Tasi Katalin: A világ árvái

Admata szívében egyszerre fénylett a nyári nap, gyúltak csillagok, csobogott szökőkút és ciripelt éjjeli tücsök, amikor megpillantotta a türkizpalotás város körvonalát a messzeségben. Ahogy közeledtek vezetőjével a kapuk és tornyok felé, előtűntek gyermekkora képei. Az ébredező nagyváros hajnali hangjaira emlékezett, ahogyan hajdanán halkan beszűrődtek szaténkelmés hálótermébe, és a jóleső lustálkodásra, ahogyan hallgatta őket. A konyhában pattogó tűzre gondolt, és a felette száradó kerti virágra, ahogyan tálba morzsolta magányos éjszakákon, hogy illatozzanak. Vidáman ugrándozott lelkében a csordogáló mézbe forgatott sütemény íze. Édesanyja dúdolása a kert rózsái közt, s ahogy édesapja sercentette a tűzkövet, amikor vacsora után pipára gyújtott. Tevék bőgése, kutakon pihenő korsók csendülése, és a víz hűvöse jutott eszébe, ahogyan áthaladtak a városkapu boltíve alatt. A szépen kövezett utcákon haladva elnézte a színes ablakokat, és elmerengett, mint gyermekkorában is nem egyszer, vajon kik és hogyan élnek mögöttük. A palota lépcsőjén a mesékre gondolt, az éjszakába nyúló, dalokkal fűszerezett mesékre, és a dajkájára, akinek hangja egybeforrt az éjjeli langyos szellő susogásával. Elképzelte, ahogyan a trónterembe lépve mindezt egyszerre öleli meg édesapja erős vállaiba fúrva arcát, s édesanyja törékeny ölébe hajtva fejét.

Nyílt a nehéz, vaspántos ajtó, s Admata repült volna, mint az első útjáról visszatérő galamb, boldogan és büszkén, hogy megfáradva a fészek melegében megpihenjen. De szárnyaszegett lett nyomban, mert a trónteremben nem talált mást, mint a nagyvezírt, gyémántos forgóval a mellén, díszes ruhában, peckesen, egyenesen állva, s a dajkáját, vörös szemekkel pityeregve egy kis mélyedésben, és két erős fényű, apró mécsest a trónszékek előtt.

Illusztráció: Schmal Rozi

Admata térde megbicsaklott, s kibicsaklott ekkor az idő is a maga kerekéből. Admata nem repült a trónszékek felé, csak vergődött a hideg kövön, mint hálóba szállt albatrosz, s rikoltott, mint drótba akadt seregély. S hiába vonta magához a nagyvezír fényes, díszes, erős válla, s hiába hajtotta kisírt szemű arcát a dada az ő ölébe, Admata csak sírt, csak sírt, csak könnyezett hét napon és hét éjszakán át a rózsakertbe fektetett két apró halom mellett. Elsiratta a sercenő tűzkövet, a rózsát hajába tűző kecses ujjakat. Siratta, hogy nem ciripelhet már úgy a tücsök soha, mint annak előtte, hogy mindörökre megkeseredett a méz, és hogy a dada mesés dallama sem tudja többé visszahozni a gyermekkort.

– Mért hagytál el anyám? Miért haltál meg apám? Miért tűntél el Szádeli? Világ árvája lettem, mint te voltál, kedvesem, és én csak most értem, csak most érzem, mekkora nagy a világ, milyen kicsi és árva benne minden lélek. Hol az én lelkem párja, ki az én lelkem párja, megvagy-e még, enyém vagy-e még, szeretsz-e még, merre jársz, élsz-e, halsz-e Szádeli?

Hét napig sírt Admata a halmocskák tövében. Hét hétre rendelt gyászt a türkizkupolás nagyvárosban. És bánatos szívű szorgos kezek fekete vásznat terítettek a fényes kupolákra, a színes ablaküvegeket kendővel fedték, csendesen jártak még a kutyák is a piacokon, csak a varjak kiabáltak, gyászosan. A hetedik hét hetedik napján a nagyvezír megkérte Admata kezét. Admata pedig tudta, hogy a népét nem hagyhatja magára.

– Két évig gyászolom szülőanyámat. Két évig gyászolom édes jó apámat. Egy évig átkozom a boszorkát, minden rossz forrását, gyermekkorom elrablóját, sorsom megrontóját. Két évig gyászolom szép szerelmesemet, a világ árváját, Szádelit. Ha eleddig nem talál rám, a hetedik év hetedik hónapjának hetedik napján nőül vehetsz, nagyvezír – mondta Admata, s bánatában kettétörte az ezüstecsetet. Egyik felét az édesanyja sírjára tűzte, a másikat az édesapjáéra, szürke ruhát öltött, s átadta szívét a bánatnak.

