Marián Lario – Tasi Katalin: Zsemle, kifli, csirkeláb

Képzeljétek! Vannak emberek, akik nem adnak nevet a kiskutyáknak. Ti biztosan nem ismertek ilyen elvetemült alakokat, én azonban ismertem egyet, egyszer, régen. Az ő portáján született Zsemle.

Á-há! – gondoljátok most. Mégis elnevezte valaki – Zsemlének. De elmondhatom, hogy nem a gazdája volt. Nem bizony! Ő csak annyit mondott, amikor meglátta, hogy „No hiszen! Még egy? Ez a hatodik!”. Egy kiskutyát azonban mégsem lehet Nohiszenmégegyezahatodiknak hívni, nemde? Így hát nem is ez lett a neve. Ámbár ha kedves ember lett volna a gazdája, és figyelmes meg törődő, elnevezhette volna ő is Zsemlének. Mert a bundájába túrni épp olyan puha érzés volt, mint a langyos lisztet simogatni. Amikor szuszogva aludt, és fehér horpasza lustán emelkedett le s föl, az is épp olyan volt, mint a kelő zsemletészta. A színe is pontosan olyan volt, mint a kemencéből frissen kivett zsemléé. Az illata pedig olyan jófajta kiskutyaillat volt, amilyen csak a pár órás kicsi kölyköket lengi körül, és emlékeztet a péksütemény illatára… de nem. A gazdája nem adott neki nevet, csupán tudomásul vette, hogy megszületett, tovább nem is törődött vele. Így hát Zsemlének hetekig nem is volt igazi neve. S hogy miért lett mégis Zsemle? Azt is elmesélem. Úgy történt, hogy ez az édes, mindig éhes kiskutya hiába álmodozott szalonnabőrkéről, kolbász rágós végéről, cubákos csontról vagy az aranyló vasárnapi húslevesből kikandikáló csirkelábról, nem jutott más a tányérkájába, mint áztatott száraz zsemle, s azon is osztoznia a kellett az anyjával meg az öt testvérével. Az éhenkórász kiskutya pedig, aki a gazdájától nemcsak nevet, de tisztességes kosztot sem kapott, egyszer csak kifakadt, és így zsörtölődött: „Zsemle, zsemle, mindig csak zsemle, utálom!”

Marián Lario, katalán művész alkotása

Ekkor azonban a mamája vigasztalón megnyalta az orrát, szeretőn megbökte a nyakát, finoman a tányérka felé nyomta a fejét, és odasúgta neki:

– Jó is az a zsemle, kiskutyám, jobb sokkal, mint az áztatott korpa, és százszor jobb, mint az üres tál. Edd, amíg eheted, és szeresd, amíg van! Szeresd úgy, mint én szeretlek téged, ameddig szerethetlek. S hogy erre mindig emlékezz, legyen a te neved is: Zsemle!

A kiskutya – most már hivatalosan is Zsemle – ezt nem teljesen értette még akkor, de örült, hogy a mamája megcirógatta, és annak is örült, hogy most már van igazi neve, és megtömte a hasát a vacsorával. Végül aztán annak is örült, hogy már nem éhes, hiába nem volt kedvére való a falat.

Ez az érzés azonban nem tartott sokáig. Másnap reggel úgy hat óra körül már nyoma sem volt a jóllakottságnak, ellenben korgó-morgó hangok érkeztek Zsemle gyomrából. Ezzel egy időben egy óvatlan kiscsirke, aki talán épp Zsemle névadójának napján bújt csak ki a tojásából, és nagyon tudatlan volt még, kiszökött az udvarra, és bátran csipogva elindult világot látni. Csakis így, a véletlenek (korgó-morgó gyomor, tudatlan csirke, félálmos kiskutya) szerencsétlen összjátéka miatt történhetett, hogy az egynapos kiscsirke pillanatok alatt az egynévnapos Zsemle szájában találta magát, lett neki a nagy világlátásból világ még nagyobb sötétsége, és mire észbe kaphatott volna, épp hogy a lába vége látszott csak ki a kiskutya fogai közül. Azt pedig, hogy a véletlenek még inkább összejátszottak, mi sem bizonyítja jobban, hogy a gazda, akihez hasonlót ti biztosan még csak távolról sem ismertek, éppen ebben a pillanatban lépett ki az ajtón, reggeli morcosan, borostásan, álmosan, és a kedvét az sem derítette jobbra, hogy meglátta az árván kandikáló csibelábat a kutyakölyök szája tájékán. Meg a vasvillát is, a falnak támasztva. Ez utóbbit azon nyomban fel is kapta, és rontott egyenesen a kiskutyának. Bizonyosan arrébb is penderíti vele, és jól elnáspángolja, hogy megtanítsa: falusi kutya szájába nem kerülhet csirke se élve, se holtan, hacsak Zsemle mamája nincs résen. No, de ez meg már tényleg egészen bizonyosan a véletlenek szerencsés összjátéka volt, merthogy a drága mama arra ébredt, hogy a legkisebb kölyke nem melegíti ott, ahol melegíteni szokta, ráadásul a füle tövét is épp megcsípte egy bolha, így hát keresni kezdte nyughatatlan ivadékát – és amint ezt a ribilliót meglátta, hangosan csaholni kezdett:

– Szaladj, Zsemle, szaladj kiskutyám, bújj ki a kerítés alatt, s vissza se nézz! Ez a szívtelen gazda bizony nem tűr meg téged itt többé. Jaj, csak ne aludtam volna ilyen mélyen! Szaladj, szívem, élj boldogan! Keress jó gazdát! És sose feledd: anyád úgy szeret, mint éhes kutya az áztatott zsemlét!

