Wichy Gomez – Tóth Ágnes: A lány és a kalap

 A városka kihalt volt és csendesen bóbiskolt a déli órákban. Csak egy hosszú, fekete hajú lány álldogált a kalapos üzlet előtt, és sóvárogva nézte a kirakatban azt a különös kalapot, amit nap mint nap megcsodált. Ez a kalap különb volt az összes többinél, mert nem virágok, tollak és szalagok díszítették, hanem egy város makettje, amit egy fa rozsdavörös lombja árnyékolt be.

Alejandra, mert így hívták a szép leányt, mindig heves szívdobogást kapott, ahányszor csak megpillantotta a kalapon lévő városkát. Úgy érezte, hogy már látta valahol. Szinte érezte a házakból áradó ételek szagát, a lekaszált fű, a citrom és olajfák illatát, simogatta arcát a szélmalom forgó lapátjainak a szele  és hallotta a toronyból áradó szívmelengető harangszót, ami könnyeket csalt a szemébe. Egyszer pedig, amikor sokáig bámulta az egyik  ház ablakát, mintha az apja arcát látta volna egy pillanatra. De hát hogy lehet ez, hiszen neki nincsenek szülei, ő talált gyerek. A jószívű Maria asszony nevelte fel, aki egy reggel a kertjében bukkant rá: egy narancsfa alatt ült, keservesen sírt és nem tudta, hogyan került oda. Maria asszony szerint három éves lehetett. Hetekig nem beszélt.  A nyakában aranyláncocska volt medállal, abba volt bevésve az Alejandra név, arról nevezték el. Sajnos már a nevelőanyja sem él.

– Istenem – sóhajtotta –, csak ne lenne olyan drága ez a kalap. Legalább egy évi keresetembe kerül – suttogta éppen, amikor mellé lépett egy fehér szakállas úr. – Már régóta figyellek, leányom. Ugye nagyon szeretnéd megvenni ezt a kalapot?

Wichy Gomez, spanyol művész alkotása

– Igen, uram, de nincs rá pénzem.

– Akkor én megveszem neked – mondta kedvesen az ember.

– Nem fogadhatom el, mert szegény vagyok, nem tudnám visszafizetni a pénzt.

– Nem is kell – mondta az öreg, és bevezette a lányt boltba.

Az eladó bevette a kirakatból a kalapot, és a lány fejére tette. A lány a tükör elé lépett.

– Mintha csak nekem tervezték volna! – kiáltott fel, – és nem győzött gyönyörködni magában.

– Nahát – örvendezett a boltos –, ezt a kalapot már sokan felpróbálták, de eddig még senkinek nem illett a fejére. Az egyiknek kicsi volt, a másiknak nagy, a harmadiknak súlyos, a negyediket szúrta és így tovább.

Amikor kiléptek az üzletből, a szakállas öregúr kivett a zsebéből egy nagy ezüst kulcsot, a lány kezébe nyomta, és így szólt:

– Pár napja álmot láttam. Egy galamb szállt az ablakpárkányomra, és a csőréből egy selyem erszényt ejtett a muskátlis cserepembe. – Jól figyelj, ember – mondta asszonyi hangon. – Ebben a kis zacskóban találsz két aranypénzt és egy ezüst kulcsot.  Ezeket vedd magadhoz, menj pontosan két órára a belvárosba, a főtér sarkán egy kalapos üzlet áll. A kirakatban van egy kalap, amin egy városka makettje díszeleg. Azelőtt a kirakat előtt minden nap, pontosan délután két órakor megáll egy hosszú, fekete hajú lány, és sóvárogva nézi a kalapot. Arra kérlek, vedd meg neki az aranypénzen azt a kalapot, majd add át az ezüst kulcsot a lánynak és kérd meg, találja meg a templomkaput, aminek a kulcs zárjába illik, nyissa ki azt a kaput, menjen fel a toronyba, és húzza meg háromszor a harangot. Ha mindezt megteszed, akkor egy éven át, minden héten egy aranypénzt fogsz találni a cserépben, mondta végül az álombeli galamb. Reggel csodálkozva láttam, hogy a muskátlis cserépben egy selyem zacskó van két aranypénzzel és az ezüst kulccsal. Megtettem, amire a galamb kért. Most rajtad a sor. Járj szerencsével – mondta az öreg,  és elballagott. 

A lány meghökkenve álldogált még egy darabig, zsebre tette a kulcsot, és kisétált a város szélére a folyóhoz. Leült a partján, hogy elgondolkodjon a történeten, és élvezze a madarak csicsergését, a nap melegét, a csillogó víztükröt. Meg-megérintette a kalapot a fején, és boldogság járta át.

Hirtelen szél kerekedett, lekapta a kalapot a fejéről és sodorni kezdte. Alejandra felugrott és a kalap után vetette magát, de az egyre csak gurult, repült, mind távolabb és távolabb ért, míg végül elmaradt mögötte a város. A lány ismeretlen vidéken találta magát, ahol egy óriási, vörös lombú fa meredezett az ég felé,  a szél  egyenesen a fa tetejére repítette a kalapot. A lány mászni kezdett a fára a kalap után. Csak mászott, mászott, lehorzsolta a karját, sebes lett a tenyere, a lába, de nem állt meg. Aztán egyszerre észrevette, hogy már nem is ágak, hanem egy rét van a talpa alatt, és lekaszált fű, citrom- és olajfa illatát érezte. A távoli dombon egy városka házai látszottak. A lány szíve nagyot dobbant. Ivott a patakból, és sietve indult a házak felé, nemsokára oda is ért a város kapujába. Elcsodálkozott, mert a domb az ő kalapjának mása volt, a kalapon magasodó város pedig a díszének utánzata. A városban ősz volt. A fákon rozsdás levelek suttogtak. A levelek alatt házak bóbiskoltak. A házakban csend, ablakszemeikben homály ült.

