Hegyek bújtak
hegyekbe, mint megkergült cérnaszál a fényes tűbe.
Ez történt!
Kavicshang
súrlódott, mint a surló, színtelen.
Ez történt!
Medvehagyma
brummogott zölden, szavak kapaszkodtak szavak sörényébe alig-alig hallhatóan,
egércincog-piszésen.
Ez történt!
Igen ám, de nekem
nem ezekről szól a mesém!
Élt egyszer
egy kislány. Nem birslány, az arca nem volt kerek, és nem picilány, mert annál
nagyobbacska volt.
Ez a se nem
birs-, se nem picilány intézetben élt.
Elmagyarázom.
Nem volt
anyukája és nem volt apukája.
Az hogy lehet?
Kérdezheti
bárki.
A bárkinek
elmondanám, hogy a kislányt a szülei sajnos elhagyták, intézetbe tették.
Tente-tente,
beletették.
Hideg,
aszfaltszürke falak határolták az intézetet, nem amolyan égig érő, ég-közép
hosszú falak. Az épület egyik szobájában töltötte a napjait Éva, az intézetben
Évának nevezték. A kislány valahogy nem akarta tudomásul venni ezt, a szíve és
a füle tiltakozott az illetlenül, karácsonyfadíszként ráaggatott név ellen.
 |
| Mohsen Mohammad Mirzaee, iráni művész alkotása |
„Nem ez a
nevem, nem ez a nevem!”
Súgta a szíve.
„A füleden
ülsz? Nem hallod, hogy hívtalak!” – kiáltott a kislány után az egyik gondozó.
Nem, nem ült a
fülén. A füle makacs természet volt, nem akarta tudomásul venni a nem hozzávaló
nevet.
„Éva, Éva!” –
visszhangozta a barátságtalan intézeti folyosó.
A kislány
megadta magát. Odafigyelt.
Évát az
intézet lakói valamiért nem szerették.
Túl árva volt.
Túl félénk.
Túl törékeny.
Az árva,
félénk, törékeny gyerekek nem a kedvencei a keményebb gyerekeknek.
Amióta a világ
világ és az alma alma, nincs ez másképpen.
A kislányt
mindig az évszaknak megfelelően bántották.
Tavasszal
elhervadt virágszirmokat szórtak a gyerekek a hajába,
ősszel száraz,
karcos leveleket,
nyáron
nyírfabolyt,
télen
tőből-tépett hóvirágszárat.
Reggel is
egyedül volt és este is egyedül volt. Mindig egyedül volt.
Kivéve éjjel!
Eláruljam,
hogy lehet?
Neked
elárulom!
Álmában
barátok vették körül, papírból hajtogatott repülőn szállt, a világ legszebb
gyerekbutikjából való piros ruhát viselt, mélyen alvó házak, tornyok emelkedtek
alatta, a hold világított, mint egy égve felejtett villany.
Boldog volt a
kislány szíve,
a kislány
füle,
a kislány
arca.
Az igazi nevén
szólították, amit – sajnálat ide, sajnálat oda -- ébredés után azonnal
elfelejtett.
Az álomrágta
valóság erősebb volt a képzeletnél.
Álmában tehát
papírrepülőn utazott.
Álmában a
levegő világmindenség-színű volt.
Álmában a háta
mögött mindig három lufi jelent meg, úszott el mögötte.
Sárga és piros
és zöld lufi.
A sárga lufiba
bújt az intézeti gyerekek rosszasága.
A piros lufiba
bújt a kislány boldogság-vágya.
A zöld lufiba
bújt az olajág-látta remény.
A remény színe
örökzöld.
Bizony!
Barátja, a
mezőszaglász-pillangó látogatta meg repülés közben a kislányt.
„Most boldog
vagyok.”
„És máskor?” –
érdeklődött a pillangó.
„Szomorú. A
szívem tövéig szomorú” – válaszolta a kislány.
A pillangó
értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy
szomorú?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel a
szóval. A szomorúság ismeretlen az ő vidékén.
„És a szomorúság rossz dolog?” – kérdezte.
„Igen.”
„Miért?”
„Mert amikor
szomorú vagyok, nem vagyok boldog.”
A pillangó megint
értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy
boldog?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel a
szóval. A boldogság ismeretlen az ő vidékén.
„És a
boldogság jó dolog?” – kérdezett tovább.
„Igen, a
legjobb dolog a világon!”
A papírrepülő
a kislány álmai végén hatalmas esőbe keveredett, a világ híreit magán viselő,
gyenge szárnyai hamar átáztak, s a kislány lezuhant.
Belezuhant a
valóságba.
Felébredt.
Minden egyes
papírrepülős álom után egész nap kóválygott.
Valamelyik
álmában a következő történt.
„Mitől lennél
boldog?” – kérdezte az egyre többet megtudó pillangó kíváncsian.
„Ha örökbe fogadnának!”
A pillangó
értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy
örökbefogadás?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel
a szóval. Az örökbefogadás ismeretlen az ő vidékén.
„Lenne apukám
és lenne anyukám” – jött a sóhajba bugyolált válasz. Sóhajba volt bugyolálva,
meg ne fázzon.
Nem fért a
pillangó fejébe ez az egész.
Ő egy bábból
kelt ki, se anyukája, se apukája nem volt.
Az álmodó
kislány most először szomorúan nézett.
Megremegett a
pillangó szárnya.
„Megpróbálom a
lehetetlent” – súgta magában nagyon halkan.
A lehetetlen,
ha nagyon akarjuk, mindig sikerül.
A pillangó
berepült a valóságba.
Nagyon kellett
sietnie, mert a valóság álomfaló volt, mindent, ami az álomból megjelent,
szimatolta, kóstolta, rágta, harapdálta. A pillangó szárnyairól a valóság
lenyalta a virágport, emiatt nehezebben repült.
Nem adta fel.
Nem adhatta
fel.
Megkereste a
világ legkedvesebb házaspárját, akiknek nem volt gyermekük. Nem volt, mert nem
lehetett. Beleszállt a szívükbe, és ott elrejtette a kislány igazi nevét. Utána
nagyon, nagyon, nagyon nehezen visszaszállt az álomba. Remegtek valóságrágta
szárnyai.
„Nem baj” –
súgta magában a boldog hang.
„Sikerült,
sikerült.”
Az intézet
ajtaján egy napfényes, amolyan málnaszörpszürcsölős, sárkányeregetős vasárnapon
belépett egy házaspár. Egy ismeretlen gyerek után érdeklődtek. Az intézet
dolgozói még sohasem hallottak ilyen nevű gyerekről.
„Jöjjenek fel,
hátha megtaláljuk” – tanácsolták nekik.
Megindultak a
komor lépcsőkön, végig a folyosón, benéztek a gyerekek szobáiba.
Az egyik szoba
sarkában látták meg őt.
Ült a
sarokban, szomorúan nézett maga elé.
Az
örökbefogadók szíve nagyot dobbant.
Kimondták a
kislány nevét.
A kislány
szíve és füle és mindene felderült. Végre valahára a saját, igazi nevét
hallotta. Megismerte az álombeli nevét. Felnézett, és összemosolyodott az
örökbefogadókkal, leendő szüleivel.
„Érted
jöttünk” – mondták a kislánynak, s kinyújtották a kezüket.
Innentől a
kislány többé nem ismerte a szomorúságot.
A szomorúság
elszállt, mint az álombeli pillangó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése