Pacskovszky Zsolt: A fabélevő madár

Ízig-vérig rémmese!

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

A panaszos kiáltás fentről jön. Egy vastag, évszázados tölgyfáról, amit ketten, talán hárman sem érnétek körül. A csúcsa az alacsonyra ereszkedő felhők hasát kapirgálja. De a szívet tépő rikoltozás most nem az égből hallatszik, hanem pár méter magasból. Egy gömbölyded, csapzott tollú madárfióka csőréből. Szárnyaszegetten áll az odúja peremén. Elpusztult az anyja? Elhagyták a szülei?

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

           Olyan keservesen jajgat szegényke, hogy a sajnálattól megdagad a könnyzacskód. Érzed, hogy segítened kell rajta, nem is tehetsz mást. Igen, mire ez a mondat véget ér, már mászol is felfelé. Az orrodban fakéreg illatát érzed, a hátadon napsugarak meleg simogatását. Ősz van, szép kora őszi délután. Még bőven van időd megmenteni a madárkát, mielőtt besötétedne. Ez ügyes volt tőled: sikerült felhúznod magad az alsó ágra. Innen már könnyebb lesz tovább másznod, ágról ágra haladnod. Ahogy felpillantasz, látod, hogy a pufi kis fióka izgatottan mocorogva figyel. Már nem jajgat. Téged vár, a megmentőjét. Azért, ha rám hallgatsz, nem őt bámulod mászás közben, és nem nézel lefelé sem, hanem az ágakra figyelsz. Csak ügyesen, okosan, higgadtan. Mindjárt felérsz az odúhoz. De hát hová tűnt ez a buta? Ahogy felsandítasz, már nem látod sehol. Csak nem ijedt meg tőled?

Végre itt vagy az odúnál. Azért kicsit nagyobb, mint gondoltad. Akár a fejed is beférne a lyukon. Sőt, talán a törzsed is. És milyen sötét! És milyen nyirkos hűvösség szivárog belőle! Vajon milyen mélyen nyúlhat be a fa törzsébe?

– Hahó! Madárka!

Hiába szólongatod, a fióka csak nem bújik elő. Minden bizonnyal beljebb húzódott. Ha bedugnád a fejed a lyukba, talán meg is látnád a sötétben. Csak hát ehhez nincs merszed. Megértem, nekem se lenne. Inkább a kezedet dugod be, óvatosan tapogatózol vele. És ekkor... Mielőtt még gyorsan visszahúzhatnád a karod, valami hevesen megragadja a csuklód, és iszonyú erővel beránt az odúba. És a következő pillanatban már zuhansz is lefelé, akár egy fekete kútban. Az a valami már nem fogja a csuklód, de a zuhanás ellen semmit sem tehetsz. Tehetetlenül, sikoltozva zúgsz lefelé a fa belsejében. És az a szörnyű, hogy a sötétben fogalmad sincs róla, meddig repülsz még lefelé. Én tudom. A következő mondat végéig. Igen, mire ez a mondat véget ér, valami puhára zuttyansz. Olyan kellemesen puhára, hogy szinte meg sem ütöd magad.

Vaksötét van. S hiába is reménykedsz, hogy a szemed mindjárt hozzászokik a sötéthez – nem fog. A föld alatt vagy, a tölgyfa egy mélyen lenyúló, vastag gyökerében, amely ugyanúgy üreges, mint a fa törzse volt. A nap fénye idáig nem hatol le. Hogyan fogsz kijutni innen? Ez a kérdés zakatol az agyadban. És épp elfogna a pánik, amikor érzed, hogy valami enyhén meglegyinti az arcodat. A szívverésed is eláll.

– Gyönyörűt fogtál, kicsim – szólal meg egy repedfazékhang. – Gyönyörű szép lurkót. Juj, de gusztusos a karja... – A hang tulajdonosa durván megbökdösi a karodat.

– Hurrá! Hurrá! – válaszolja kórusban három vékonykább hang.

Megmukkanni sem mersz. Ájulás környékez, a szíved úgy dübögteti belülről a mellkasodat, mint egy nagy dobverő. Aztán mégis összeszeded a bátorságod, és elhaló hangon megkérdezed:

– Hol vagyok?

– Ha-ha! Azt kérdi, hol van! – mondja a repedtfazékhang. – Hol lennél, nagyeszű? A fiókáim fészkében. Hallottál már a fabélevő madarakról?

– Nem – vallod be nyöszögve.

– Akkor itt az ideje, hogy megismerkedj velünk. Itt lakom, ez az én fám. Már kiettem a belét a gyökerekig. De nem vagyok ám agyatlan tuskó. Annyit mindig meghagyok a kéreg menti évgyűrűkből, hogy a fa életben maradjon, tovább növekedjen. A fiókáimnak azonban új fát kell majd keresniük maguknak. Amint megerősödtek.

Egy pillanatig elhiszed, amit mond. Nem csoda, hisz még mindig vacogsz a félelemtől. Bárcsak látnál valamit! Legalább ennek a kellemetlen hangú lénynek a körvonalait.

– Hazudsz! – bukik ki aztán belőled. – Te nem lehetsz madár. A madarak nem tudnak beszélni.

– Na és a papagájok? – kérdi a hang. – Na ugye. De hozzánk képest ők kezdők. Primitívek. Csak utánoznak benneteket, embereket. Még a lórik és a jákópapagájok is. Nagy kunszt! Na de hány saját gondolatuk van? Hm, hány? Megmondom én neked. Nulla!

– Mikor kezdhetünk már neki? Éhes vagyok! – mordul fel ekkor türelmetlenül az egyik vékonykább hang.

– Én is! Én is! – rikoltja a másik kettő.

– Nyugalom – csitítja őket a repedtfazékhang. – Hadd mutassam még meg ennek a kis hitetlennek, hogy milyen jól tudok szónokolni. Szóval, mivel még nem hallottál rólunk, gondolom, azt se tudod, hogy mit esznek a fabélevő madarak. Fabelet, gyanítom, kapásból ezt mondanád. Igazad is van. De nem teljesen. Mert csak pár hónapos korunktól élünk fabélen, mikor már szép erős a csőrünk, a testünk, dagadnak az izmaink. De előtte... előtte gyerekhusira van szükségünk. Attól leszünk jó strammok, igaz, kicsikéim? Na és tudod-e, hogyan teszünk szert finom, zsenge gyerekhusira?

– Nem – feleled pityeregve.

– Ne-hem? Pedig egyszerű. Cseles teremtmények vagyunk ám mi, fabélevők, cselesek bizony, ha-ha! Elmondjam, mit csinálunk? Egyszerűen, szépen kiállítjuk az egyik fiókánkat az üregünk bejáratához, hogy kezdjen el keservesen jajgatni. Ő meg addig sír, addig jajveszékel, amíg meg nem hallja a segélykiáltását egy gyerek. És a gyerekek már csak olyanok, hogy a másikon ugyan nevetnek, ha baj éri, de egy állatkán egyből megesik a szívük. Még egy fára is hajlandók felmászni érte...

Most már potyognak a könnyeid.

– De engem... engem ugye nem esztek meg? – kérdezed ijedten.

– Na, nekiláthatunk végre? – türelmetlenkedik megint az egyik fióka.

– Enyém a szíve, stipi-stopi! – mondja egy másik.

– Akkor enyém a füle! – hadarja a harmadik. – Azt mondtad, mama, hogy az jó porcogós!

És vacogni kezdesz a rémülettől, eláll a lélegzeted, mert érzed, hogy máris csipkedni kezdenek a csőrükkel.

Varga Zsófi illusztrációi

– Türelem – hessenti el őket az anyjuk. – Előbb leeszem róla a ruhát. Ez így szokás. Nem éppen finom, és holnap egész nap hányni fogok, tudom, de ezt minden fabélevő megteszi a fiókáiért.

És már neki is veselkedik. Érzed, ahogy tépi, falja, nyeli a pulcsidat. Sikítasz, rúgkapálsz, de a sötétben esélyed sincs ellene. Csak valami csoda segíthetne rajtad. De a csodák olyan ritkák, és ha be is következnek, inkább csak királylányokkal és sanyarú sorsú legkisebb testvérekkel esnek meg. A te életedben már történt csoda? Na ugye! Akkor miért épp most történne? Azonkívül te akartad elolvasni idáig ezt a történetet. Te másztál fel a fára, az odúhoz, te hagytad, hogy a fabélevő fiókák anyja lerántson a mélybe. Most már nincs menekvés, nem segíthetek rajtad. Nem akadályozhatom meg, hogy a fabélevő leegye rólad a ruhád az utolsó cérnaszálig. Még pár pillanat, és ott ülsz majd anyaszült meztelenül a sötét fészekben, a föld alatt, a fiókák türelmetlen csőrcsattogását hallva. Én viszont ezt már inkább nem várom meg, ne haragudj. Még pár szó, és itt sem vagyok. Ég veled! Mire ez a mondat véget ér, egyedül leszel.