Javier Zabala – Szabó Imola Julianna: Maúllo Miska

Macskamosdás. Macskajaj. Cicabajusz és kiskabát. Eljött az éjszaka, és lomha nagy háttal vitte a csillagokat. Csak Maúllo Miska nem bírt aludni. Egyszerűen nem jött álom a szemére. Vagyis lehet, hogy jött, csak a másikra. Arról meg nem tudta, hogy hol van. Biztos megint elkóborolt a kis kékes csintalan. Általában a legkedvesebb barátjához, Javierhez szökött Leónba. Nem zavarta a nagy távolság. Gondolt egyet, és már ott is volt. Imádott ez a bal szem világot látni. Járt már japán kertben és orosz cirkuszban, svéd bringaúton és olasz fagyizóban. Mindenfelé elvitte a féktelen vágy, a csiklandozó kíváncsiság. Maúllo Miska meg várhatta. Felült a háztető forróra hevült cserepére, és várt. Nyávogott néha kettőt, majd ült tovább. Ez a  bal szem imádott késni. Mondta is neki Maúllo Miska, hogy miféle szem az, amelyik vissza sem ér a Hold ezüstmosolyáig és a csillagfényig. Ilyenkor ez a bal szem nevetett egy nagyot, és odabújt a jobb szemhez. Békésen összedörzsölték a szemhéjuk, és már aludtak is. Sosem veszekedtek. Talán csak egyszer, amikor az orvos szemüveget akart Maúllo Miskának felírni, mert nem látta jól Miriam néni szatyrában a tejes dobozt, és csomagolt spenótnak nézte. Meg is ijedt mindkét szem, hogy most lesz csak jajj, cicaszem, jajjajj, de aztán megemberelték magukat, és onnantól nem homályoskodtak,  nem hunyorogtak többé.

Javier Zabala, spanyol művész alkotása

Későre járt, és a csatangoló bal szem még mindig nem volt sehol. Ha Javierhez ment látogatóba, olyankor még annál is többet késett, mint szokott. Mert ott festékszag volt.
Ott az ecsetek egymásnak dőlve heverésztek és daloltak. Ott a piros téglaszerű foltokban ült a vásznon, és lógatta a halvány lábát. Az esernyők nénikbe kapaszkodtak, és feketén zuhantak a föld felé. Ott az elefánt kicsike volt, az ember meg óriás. Barna hajú papírkislányok bújták a könyvük, és az erdőbe félénken szuszmatolt be a rókalány. Ott azt láthatott, amit csak szeretett volna. Madarat a faágon vagy nénik fenekét szoknya nélkül. Mindenfelé színek és álomszerű képek hevertek, eszébe sem jutott hazamenni. Néha olyan hétköznapi és unalmas volt az élet Maúllo Miska orra felett.

Maúllo Miska eközben a jobb szemét vigasztalta, mert az már-már elsírta magát félelmében.

– Nem is szeret igazán! – szipogta kétségbeesetten.

Maúllo Miska próbálta nyugtatgatni. Néha nem értette, hogy lehetnek ezek a  szemek testvérek, amikor az egyik meg sem moccan, a másik meg egyből világot akar látni.

– Én úgy szeretem, amikor hazaér és elmeséli, hogy mit látott. Olyan szépen és lelkesen tudja elmondani, hogy nekem el sem kell mennem innen. Látom anélkül is – hebegte az otthon hagyott szem.

Maúllo Miska fogta a fejét, pödörte a bajszát. Micsoda hebrencs szempárral áldotta meg az ég! De mire bármit mondhatott volna, a huncut bal szem loholva ugrott az orra hegyére, majd szótlanul befészkelte magát az arcgödre fölé. Összenézett a testvérével. Maúllo Miska álmosan nyivákolt egyet, és örült, hogy végre lehunyhatja a szemeit.

A mese spanyolul ITT olvasható.