Maral Sassouni – Dávid Ádám: Hangkertészek

Ha valamilyen oknál fogva – teszem azt, egy mese első mondatában – szóba kerülnek a mosómedvék, le merem fogadni, hogy az emberek döntő többségének legjobb esetben is annyi jut eszébe, hogy

1. a mosómedvék minden bizonnyal tisztaságmániások;

2. baljóslatú külsejük miatt valami tolvajfélék lehetnek.

Biztosíthatlak továbbá, hogy az állatok döntő többsége szintén így okoskodik.

Hogy miért? Pofonegyszerű:

1. a Procyon lotor névre keresztelt, csíkos farkú emlőst számos nyelvben (például japánul, németül, olaszul vagy magyarul) a mosással és a mosakodással kötik össze (pedig ismerek én olyan mosdatlan példányt, hogy annak a hónaljszagát bármelyik bűzös borz megirigyelhetné);

2. a szemük körül ékeskedő (netán éktelenkedő?) fekete sávot sokan rablómaszknak vélik, márpedig ki más hordana ilyet, mint valami alvilági alak (tolvaj, gazfickó, pitiáner bűnöző)?!

Nem szép dolog valakit a neve meg a külseje alapján ilyennek vagy épp amolyannak elkönyvelni, de a mosómedvék többségét ez csöppet sem zavarja – vélhetően azért, mert tökéletesen megfelelnek a róluk alkotott képnek. Így volt ez a nagy múltú Trom családban is, ahol a lányok még jószerivel meg sem születtek, de máris ösztönösen mosakodni kezdtek, aztán jött a szüntelen mosás, mosogatás. A fiúk meg, ahogy meglátták a napvilágot, azonmód utána is kaptak, hogy elcsenjék a fénynyalábot. Ha rajtuk múlna, vaksötétben tapogatózhatnál egészen addig, míg a hírhedt Trom-banda valamelyik fekete maszkos, marcona mosómedvéje nem keresztezné az utad, hogy csinos kis summa (mondjuk százhuszonhat tappancsnyi hántolt bikmakk vagy nyolc és fél kupac kötözött földigiliszta) ellenében kiszúrja a szemed egy vacak napsugárral.

Troméknál tehát a férfiak évszázadok óta tökéletes munkamegosztásban követték el piszkos ügyeiket, hogy aztán a nők mindig tisztára mossák őket. Csakhogy – ahogy az egy népes családban megeshet – egy nem különösebben szép későnyári napon hiba csúszott a gépezetbe: megszületett Botond, a Trom-klán fekete báránya. Na, nem volt ő se bari, se fekete.

Maral Sassouni, franciaországi művész alkotása

Első ránézésre ugyanolyan csíkos farkú, rablómaszkos újszülött mosómedvének tűnt, mint az ikertestvérei. Csakhogy neki esze ágában sem volt napsugarakat lopkodni, mint a mintafiúknak, de mosakodni se kezdett el, mint a mintalányok. Ehelyett hegyezni kezdte a fülét, mert távoli harmonikaszót hallott az erdő mélyéről, és rögtön elbűvölte a muzsika (a többieknek fel se tűnt a nagy hangzavarban).

Aztán holtfáradt édesanyja, Patrícia mama emlőjéhez törleszkedett, ám ahelyett, hogy szívni kezdte volna az anyatejet, akkorát fújt, hogy egy skótduda nyekeregve szétpukkadt volna tőle. Patti mama megúszta annyival, hogy felduzzadt, akár egy léggömb, de aztán addig visított, míg ki nem szállt belőle a felesleges levegő, és vissza nem nyerte eredeti alakját. Szerencséjére nem látta senki a különös esetet, mert az újszülöttek három hétig vaksin kuksolnak, a család többi tagja meg épp rabolt vagy mosogatott. A nagy hangzavarra azonban odasereglett a fél família, és Patti mama csak nagy nehezen tudta elhitetni velük, hogy örömében visított akkorát.

Attól fogva hiába igyekezett gondosan eltitkolni Boti különös szokását: a furcsa kölyök nem megfújta a dolgokat, ahogy a fiútestvérei, hanem mindenbe belefújt, ami a keze ügyébe került. Mosakodni pedig egyáltalán nem volt hajlandó, és – mint említettem – lassan olyan büdös lett, akár egy seregnyi bűzös borz együttvéve. Az erdőlakók félni kezdték Trom Boti rettentő erejű tüdejét, és egyre jobban undorodtak messzire hatoló leheletétől, mígnem egy kifejezetten ronda, esős őszi napon Patti mama odasomfordált különc kisfiához, és reszkető hangon kiadta az útját. Boti különös szokásait leszámítva alapvetően szófogadó fiú volt, így aztán nagyot sóhajtva (fúj, de büdös!) elindult a legközelebbi város felé.

Nyirkos sikátorokban, túlcsorduló kukák között húzta meg magát, míg egy kicsivel szebb, zúzmarás téli napon felfigyelt rá Görbe Tódor, a helység náthás kovácsa. Épp ő is kipenderítette az inasát (mint Patti mama a porontyát), mert nyiszlett egy legény volt, nem bírt a fújtatóval. Ahogy a kovácsmester bánatosan befordult a sikátorba, a kukák közül olyan viharos erejű tüsszentés érkezett, hogy léptében borította fel a széllökés, pedig ő aztán fene nagydarab ember volt.

– Bocsánat – szipogta illemtudóan Boti. – Sajnos egy picit megfáztam.

