. Lentről egy nagyobbacska madár, vagy mókusodúnak látszott, a kistermetű varázslótanonc pedig már vállig benne kotort. 

− Mi van ott?

− Tücsök. Vagy egér.

− Na most melyik?

− Egyszerre ciripel és cincog.

− Denevér lesz az! – vélekedett Damasa, és úgy döntött, itt az ideje, hogy viszonozza a segítséget, mert jól tudta, lesz neki még szüksége Imóra. Le is intette a már készülődő Kamor deákot:

− „Hagyd majd én!” −  és azzal felkapaszkodott a fatörzsre.

Vállig benyúlt ő is az öklömnyi lyukba, és hirtelen velőt rázó ordítással egyenesen a földre ugrott. Majdnem a bokáját törte, de egy bravúros bukfenc után máris felpattant és hangos jajgatás közben egészen a patakig szaladt, ahol bevetette magát a víz alá. Sietősen iszkolt a nyomában Imó is az apró lábain, és kiabálva javasolta Kamornak, jobban jár, ha ő is behasal a patakba. A legifjabb égeroskolai tanonc habozott egy kicsit, nem volt nagy kedve csurom vizes lenni, de olyasféle gyanús zajra lett figyelmes, ami határozott tettekre sarkallta. Rohant, ahogy a lába bírta, és jókora hasassal bevágódott a patak jéghideg vizébe. „Szóval méhek telepedtek az odúba” – állapította meg magában, legalább is a fenyegetően zúgó dongás alapján - és az odúból kirajzó felhőt látva -, erre következtetett. „Vagy darazsak” – tette hozzá magában. Azt azonban nem értette, mi lehetett a célja Szilvánusznak ezzel az otromba tréfával?!

Nagyjából egyszerre fogyott ki a levegőjük, s mikor felbukkantak a víz alól, már nem is voltak magukban.

A nyápicok teljes tanári kara vette körül őket. A három tanuló szégyenkezve és víztől csöpögve állt eléjük, és várták a leckéztetést, de a nyápicok se nem kacagtak rajtuk, se nem becsmérelték őket. Épp ellenkezőleg.

− Minden elismerésem, fiatalurak! Egy olyan lényt ismerhettek meg, melyhez fogható kevés él ezen a planétán.

Kamor deák reszketve didergett, de a fogvacogás helyett tátott szájjal bámult. Azt hitte a méhek mézelő tudásáról lesz szó. Ám akkor a fájdalmas arcot vágó Damasa előre nyújtotta vöröslő öklét. Felfordította, és kinyitotta. Ami a markában volt, csak annyiban hasonlított méhekre, hogy voltak szárnyai. Szinte nyafogva ciripelt és cincogott, viszont egyáltalán nem látszott denevérnek sem. Például két pár szárnya volt. Az első pár majdnem fekete, néhány halvány világosbarna folttal és csíkkal. A második pár szárnya és a potroha sárga. Ám kár is ezekre vesztegetni a figyelmet, úgy sem erről ismeri fel senki, hanem arról, ami a szárnyai között, a tarkóján – azaz a tor részén látható: egy emberkoponyára hasonlító, sárgásfehér rajzolatról!

− Halálfejes lepke... – szaladt ki a szó önkéntelenül is Kamor száján. Sohasem látott még ilyet élőben, de nem volt nehéz felismerni, mert hallani azért  már hallott róla.

− Úgy van! – dicsérte Szilvánusz. – Másnéven aherontia. Arra tanít, hogy nem csak a külső megjelenés lehet megtévesztő az ellenség számára. Ez a lepke a mézelő méhek besurranó tolvaja, és veleszületett fegyvere a félrevezetés képessége. Anélkül talán éhen is halna. Olyan nagy teste van, hogy nem tudja jóllakatni magát a virágkelyhekből gyűjtött nektárral. Egyszerűen nem elég neki. Sűrűbb és táplálóbb étekre van szüksége: mézre. Ezért éjjel, amikor a méhek pihennek, berepül az otthonukba, és megdézsmálja a mézkészletüket. Erre csak úgy lehet képes, hogy félrevezeti a méhek őreit, hiszen ebben a hatalmas lepkében rögtön felismerik, hogy nem közülük való. Csakhogy ez a cerregő hang, amit ciripelésnek, cincogásnak hittetek, megnyugtatja a méheket! Ez a hang pontos mása annak a jeladásnak, amivel egy frissen kikelt, új anya, azaz méhkirálynő bemutatkozik a méhkolónia tagjainak. A lepke akkor kezdi ezt hallatni, amikor rátámadnak. Ezt már hernyó korában is tudja, és báb állapotában sem felejti el.

− Ez ám a dezinformáció! – csapta össze tenyerét Kamor.

− Úgy van! – bólintott elismerően Szilvánusz. – A megtévesztés, a félrevezetés magasiskolája. Ez a legkülönösebb lepke, amely a mi földünket megtiszteli látogatásával. Itt ugyanis csak átvándorol, errefelé nem élne meg télen. Azok a kevesek azonban, akik valaha találkoznak vele, soha nem felejtik el!

− Nem lett volna egyszerűbb, ezt előre elmondani?! – méltatlankodott Damasa a vöröslő dudort nyalogatva és nyomkodva a karján – Akkor nem kellett volna belenyúlkálnom az odúba... Megcsípett egy méh!  

− Nem mondta senki, hogy csupasz kézzel nyúlj bele az odúba. Szerencséd, hogy az ilyen hűvös reggeleken a rovarok későn ébrednek, és csak egy csípést gyűjtöttél! De ebből is láthatod az igazát annak, amit elmondtam már párszor: ha csak hallasz valamiről, azt könnyen elfelejted, ám ha magad tapasztalod meg, örökre tudni fogod! Ez az eset rá a tökéletes bizonyíték: ahányszor hallottad ezt már tőlem, éppen annyiszor el is felejtetted.

− Most már értem: találjam fel magam, és az a tudás, amit így megszerzek, az az enyém.

− Pontosan! Igazából csak az a tiéd.

− Rendben! – rikkantotta váratlanul elégedetten Damasa. A többiek nem egészen értették, hogy miért lett hirtelen ennyire lelkes – ő maga azonban fontos igazolást, és egyben bátorítást kapott.

Nyulász Péter: Kamor − Helka mennyegzője. Részlet a készülőben lévő kézirat 8. fejezetéből. Várható megjelenés: 2016 tavaszán. Kiadja a Betűtészta Kiadó.