Judith Clay – Murányi Zita: Télherceg

Ahányszor betette a lábát tavaszba, nyárba, azonnal megfagyott körülötte a levegő. Tél lett, kemény, taposnivaló hó, jég és sár körös-körül. Léptei alatt szárba szöktek a legkeményebb mínuszok, az emberek vastag, bundás kabátot húztak, a gyerekek arca pirosan sajgott a fagytól, ujjaik dermedten simultak a kezüket markoló meleg, cseres felnőtt tenyerekbe. Még a medvék is beljebb bújtak barlangjukban, és a madarak csiripelése is alábbhagyott.

Nagyhidegség hercege tudta csak, hogy bőre alatt nyár és virgonc tavasz váltakozik, zöld mezők, rétek ontják virágaikat, reggel nyulak szaladnak szaporán a nap elé, köszönteni hálásan, amiért minden újra aranyba borult. Üde, harsogó tavasz és pimaszul eleven nyár volt a két évszak, még a ködös ősznek sem volt itt semmi keresnivalója, sosem esett az eső, az emberek hírből sem ismerték a vastag kabátot, kesztyűt, esernyőről pedig még életükben nem hallottak. Amikor Télherceg ásított, nyakát bolyhos nyuszifülek csiklandozták, mire ő még hatalmasabbra tátotta vékony kék száját, és torkából olyan hideg, téli szél süvített ki, hogy a gyerekek már szaladtak is a sapkájukért. Télherceg ilyenkor haragudott a nyulakra, szidta-korholta is leghűségesebb társait, de hiába, a nyulakat már csak ilyen játékos kedvvel ajándékozta meg a természet. Legyen éjszaka vagy nappal, ők igenis csiklandozták Télherceg nyakát, ha éppen csiklandozni szottyant kedvük. Ti nyulak! – fakadt ki sokszor az ifjú Télherceg, amikor nem hallhatta senki.

Így ült naphosszat, és csak sopánkodott magában Télherceg, akit hosszú, bánatos orra, csinos, ámbátor a nagy szomorúságtól és a jártában-keltében elhullatott könnycseppektől megnyúlt, fancsali ábrázata miatt Kékhercegnek csúfoltak háta mögött a hercegkisasszonyok, akikhez ő szólni sem merészelt soha, még legmerészebb álmaiban sem. Kékhercegnek hívták, mert a hideget és a szomorúságot ők már csak kékségéről ismerték, ahogy az eget, a földet, a jégtakarót, a virágokat is, mindent, ami csak élt és mozgott az örök tél birodalmában.  Akkor talán nem éri be az örökös sopánkodással, nem hagyja annyiban nyulacskái csintalankodását sem, és nem hagyja, hogy éjszakánként a csillagok nélküle korcsolyázzanak az ég peremén.

Judith Clay, német művész alkotása

Ha Télherceg sejthette volna, hogy ők is a hirtelen leszakadó záporok jéggolyóvá dermedő cseppjei, a vizek szempillantás alatt jégtükörré fagyó hullámai miatt haragszanak rá olyannyira!

Ki emlékszik már arra, épp melyik hideget taposták, amikor Télvárosban, mert Nagyhidegséget meg így becézték a fitos orrú hercegkisasszonyok, egy vándorcirkusz ütötte fel a sátrát, és az egész isten háta mögötti hercegségben azonnal híre szaladt, milyen mulatságos műsorral készülnek a vándormutatványosok. Nagyhidegség legifjabb lakójától az aggastyán korúig mindenki egyre gondolt: Télhercegnek a cirkuszban a helye, hátha végre őt is nevetésre sarkallja valami. Nagy rábeszélés, világmegmozgató győzködés nem is hiányzott hozzá, merthogy Télhercegnek magának is kedve szottyant a cirkuszba ellátogatni. Annyit hallott azokról a csodálatos asszonyokról, azokról a nem is e világi, törékeny, éteri teremtésekről, akik a levegőben repülnek, hintáznak a trapézon – Télhercegnek legalábbis így mesélték, igazi bestiák lehetnek, gondolta ilyenkor –, meg a törpékről, azokról a mulatságos, mélynövésű teremtményekről, akik bemelegítés gyanánt náluknál is apróbb járműveiken kézen állva kerekeznek körbe a porondon. De ha másra nem is, a vándornyulak produkciójára szerfelett kíváncsi volt. Mit tudhat többet ez a vándornépség, amire az ő mezei nyulacskái ne volnának képesek? – morfondírozott magában naphosszat, lábán korcsolyacipőjével, merthogy a nagy gondolkozás közepette még azt is elfelejtette a talpáról lecsatolni.

