Admata arra ébredt, hogy süti a bőrét a
sivatag homokja, és perzseli a vállát a déli nap. Nehezen tudta volna
eldönteni, melyik forróság kínozza jobban. Még felállni is nehezére esett, úgy
elgyengítette a napsütés és a szomjúság. A szemét azért volt nehéz nyitva
tartani, mert vakította a végtelen homokmező, és amikor önkéntelenül
segítségért kiáltott, azt vette észre, hogy a szája is alig nyílik, annyira
kiszáradt. Az első néhány percben azt sem tudta, hogy került a sivatagba, de
igazán csak akkor esett kétségbe, amikor eszébe jutott, hogyan szakította el a
boszorkány Szádelitől, egy rettentő villámmal hasítva ketté a földet a
szerelmesek között.
Korábban, szüleivel és testvéreivel,
sokat járt a sivatagban, de mindig egy egész karaván gondoskodott a hercegi
család kényelméről: a tevék hátára erősített baldachinos sátor védte a
napsütéstől, a dadája a kedvenc csemegéit csomagolta az útra, és a különleges
kulacsokban még a víz is üdítően hűvös maradt. Most meg… Úgy érezte, zörgő
papírrá száradt a sivatagi nap alatt.
De azt is tudta, hogy nem hagyhatja el
magát: itt senki emberfia rá nem talál, egyedül csak a Halál ismeri az utat a
magányos sivatagi vándorokhoz. Akkor pedig ebben az életben már soha többet nem
találkozhat Szádelivel. Megrémítette a gondolat, de erőt is adott neki. Újra és
újra körbenézett, valamiféle nyom után kutatott, ami útbaigazítja, hogy merre
is induljon, de csak a végtelen homokmezőt látta mindenütt.
Mégis elindult, találomra, nyugat felé,
amerre a delelőjén már túljutott nap mutatta az utat. Ez az indulás azonban
inkább csak vánszorgás volt, máskor könnyű lépte helyett most két vékonyka
vonal maradt mögötte a homokban.
Már késő délutánra járt az idő, amikor az
egyik homokbucka tetejéről körbenézve meglátott valamit. Először azt hitte,
csak a szeme káprázik, vagy a képzelete játszik vele, de nem! Messze-messze,
majdnem a látóhatár szélén, egy tevekaraván haladt lassan, méltóságteljesen.
Admata minden erejét összeszedve arrafelé indult. De bármilyen lassan haladt is
a karaván, a kimerült Admatához képest még az is nagyon gyors volt. Így aztán
nem hogy csökkent volna közöttük a távolság, hanem egyre nőtt, és a tevék
nemsokára el is tűntek a látóhatár mögött. Admata azonban rátalált a patanyomok
sorára. Azt pedig korábbi útjaiból pontosan tudta, hogy a karavánok útja
oázisokon keresztül a városok felé vezet, így, ha lesz ereje továbbmenni, és ha
nem támad fel a szél, hogy befújja a tevék nyomát, talán kikerülhet a végtelen
sivatagból.
Az ereje fogytán volt, mégis
továbbvánszorgott a patanyomos úton. És egyszer csak – mint egy csodás látomást
– meglátott egy eldobott kulacsot. Szinte biztos volt benne, hogy üres, de nem
– kotyogott egy kicsike víz az alján. Admata kényszerítette magát, hogy nagyon
lassan, apró kortyokban igya meg a pohárnyi vizet, és érezte, ahogy minden
cseppje életté és erővé válik benne. Így már egy kicsit könnyebb volt
továbbmenni. Nemsokára újabb értékes kincset talált: egy szép nagy fügét, majd
még egyet és még egyet. Talán kilyukadhatott egy tarisznya az előtte haladó
karavánban, és gazdája nem is sejtette, hogy a bosszantó lyuk másvalakinek az
életet jelenti.
A nap már vészesen közeledett a
látóhatárhoz, amikor Admata megpillantotta egy városka tornyait. A városkaput
már holdvilágnál érte el. A kapus alig akart hinni a szemének, amikor meglátta
a lányt, aki a hirtelen beállt hidegben egy szál vékony ruhában didergett
előtte.
– Honnan jössz leányka, és hogyhogy
egyedül?
Admata elmesélte neki, maga sem tudja,
hogy került a sivatagba, elmondta azt is, hogy alig áll a lábán, és nem tudja,
pénz nélkül hol találhatna szállást, ahol megpihenhet. A kapus a fejét csóválva
kísérte be a feleségéhez:
– Én mondom, rablók lehettek, azok
csaptak fejbe és hagytak ott a sivatagban! De nálunk megpihenhetsz, szívesen
látunk.