Szádeli a könnyel forrasztott aranyecsettel a szíve felett elindult, hogy megtalálja Admatát. Tudta, hogy merre kell mennie: a forró széltől poros, fullasztó, ijesztő, rettentő sivatagba, ahol nappal a szörnyű meleg és szomjúság, éjjel pedig a rettentő hideg és rikoltó vadak, settenkedő kígyók a vándor útitársai. Tudta, hogy merre kell mennie. Aztán ahogy az egyik faluból betért a másikba, meglátott egy szomorú asszonyt. Beszédbe elegyedett vele, majd nemsoká festett neki egy kosár epret. Az asszony szaladt, s vitte az epret a beteg gyermekének. S vitte Szádelit is, kézen fogva, hogy tegyen jót mással is. És bár Szádeli jól tudta, merre van a szörnyű és rettentő sivatag, jól tudta, merre kéne mennie, hogy a kedvesét fellelje, mégis hagyta, hogy a kezét soha el ne engedjék. Mindig csak egy kicsit került messzebb a sivatagtól. Mindig csak pár házzal ment tovább. De kinek mondjon nemet? Kinek mondja azt, nem segítek? Kinek ne fessen boldogságot? Ki ő, hogy eldöntse, miért kapta ezt az adományt?

Néha, tiszta éjszakákon felnézett a Holdra, és mérhetetlen szomorúság öntötte el a szívét. Ha te lehetnék, Hold! Benézhetnék a világ minden zugába, a sivatag minden homokszeme alá, s felkutathatnám Admatát. A Hold azonban mit sem szólt, csak egy fénysugarat küldött vissza, megvilágítva egy boldog arcot, akit Szádeli és az ő aranyecsetje tettek boldoggá.

Így vándorolt a világban Szádeli hét éven, hat hónapon és öt napon át, mígnem újból megérkezett az árvaházba. A szívében képek milliói, boldog és hálás arcok ezrei laktak, és velük együtt mérhetetlen szomorúság és magány. Szádeli minden nappal jobban vágyott Admatára. Bármit odaadott volna, csakhogy elindulhasson végre érte. De Szádeli tette a kötelességét, és egyre boldogtalanabb volt. Nem találta már az egyensúlyt, és csak nyöszörgött és vánszorgott a lelke, miközben a kezével és az ecsettel csodákat tett minden nap.

Az árvaházban ismét gyermekek éltek. Árva gyermekek. Szádeli köré sereglettek, mintha valami mutatványos lenne, és először cukorkát kértek tőle, fagylaltot meg kisautót. Szép ruhát, kiscicát, biciklit. És amikor rájöttek, hogy nem szemfényvesztés, amit Szádeli tud, egy kislány, alig pár esztendős, szépen, halkan, csendesen a fülébe súgta:

– Fessél nekem egy új anyukát.

És Szádeli megfestette. Mosolygós volt, tavaszi szandálban, piros pöttyös ruhában, szép táskával a karján. Kivett belőle egy zsebkendőt, megtörölte a kislány meglepett, kipirosodott orcáját, eligazgatta a haját, kézen fogta, és elsétált vele. Az árvák ámulva nézték, majd mintha Szádeli egy hatalmas lépes méz lenne, ők pedig zümmögő méhecskék, körbefogták.

– Nekem vicceset fessél, akivel mindig lehet nevetni!

– Nekem puhát, akihez hozzábújhatok, és süteményillata van.

– Én okosat kérek, aki minden kérdésemre válaszol!

– Én sportosat kérek, olyat, aki felmászik a legmagasabb hegyre is.

– Nekem olyat, aki szép!

– Aki kedves!

– Aki szeret!

– Aki szeret!

– Aki nem megy el soha!

És Szádeli sorra festette az anyukákat, melléjük az apukákat, testvéreket, kutyákat, cicákat, hörcsögöket, papagájt, mígnem vége lett a napnak, kiürült az árvaház kertje, és a holdfényben csak Szádeli maradt és egy kisfiú.

– Na, kisfiú, te maradtál a legvégére. Neked milyen anyukát fessek?

– Nekem ne fessél anyukát – válaszolta a kisfiú. Volt nekem anyukám, legszebb, legkedvesebb, legszeretőbb anyukám. Olyan hullámot, mint az ő hajában volt, biztosan nem tudsz festeni. Olyan illatot, mint az ő illata volt, biztosan nem tudsz festeni. Olyan mosolyt, olyan hangot, olyan nevetést, mint az övé volt, biztosan nem tudsz festeni. Itt volt, de elment, senki nem hozhatja már vissza. De jól van ez így. Megsúgta nekem a Hold, hogy nincs ez így örökre, hallom még őt nevetni, fésülöm még a hullámot a hajából, ölelem még az illatos nyakát, így hát nem kell más anyuka sose nekem, mert én már a világ árvája vagyok, Szádeli, akárcsak te voltál valaha.

– Hát mit szeretnél akkor, kisfiú? – kérdezte meghökkenve Szádeli.

– Festeni szeretnék. Add nekem az aranyecsetet, Szádeli!

Illusztráció: Schmal Rozi