Na, felcsillant ám Tódor szeme, s mivel nem érezte Boti borzbüdösségét, azonmód felfogadta inasnak a kovácsműhelybe. Attól fogva nem kellett koptatnia a fújtatót, hiszen Botinak elég volt sóhajtania egyet, és úgy izzott máris a parázs percekig, hogy öröm volt nézni! Nagy becsben is tartotta Tódor a bánatos mosómedvét. Boti egész álló nap csak sóhajtozott, hiányzott neki az otthona és a sok meghitt családi civakodás. De azért szorgosan kitanulta a szerszámkészítés minden csínját-bínját, úgyhogy bebizonyosodott: a mosómedvék nem csak a mosáshoz meg a rabláshoz értenek, hanem a kovácsmesterséghez is.

Így ment ez hosszú hónapokon át, mígnem egy ragyogóan szép kora tavaszi napon Trom Boti a műhely közepén ácsorogva váratlanul elmosolyodott. Arra járt ugyanis a helység tűzoltózenekara, és a mosómedve életében először hallott fúvós zenét. Nem is akármilyet! Úgy szálltak a pattogós, vidám dallamok a levegőben, mint a márciusi illatok rügyfakadáskor. Boti izgatottan hegyezte a fülét, és az ablakon át nézte a büszke léptekkel elvonuló tűzoltókat, majd egy különösen szép trombitaszólam hallatán meglepetésében azt kiáltotta:

– Fú!

Na, több se kellett a parázsnak: úgy belobbant Boti fújására, hogy azonmód lángra kapott az egész műhely. Görbe Tódor menekülőre fogta, kiugrott az ablakon, a tűzoltók meg elhajították nagy becsben tartott hangszereiket, azzal szaladtak is a kúthoz, oltották is a lángokat. Trom Boti pedig – szégyen, nem szégyen – sebtében felkapott egy kalapácsot, majd odasompolygott a földön heverő hangszerekhez, és találomra a vállára kanyarított néhányat. Bizonyságot nyert tehát az is, hogy a mosómedvevér nem válik vízzé: mégiscsak tud rabolni Boti is, ha akar. Patti mama biztosan büszke lett volna rá.

De azért jó, ha tudod, hogy nem szép dolog fosztogatni. Még akkor sem, ha az elcsent holmi segítségével olyan csodálatos művészet születik, mint a hangkertészet. Hogy sose hallottál még ilyesmiről? Bizony mondom, én sem hallottam, egészen addig, amíg egy gyönyörű, virágba borulós tavaszi napon rá nem találtam Trom Boti egyedülálló kertjére. Ott barátkoztam össze vele, és tőle tudom élete kacifántos történetét is.

Miután a műhely leégett, nem volt tovább maradása a városban, de a családjához sem volt mersze visszatérni, így aztán tovább vándorolt egy sűrű, sötét erdőben, aztán egy tisztásra érve lerogyott a fáradtságtól. Áhítattal nézte egy darabig a tűzoltóktól zsákmányolt hangszereket, majd óvatosan a szájához emelt egy trombitát, és belefújt. Hú, de hamis volt! A virágba borult fák úgy megijedtek a nyekergő hangorkántól, hogy az összes szirmukat elhullajtották. Boti megszégyenülten állt a bódító virágesőben, és ökölbe szorult kézzel így kiáltott:

– Majd én megmutatom nektek!

Munkához is látott mindjárt. A tisztás közepén egy nagy szikla állott; odavonszolta a hangszereket, és addig-addig kalapálta őket, míg a végén már rájuk se lehetett ismerni. Inkább valami pörgő-forgó masinára hasonlított a végeredmény. Mikor elkészült, Trom Boti elégedetten felsóhajtott (a fák riadtan összehúzták magukat), azzal odalépett a különös tákolmányhoz, és az egyik végén belefújt. Na, ilyet se láttál még, az biztos! A masina ugyanis felbúgott, a másik végéből pedig különféle virágok kezdtek záporozni. De ezek a szirmok nem illatoztak, hanem muzsikáltak! Vagyis inkább ricsajoztak, hangoskodtak, felverték az erdő csendjét. Trom Botinak meg váratlanul eszébe jutott az a távoli, tiszta harmonikaszó, amit születésekor hallott, és csüggedten gondolta: „Bárcsak olyan szépen szólnának az én hangvirágaim is!”

Abban a szempillantásban a tisztáson termett egy takaros kis mosómedve-menyecske, jókora hangvillával a kezében. Se szó, se beszéd odalépett a sziklához, megpendítette a hangvillát, és kapirgálni kezdett a hamiskásan óbégató virágok körül, míg szép sorjában az összeset el nem ültette. Trom Boti tátott szájjal nézte a mosómedvelány kertészkedését. A hangzavar pár perc után elcsendesedett, és egyre tisztább hangon szóltak a hangvirágok. Az alacsonyak mély hangon muzsikáltak, a nagyobbak magasabban, míg végül egészen úgy hangzott a zene, mint az a távoli dallam. Aztán csend lett és harmónia.

– Ki-ki-ki vagy t-te? – dadogta Trom Boti.

– Mónika vagyok a Har családból – csacsogta a lány. – De nyugodtan hívj csak Móninak. Hát téged hogy hívnak?

– B-botond va-vagyok a Tro-trom családból – hebegte a fiú. – De nyugodtan hívj csak Botinak.

Har Mónika és Trom Botond attól fogva hangkertészkedéssel töltötte az idejét. Ha eleged van a város zajából, keresd meg a tisztásukat, és magad is látni fogod, hogy

1. akár egy mosdatlan mosómedve is lehet szerethető;

2. ha nem is vérbeli tolvaj, egy szívet örökre elrabolt.