Alejandra benyitott az egyik épületbe, majd a másikba, a harmadikba, és megdöbbenve látta, hogy az emberek viasz bábukká válva, mozdulatlanul merednek maguk elé. Az egyik állva, a másik ülve, a harmadik épp az asztalnál vagy az ágyban.

Valami gonosz varázslat történt itt, gondolta és ijedten szaladt a templom felé, hogy imádkozzon, és Isten segítségét kérje. Igen ám, de a templom kapuja zárva volt. Hiába rángatta a kilincset, nem nyílt az ajtó. Eszébe jutott az öregúr és a nagy ezüst kulcs, amit tőle kapott. Elővette a zsebéből a kulcsot, és beillesztette a zárba, mely nagyot csikordult, és abban a pillanatban kitárult a kapu. A lány megragadta a harangkötelet, háromszor meghúzta a harangot, ami először halkan, majd nagy erővel zendült meg, és olyan csodálatos hangot röpített a légbe, hogy a lány sírva fakadt, ebben a pillanatban a galambok kirepültek az ablakon, a viaszemberek pedig életre keltek. A szélmalom lapátjai újra forogni kezdtek. Az emberek a templom köré gyűltek, és felintegettek neki. Alejandra leszaladt az utcára és megállt előttük. A tömegből kilépett egy idős férfi, és odament a lányhoz.

– A kormányzó vagyok és köszönetemet fejezem ki, amiért megmentetted a várost az átoktól. 

– Mi történt itt, ki tette ezt veletek? – kérdezte Alejandra. – Városunknak, amint magad is láthattad a toronyból, kristályforrásai, zöld legelői, narancsligetei, folyói, kéklő tengere, hegyei vannak. Polgárai egykor szorgosak, becsületesek, istenfélő emberek voltak. Békében, bőségben és szeretetben éltek, noha körülöttük háborúk dúltak és ember embernek ellensége volt. A gonosz megirigyelte e békességet és vitéznek álcázva magát eljött ide. Telebeszélte az emberek fejét gonosz dolgokkal. Képes volt egyetlen tekintetével megölni az emberek szívében a jóságot. Kapzsiságot, gyűlöletet, lázadást szított bennük. Ezt látva, felmentem a toronyba és megkondítottam háromszor a harangot, aminek csodálatos erejű hangját hallva megbékéltek az emberek. Ekkor a gonosz mérgében elrabolta a kislányomat és utasított, hogy támadjam meg seregünkkel a szomszéd országot és annak kincseit szerezzük meg, különben nem látom viszont a gyermekem. De én megtagadtam az engedelmességet. Arra gondoltam, majd megint megkondítom a harangot, és minden rendbe jön. Csakhogy a gonosz vitéz a templomkaput bezárta, a kulcsot ezer mérföldre hajította, a gyermekemet pedig egy léggömb kosarában szélnek eresztette. Sírtam, könyörögtem, de hiába. Ekkor elhatároztam, hogy saját kezűleg végezek a gonosszal. Tudtam, pontosan a szíve közepét kell átszúrnom, hogy elpusztuljon. Kihallgatásért esedeztem hát a vitézhez, mikor kegyesen fogadott, szíven szúrtam. Amikor összeroskadt, utolsó szavaival megátkozta a városom. Átkát pedig csak a harang háromszoros megkondítása oldhatta fel.

Ahogy a vitéz kilehelte gonosz lelkét, köd ült a házakra, hamarosan viaszszoborrá vált minden élőlény. 

– Ez a mi történetünk – mondta a kormányzó, de nem tudta levenni a szemét a lány nyakában függő aranyláncról. – Kérlek, engedd, hogy megnézzem a medálodat, mert nagyon ismerősnek tűnik. Az én gyönyörű kislányomnak, Alejandrának, akit elrabolt a gonosz, ugyanilyen láncocskája volt. Tőlem kapta a harmadik születésnapjára, és a medálba bele volt vésve a neve. Istenem, már tizenöt éve nem láttam őt. Az édesanyja bele is pusztult a bánatba.

– Én is Alejandra vagyok, és a medálomba is ez a név van bevésve – mondta csodálkozva a lány. – Egy asszony talált rám a kertjében tizenöt éve, és ő nevelt fel.

– Gyermekem! – kiáltotta a kormányzó, és sírva ölelte magához a lányt.

Az emberek nagy mulatságot csaptak örömükben. Ettek, ittak, énekeltek, táncoltak. Aztán élték tovább mindennapi életüket békességben, tudva, hogy történjék bármi, a harangszó mindig elűzi majd a rosszat.

S hogy mi lett a lánnyal?

Ő éppen itt ül az íróasztalnál, fején egy csodás kalappal, és ezt a történetet írja nektek.