Ezt hallva a kiskutya – miután ijedtében kiköpte a még ijedtebb kiscsirkét – nekiiramodott, kibújt a kerítés alatt, és szaladt, szaladt, ­meg sem állt az erdőig.

Ott aztán megpihent, fújtatott sokáig, és mikor már nemcsak a szíve verését, vére lüktetését meg csituló lihegését hallotta, jól meg is ijedt. Mert hát egyedül volt a hatalmas erdő szélén, és vissza bizony nem mehetett. Vajon hol keressen új, jobb gazdát? Ezen tanakodva elindult az erdőben, s úgy határozott, átvág az egész rengetegen, talán az egész világon, de ha addig él is, keres egy olyan embert, aki úgy szereti őt, mint éhes kutya az áztatott zsemlét. Vagy még annál is jobban.

És képzeljétek! Ez a kiskutya, ez a Zsemle heteken, sőt hónapokon keresztül bolyongott az erdőben! Megismerkedett az erdei állatokkal, de az erdő népe nem fogadta be. Akadt köztük ellenség és barát, jóságos és gonosz, őszinte és hazug, egyenes és sunyi. Látott nyuszit csapdába szorulva, fácánt lelőve, ami mind az emberek műve volt, talán pont a volt gazdájáé, de látott répát és almát kiszórva az őzeknek, vaddisznóknak, ami szintén az emberek műve volt, talán ez is pont a volt gazdájáé. Megtanult vadászni, amennyire egy kiskutya vadászni megtanulhat, bár a legnagyobb zsákmánya egy béka volt. Brr. És megtanult éhezni is. Bizony sokszor eszébe jutott az áztatott zsemle, arról meg a mamája, és szégyen, nem szégyen, volt, hogy hangosan sírt. Kiskutya annyi gombát, szedret és vadkörtét még nem evett, mint a mi Zsemlénk. De máskor meg jót játszott a réten, patak hűs vizét itta a nyári melegben, árnyas fa odvában szunyókált, mézillatú vadvirágok között ugrándozott.

Aztán egyszer csak vége lett az erdőnek: Zsemle kicsinyke gyalogösvényt talált, jó illatú, gyerekszagú utat, amely kivezetett a sűrűből. Zsemle éjszaka ért ki az erdőből, de az utacskának annyira jó szaga volt, hogy nem bírt letérni róla. Egészen egy fából készül kertkapuig követte, s azon is túl, egészen egy apró házikóig. A házikó kívül-belül takaros volt, afféle játékházikó lehetett, még függöny is volt az ablakán. Zsemle körbekémlelt, majd bátran belépett. Odabent volt csak a csuda! A falakon pingált madarak, a padlón puha szőnyeg és csokoládés keksz morzsája, a levegőben édes illat. Zsemle bevackolta magát a szőnyegre, ügyelve, hogy a játékokra ne lépjen. De nem aludt el. Várta a reggelt. Várta, hogy nyíljon a kicsi ház ajtaja, mert érezte, hogy itt megleli a gazdáját. Az új gazdáját. Az igazi gazdáját. Reménykedett, álmodozott éberen.

Aztán reggel lett.

És képzeljétek! Egy kislány nyitotta ki délelőtt a kicsi ház ajtaját. De azonnal vissza is csukta. Aprót sikkantott örömében, majd óvatosan újra bekukucskált az icipici ablakon.

– Anya, anya, találtam egy kiskutyát! Gyere, nézd, de aranyos! Milyen vékony! Tisztára, mint egy kifli. Anya, megtarthatom? Lehetne a neve Kifli! – S ezzel elrohant.

De pár perc múlva visszajött.

És képzeljétek! Egy egész, illatozó, zsírtól csöpögő, ropogós csirkecomb volt a kezében. De nem magának hozta. Hanem Zsemlének. Mert vannak ilyen emberek is. Ilyenből ti is biztosan sokat ismertek. Sőt, biztosan ilyenek vagytok ti is. Akik enni adnak a kiskutyáknak. Kolbász végét, uzsonnából maradt szalámit, aranyló vasárnapi levesből a csirkelábat, és néha egy egész csirkecombot is. És akik nevet adnak nekik. Talán éppen azt, hogy Kifli. Ha meg szépen kikerekedett már a kiskutya a sok csirkelábtól, szalonnabőrkétől és cubákos csonttól – mint ahogy ennek a történetnek is kerekedik már a vége –, átkeresztelitek: Zsemlére.