Miklya Zsolt: Minden és semmi csónakja

Admata minden. Szádeli semmi.

Illusztráció: Schall Eszter

Szádelinek a neve is ennyi:

Árdeli szép hold ragyog az égen,

azután elfogy lassacskán, szépen.

Szárbaszökik az árpa a földön,

sárga kalásza naptól vesz kölcsön

aranyfestéket, levegővásznat,

oldószernek meg napsziporkákat.

Árpatáblának sarló vet véget.

Maroknyi magban rejlik az élet.

***

Maroknyi élet, Szádeli tudta.

Kisfiú markát félve nyitotta,

belehelyezte ajándék kincsét,

mint akit nem köt többet az ittlét.

– Legyen a tiéd, és vele minden,

nincs más dolgom, mint elmenni innen.

Nincs más dolgom, mint csónakba szállni,

Könnyek folyóján lecsordogálni.

Festettem annyit más örömére,

nem gondoltam, hogy bánat a vége.

Annyit kérek még, fess egy csónakot

meg egy evezőt, s máris indulok.

Te meg, kisfiam, vigyázz magadra.

S ne feledd, aki az ecsetet adta.

***

Néztél-e tűzbe, mikor kigyullad?

Lested-e ágak közül a holdat?

Megvártad-e, míg a tűz elaszik?

Elláttál mindig a túlsó partig?

Vártál-e nyárra, parázsra télen?

Úsztál már égig érő mesében?

Szádeli úszott. Volt egy ecsetje.

Nem is egy, kettő. Nem felejtette.

Álmában mindkét ecsetje megvolt,

pirosat festett, égett a meggyfolt,

lilát festett, palástot az égre,

narancsot festett, s ízlelte végre,

zöldet festett és lélegzett minden,

kéket festett és úszott a színben.

Szürkét festett és köhögni kezdett,

fehéret festett, az volt a kezdet.

Feketét festett, bár ne tette volna,

újra megnyílt a sötétség torka,

ami Admatát messze ragadta.

Ne feledd, aki az ecsetet adta.

***

Ne feledd el, hogy Admata él még.

Sivatag rejti, tengernyi kétség.

Admata minden. Szádeli semmi.

Úszik a csónak. Mi mást tud tenni.

 

 Illusztráció: Schall Eszter