Gabriel Pacheco – Tasnádi Emese: Tlaltekutli

Mondok neked egy mesét a szeretet erejéről. Nem is tudom pontosan, hogy kezdjem, hol kezdjem ezt a mesét. Kezdem hát a közepén.

                Az ikrek még egészen picinykék voltak, amikor a Békakirály elrabolta őket. A fiút Leónak hívták, a lányt Lénának. A Békakirályt pedig Békakirálynak az alattvalói, Zöldfejű Nyálkás Dögnek az ellenségei és Békucinak az anyukája. Az az igazság, hogy az anyukáján és a dadáján kívül nem szerette senki: az alattvalók tartottak tőle, az ellenségek félték hirtelen haragját és gonosz lelkét. A barátai pedig… Nos, barátai nem voltak.

Reggelente, amikor felébredt, kinyalta szeméből a csipát, és belenézett a tükörbe, egy nagy, pöffedt, nyálkás, zöldesbarna testet látott csupán, és máris elment a kedve az egész naptól. Ilyenkor mindig azokra a jól fésült, színes és kecses amazóniai békákra gondolt, akikről anyukája olyan sokat mesélt hajdanán. Szépségük mellett csodálta erejüket is, mellyel az indiánok nyilait mérgezték. Ő maga is hozzájuk hasonlatos szeretett volna lenni, de nagynak és csúfnak született, ezt kár is lett volna tagadni. Később aztán, amikor már megörökölte apjától, az Öreg Békakirálytól a trónt, díszes ruhákat csináltatott magának, két lábon járt, s fejére koronát biggyesztett (elődje, az Öreg Békakirály slampos volt, és utálta fején a koronát). Sajnos azonban így sem lett sokkal vonzóbb, és mivel lelke sötét maradt, továbbra sem szerette senki. Építtetett hát egy hatalmas palotát, benne száz meg szász szobát. De soha senki nem jött hozzá látogatóba, s a meghívásait is rendre visszautasította mindenki. Édesanyja, a Békakirálynő már rég meghalt, egyedül öreg, vak dajkája vette körül szeretettel. Egy komor, magányos, sötét estén a dajka mondott egy mesét a Békakirálynak, akit álmatlanság gyötört. A mese a félelmetes, hatalmas Tlaltekutliról, a békaistenről szólt, aki holtakat vacsorált, s új életet töltve beléjük köpte ki aztán őket. Mindenki félt Tlaltekutlitól, de félelmükbe csodálat is keveredett, s ezt megérezte a Békakirály is. Ezért másnap reggelre kelve kihirdette birodalmában, hogy mostantól fogva őt Tlaltekutlinak kell hívni, mert ő ama bizonyos békaistennek egyenes ági leszármazottja. Szegény dajka hiába mondta neki, hogy nem úgy van az, a Békakirály nem hallgatott rá, végül egészen meg is mérgesedett, és száműzte őt a birodalmából. Innentől már tényleg nem maradt senki, aki csak egy kicsit is szerette volna,így aztán teljesen elhatalmasodott rajta a gonoszság. Tlaltekutlitól, a Békakirálytól félt a világ nagyobbik fele, no meg a kisebbik is.

Gabriel Pacheco, mexikói művész alkotása

Egy nap Tlaltekutli hatalmas palotájának üres szobáit rótta, egyik ajtó után nyitotta a másikat, de sehol sem lelte nyugalmát. Túl nagy volt a csend, túl üres a palota. Végül rájött, hogy mi hiányzik: a gyerekzsivaj! Elindult hát, hogy gyereket szerezzen magának. Nem is kellett túl messzire mennie, egy kedves kis házikó udvarán csakhamar észrevett egy vidáman hancúrozó ikerpárt, egy kisfiút és egy kislányt: Leót és Lénát. Nagyon hasonlított egymásra a két gyerek, a lányos arcú fiúcska és a fiúsan öltözködő, harcos kisleány. Tlaltekutli nem sokat teketóriázott, beugrott a kertbe, magával ragadta a két gyermeket, és hatalmas békaugrásokkal eltűnt szem elől.

                Az ikrek a békapalotában cseperedtek hát tovább a szolgák nagy örömére. Mindenki szerette őket. Vidámak voltak és bájosak, csengő nevetésük betöltötte az üres szobákat, apró lábuk puha dobogása hol itt, hol ott verte fel a békapalota nyugalmát. Egyik kedvenc szórakozásuk volt, hogy ruhát cseréltek: Leó Léna szoknyájába öltözött, s Léna Leó ingébe, aztán titkon jót mulattak a palota gyanútlan személyzetén. Megtehették, soha senki nem vette észre a cserét, még Tlaltekutli sem. Pedig ő folyton azzal hencegett, hogy őelőtte nem maradhat titokban semmi, mert békaszeme mindent lát.

                Sok év telt el azóta, hogy a Békakirály elrabolta a gyerekeket, s ők bizony el is feledték már szüleiket. Nem emlékeztek rájuk, de szívükben nagy, fekete, fájdalmas luk tátongott, melyet képtelenek voltak betömni. A legfájóbban akkor kínozta őket az űr, amikor leszállt az este, s rájuk borult a sötétség. Ilyenkor egymást átkarolva bújtak össze, szemüket behunyták, s ahogy a lelkük is átölelte egymást, eggyé vált a szívük. Nem érezték már annyira fájónak azt az űrt, s tudták, nincsenek egyedül, hisz ott vannak egymásnak. Tlaltekutli megérezte ezt, és szívében egyre csak nőtt, nőtt az irigység. Jó ideje egyedül volt már, s mivel gonosz természetével elmart maga mellől mindenkit, kinek szívében szeretet volt, csak egyre magányosabb lett, szíve pedig lassan zsugorodni kezdett, mintha valami megátkozta volna. Minél kisebb lett a békaszív, annál nagyobb lett benne a gonoszság s az irigység de úgy nőtt benne a vágy is, hogy a magányt eloszlassa. Érezte ezt Tlaltekutli, s úgy gondolta, egyetlen módja van csak annak, hogy végre párra leljen. Ha Léna őt szereti, ha esténként őhozzá bújik… Igen, ez lehet a megoldás!