Admata nem ellenkezett, örült, hogy végre
finom kecsketejet, nagy karéj kenyeret és egy tiszta, puha ágyat kaphat.
 |
| Hollósi Éva illusztrációja |
Másnap reggel hálás szívvel vett búcsút
vendéglátóitól, és elindult a városkába. Hallotta már hírét, tudta azt is, hogy
nincs messze az ő türkizkupolás városától, csak még azt nem tudta, hogy juthat
el oda. Mert hiába indult volna máris Szádeli nyomába, tudta, hogy először haza
kell mennie, öreg szüleihez, hogy bele ne haljanak a bánatba elveszett leányuk
után, csak aztán indulhat, hogy megkeresse a szerelmét. Ahogy sétálgatott,
gondolkodott, valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta egy egyszerű,
ütött-kopott kirakathoz. SZÜRKE KÉZ ZÁLOGHÁZ – állt a kirakat feletti táblán, a
poros üveg mögött pedig csupa ócskaság látszott: fakó tükör, rozsdás villa,
pöttyös bögre, horpadt palacsintasütő, nyelv nélküli harangocska, kilincs
nélküli zár. És a sok ócskaság között egy szőrehullott, törött ezüstecset.
Nagyot dobbant Admata szíve, és rögtön be
is nyitott a boltba, ahol egy barátságtalan, pipázó férfi fogadta.
– No, mi kéne, te leány? Tükröt
szeretnél? Olcsón adom, 10 petákért.
– Nem kell nekem tükör, bácsi, az az
ecset a szívem vágya.
– Az ecset. Hm. Jó kis ecset, színezüst a
nyele… legalábbis annak a fele. Azt bizony 20 peták alatt senkinek sem adom.
– Nincsen nekem 20 petákom, de bizony még
10 se.
– Akkor meg takarodj innen, ne rontsd az
üzletemet! – förmedt rá a zálogos, pedig egyetlen vevő sem járt még a bolt
közelében sem, nemhogy a boltban.
– És ha… ezt a fülbevalót adnám cserébe?
– kérdezte Admata, és félrehajtotta hosszú, fekete haját. Nagyon szerette a
fülbevalóját, még a keresztanyjától kapta, amikor megszületett, és azóta
viselte.
– No, arról már beszélhetünk! – csillant
fel a zálogos apró malacszeme. De az ecset két darabjáért mind a kettőt kérem
ám!
Admata kivette a smaragdköves fülbevalót
mind a két füléből, és odaadta a zálogosnak. Aztán, kezébe szorítva az ecsetet,
kifutott a boltból.
Alig várta, hogy kipróbálhassa. A
szálkás, kopott szőrű felével rajzolt a porba egy madarat, aztán egy iránytűt,
majd egy kiskutyát, de nem kelt életre egyik sem. Elszomorodott Admata – mi
lesz vele, ha nem segít az ecset, hogy találja meg a szeretteit? Sírni azonban
nem sírt, inkább elhatározta, hogyha az ecset nem segít, más utat keres, de
eljut hozzájuk, bármi áron. Ahogy sétált tovább a városban, hirtelen mintha
Szádelit látta volna befordulni egy sikátorba. Olyan hevesen kezdett verni a
szíve, hogy maga is hallotta. Futott, szaladt a fiú után, elébe került – és
sírva fakadt a csalódottságtól, mert nem Szádeli volt az. Közelről még csak nem
is hasonlított hozzá. Nem is értette, hogy tévedhetett ekkorát. Nem tudta
szegény, hogy a szerelmesek mindig, mindenkiben a másikat látják, ezért csalta
meg a szeme. A csalódás könnyeiből azonban jó pár kövér könnycsepp rápotyogott
a kezében szorongatott ecsetdarabokra – és láss csodát, azok újra összeforrtak,
nyomtalanul, mint a szépen gyógyuló sebek.
Felvidult rögtön Admata, és rajzolni
kezdett: egy tevét elsőnek, aztán még egyet, mellé egy barátságos, nagyszakállú
tevehajcsárt, tarisznyát, bele enni és innivalót, iránytűt és térképet. Igaz,
ezekért kinevette a tevehajcsár, csak úgy zengett a szűk utca az öblös
hahotától:
– Nem kell nekem iránytű meg térkép,
csukott szemmel is odatalálok a türkizkupolás városba, hercegkisasszonykám!
És már indultak is, át a városkapun, ahol
megálltak még egy percre, mert Admata hálából egy nagy tál gyümölcsöt és
finomságokkal teli kosarat rajzolt a kapusnak és a feleségének.
Aztán mentek tovább, a türkizkupolás
város felé, de Admata tudta, hogy ez csak az első állomás a Szádelihez
visszavezető hosszú úton.
Illusztráció: Hollósi Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése