Rosi Aragón – Tóth Kinga: Holdlopó és Nyalókalány

Ellopta a kacsa a holdat, biztosan ellopta. Az égre visszaragasztotta, ott világít most nekünk, de bármikor leszedheti megint, és elviheti magának haza. Nem is hold az, hisz a színe pont olyan téglabarna, az arca pont olyan kerek, mint a tiéd meg az enyém. Nem is a hold lesz, hanem kislány, mosolygós, mint a vadalma, ahogy mondja mindig a nagypapa is.

De hogy lopta el a kacsa a holdat? Mi lelte, hogy elvette, a zsebébe betette?

Bálba ment a kacsaúrfi, parfümös meghívót kapott: „Kacsabál lesz, kacsatánc, nekem meg párom nincsen, jöjjön maga és segítsen, hogyha tényleg olyan délceg, álljon be mellém táncsegédnek.” Ennyi volt meg a parfümillat, nyalókaszagú, epres, finom. Ízlett is a kacsaúrnak, nem fanyalgott, azt nem írom, sokkal inkább ment a tóra: „Most van öt, van még vagy két óra, csinosítom, bezselézem, fényes legyen minden szál tollam, a zakómat jól gomboltam, rendben leszek én ide, segítek a Nyalókalánynak.” – Így nevezte csak magában, előbb Eperszagúnak hívta, de úgy nem találta illendőnek, mégis keringőznek ma, nem csak sima kacsadiszkó lesz, hanem kiöltözős.

A csőrét felfelé kanyarította, az öltönyét kivasaltatta, ebben azért nem olyan ügyes, segített a kacsamama. „Totyogás nincs, elindulunk, hozok nyalókát is, eprest, az lesz az emlékeztetőm, akin ilyen parfüm lesz, azt viszem is egyből” – határozta el magát, és vagy tíz perc alatt oda is ért volna. Nincs messze a Kacsacsarnok, ahol a bált rendezik, fél nyolcra, a kezdőtáncra már háromszor is megfordult volna, ha nem világít oda a hold az útra, ha fel nem néz az égre a csarnok előtt kettővel balra.

Rosi Aragón, mexikói művész illusztrációja

De felnézett, és rájött, hogy a Hold lesz a lány, a barna, a kerek, a szép arcú, az eperszagú vadalma, a Hold lesz, aki becsapta, aki hamis levelet küldött neki, most meg jól képen kacagja. Csengő hangon szólt neki előbb, ott bukott le: „jöjjön maga és segítsen, hogyha tényleg olyan délceg, sallalalla, táncsegédnek, buta-buta kiskacsa.”
Meg a parfüm, az az édes, jujj, a kacsa most de mérges, vörös minden tolla hegyig, „kicsúfolt a kerekképű, itt csilingel a fülemben, én meg a szép tánccipőben égek itt a diszkó előtt, na megállj, te huncut epres,  tudom már, hogy mit teszek.” Mindkét lábát roggyantotta, nagyot rugózott, a csípős nyelvű Holdat egy ugrással lekapta, és a nyalókára kicserélte, azt meg rátapasztotta a nyalóka nyelére. „Na, most pimaszkodj, a kezemben, hiába vagy olyan fényes, elférsz itt a farzsebemben, be is duglak, ha nem viselkedsz, így jár, aki szemtelen.”

Csendes lett a nyalókavég, nem volt már olyan nagy a szája, a Nyalókalány, a Hold, úgy tűnik, megbánta, hogy így megviccelte a kacsát. „Jó, hát igaz, nem jó móka, hogyha ilyen dühös vagy, igazából táncoltam volna, de hát én a Hold vagyok… Irigykedtem a többiekre, te meg olyan jószívű vagy, gondoltam, ha megviccellek, jobb kedvem lesz nekem is. De nem lett, most itt csücsülök a nyalókaszáron, és lóg az orrom, mint neked. Na, ne haragudj már, rendbe hozom, csak mondd meg, hogy mit tegyek.” Rendes fiú ez a kacsa, nem az a haragos fajta, esze is van, ötlete lett, egy perc és előadja: „Hát, ha már itt, kettővel balra meg kellene nézni azt a bulit, itt a pálcán tudlak fogni, megeszed, amit főztél, beviszlek én keringőzni.” Tudta, hogy ez nem büntetés, hisz ez volt a Hold titkos vágya, be is mentek végül ketten a kacsamulatságba. Nagyot táncoltak, nevettek, igazi jó barátok lettek, és a kacsa megígérte, ha ír a Hold megint, lábroggyantás, nagy rugózás, újra nyalókacsere, és övék a parkett aznap estére.

Hát így lopta el a kacsa a holdat, így ragasztotta vissza, és bármikor leveheti, amikor csak táncmulatság van a csarnokban. Addig meg a Hold mosolyog, a színe most is pont olyan barna, az arca pont olyan kerek, mint a tiéd meg az enyém. Nem is Hold az, hanem kislány, mosolygós, mint a vadalma, eperszagú Nyalókalány.