Hát, csodák csodája, ahogy Télherceg a cirkuszhoz ért, olyasmi történt, amire ő maga sem igen készülhetett föl. Csak sejtette még a vándornyulakat, és a levegőben röpködő, karcsú légtornászhölgyeket sem látta, Télhercegnek elég volt félretolnia a cirkuszsátor harmonikaajtaját, és máris bizseregni kezdett bőre alatt a tavasz. Egyet szippantott a cirkusz levegőjéből, és rögtön magával ragadta a szokatlan menazséria; a ketrecbe zárt oroszlánok mellett Télherceg térdéig sem érő törpelovak ásítoztak a cirkusz bejáratánál álló ketrecekben, és a hercegnek apró törtmosoly sejlett fel a szája szegletében.

Előbb még igazán közel kellett volna hajolni az arcához, hogy valaki egyáltalán észrevegye a szája rezdülését, majd amilyen hirtelen és váratlan a csuklás meg a tüsszögés kapja el néha a herceget, olyan hirtelen és váratlan terebélyesedett szét ajka körül a mosoly. Ha olyasvalaki állt volna most Télherceg mellett, aki jól ismeri, tán egyenesen kacagásnak véli, olyan mélyről feltörő, gurgulázó hahotának, mely Nagyhidegség összes lakójának szívét képes lett volna felolvasztani.

Télhercegnek ennyi bőven elég is volt a cirkuszból. Már éppen kifelé igyekezett a színes forgatagból, mert mégiscsak megijesztette az ismeretlen lárma, melybe az oroszlánbőgéstől a bohócok mély, érces hangjáig sok egyéb is vegyült, amikor egy különösen apró ketrec elé vitte a lába. Talán a nyúlszag vezette az orrát, talán nem, egy biztos, a ketrecbe zárt vadnyulak látványa nemrég még borúként ereszkedett volna Télherceg lelkére, ha sokáig áll előttük, de mióta életében először megérezte a nevetés ízét, már egyáltalán nem volt kedve szomorúnak lenni. Meggyorsította lépteit, és szinte csak kutyafuttában húzta be maga után a cirkuszsátor színes harmonikaajtaját.

De mennyire meglepte, amit odakint tapasztalt! Vizeken és hegyeken, erdőn, mezőn tombolt a tavasz, a fák bimbót hoztak és rügyet neveltek, a rétek virágtól illatoztak, a pipacsoknál talán egyedül csak a szőke hercegkisasszonyok bőre ragyogott pirosabban. Télherceg ilyesmit eddig csak álmaiban látott. A korcsolyacipő is lerúgta magát a lábáról, hiszen hol volt már a jég, amin korcsolyázni lehetett volna, legföljebb a hercegkisasszonyok csúfondáros rémmeséiben kéklett fagyosan.

A nagy vidámság közepette aztán Télhercegnek időnként csak megbizsergett a mellkasa, a szeme sarka viszketni kezdett, és belesajdult a szíve, ha visszagondolt azokra az apró nyúlketrecekre ott a cirkuszsátorban. Ilyenkor sűrű, tömött pelyhekben kezdett szakadni a hó Nagyhidegségben, és a gyerekek már szaladtak is a szánkóért meg a korcsolyacipőért, nagykabátot húztak elő a szekrény mélyéről és egyujjas kötött kesztyűt cibáltak ki a fiók aljáról, csak arcuk árulta el, hogy boldogabbak, mint nyáron, tavasszal vagy ősszel bármikor. Tudták, sietniük kell: idén többször nem lesz ilyen hideg. Azóta évente egyszer van tél Nagyhidegségben, de akkor olyan, mintha az egész világon tél lenne.