          Egy komor, magányos estén a szívében megfogant gonosz tervet tett követte: az ikreket szétválasztotta, s Lénát egy szobába zárta. Leó hiába sírt, könyörgött, testvérét nem engedte ki a gonosz Békakirály, s kacagva hagyta ott az ajtó két oldalán a zokogó gyermekeket.

– Léna az én párom lesz! Míg igent nem mond, a szobában marad bezárva. Hahaha!!! – visszhangzott szava és félelmetes nevetése a palotában.

Igen ám, de Tlaltekutli nem vette észre, hogy az ikrek épp ruhát cseréltek, mielőtt elzárta volna őket egymástól. Azt hitte, hogy Lénát zárta be, pedig Leó volt az, ki a szoba foglya lett, s Léna könyörgött az ajtó előtt szabadságért. Miután magukra maradtak, Léna az ajtóhoz bújva csendben suttogta:

– Leó, itt vagy, drága bátyám?

– Itt, Lénám. Itt ülök, s kezem kezedet keresi, hogy szívemre húzza, s rajta a lyukat betapassza. Érzem, hogy nő ott az a nagy fekete rés, mi ki tudja, mióta kínoz már! Tán még meg is hasad a szívem!

– Nem, Leó, ne mondj ilyet!

– De hát egyedül maradtam, nem érezlek már téged, kishúgom! Mi lesz most így mivélünk?

– Nem, Leó, nem vagy egyedül, jól figyelj rám! Fogj egy kendőt, szemed kösd be, hogy leszálljon rád az éj sötétje. Most tartsd a markod a kulcslyuk alá, s várj türelemmel – mondta Léna, s azzal könnyes szemével benézett a kulcslyukon. Egy szem könnycsepp, mi lassan gurult le arcán, becsordult egyenesen a kulcslyukba, s onnan Leó markába.
– Veled vagyok most már, drága bátyám, s lelkem lelkedet átkarolja! Tartsd kezedben a könnycseppet, míg vissza nem érek.

Léna az éj leple alatt kiszökött a palotából, lóra pattant, s elvágtatott. Maga sem tudta, merre, hova tart, hagyta, hogy szíve s lova vezesse. A ló öreg jószág volt, nem tudott már sokáig vágtázni, hamar visszafogta hát a tempót. Hajnaltájt egy keresztúthoz ért, s felnézett Lénára, tőle várta a választ, merre lépjen lába.

– Nem tudom, drága lovacskám! Fogalmam sincs, merre menjünk, kit keressünk, bajban ki segít nekünk! – fakadt sírva a lány.

A ló horkantott, orra a hajnalt szimatolta, és ismerős illatokat érezve elindult balra.Honnan tudja, hogy ez a helyes irány, maga sem sejtette, de csikó korából jött az illat, ami egyre csak húzta, húzta. Este lett már ismét, mikor egy öreg viskóhoz értek. A viskóban lakott a vak, öreg dajka, kit Tlaltekutli száműzött hajdanán. Léna fáradtan, elgyötörten elmesélte történetét, majd mély álomba zuhant a szegényes kunyhóban. A dajka jól tudta, mit kell tennie, s bár már nagyon öreg volt, ha szemével nem is, de szívével annál inkább látott. Ő nevelte Tlaltekutlit kicsiny béka korától fogva, s jól tudta, a király nem gonosznak született, csak valahol elhagyta a szívét. S ha magától már nem leli, hát másikat kell adni neki.

Reggel felébresztette Lénát, befogták az öreg lovat egy kocsiba, és elindultak vissza a Békapalotába.

     Mikor megérkeztek, Leó még mindig a szobában raboskodott, szemét a kendő éjsötétje takarta, markában Léna könnye. A dajka odaállt Tlaltekutli elé, és azt mondta:

– Engedd szabadon az ikreket!

– Miért tenném? – kérdezte gúnyosan Tlaltekutli.

– Mert valójában nem vagy gonosz.

– Tévedsz! Nincs nekem szívem, gyere, nézd meg!

A dajka odalépett Tlaltekutlihoz, hirtelen megölelte, s fejét mellére húzva elringatta. Míg a Békakirály aludt, Léna kiszabadította Leót. Az ikrek örömmel ölelték egymást viszont, s kézen fogva futottak ki a palotából. Ám Léna hirtelen visszafordult, odament a dajkához s az alvó Tlaltekutlihoz, s letérdelt előttük. A Békakirályt megcsókolta. Aztán a dajkát megölelte, majd pici, meleg tenyerével a szemét finoman lecsukta, és elment.

Messze járt már Léna és Leó, mikor a Békakirály felébredt, s meglátta öreg dajkáját a földön holtan. Zokogva borult rá, s vele együtt sírt az ég is.

Léna csendben állt az esőben, s halkan suttogta maga elé:

– Egy szív, két lélek: egybeforrt, s együtt élnek.