Mészöly Ágnes: Harry Péter és a kupolákok

J.K. Rowling

Mészöly Ági

Mínusz egyes kapu

− …fehívjuk továbbá a Mínusz egyes kapun át távozók figyelmét, hogy a város közterületein TILOS bármiféle varázstevékenységet folytatni, és lehetőség szerint kerülni kell a muglik tevékenységének befolyásolását − recsegte a hangosbeszélőn egy kedélyes hang.

− Ezt szeretem Kavarty tanár úrban − mondta Péternek egy harmadéves − Nem problémázik sokat. Bezzeg a múlt héten, fél órán keresztül hallgattuk Borzbarát Bernadett nyavajgását a muglik tiszteletben tartásáról. Érted jön valaki?

− Nem, de nem kell elvinni − hárította el a meg sem tett ajánlatot jó előre Péter –Bebuszozok a városba, az éjszakát meg a Rozsdás Csapszegben töltöm… na, itt a Kapu. Menj csak előre, én ráérek.

A bőbeszédű harmadévest nem kellett sokat bíztatni. Kicsörtetett a Mínusz Egyes Kapun, és elvegyült a muglik nyüzsgésében.

            A Mínusz Egyes Kapu Pestfort, a budapesti varázslóiskola Kizárólagos Kijárata volt. Az MMM (Magyar Mágusok Minisztériuma) a varázslóképző intézetet a könnyű megközelítés és a zsúfoltság elkerülése végett a Ferihegyi Repülőtér belterületén helyezte el. Az iskolából távozó varázslók és boszorkányok az említett kapun át jutottak ki a mágiaszegény övezetekbe, ami több okból is praktikus volt: egyrészt nem keltettek feltűnést még a legbizarrabb talárok sem, (biztos külföldi, legyintettek a muglik), másrészt a repteret övező mezőség ideális volt hoppanálásra és zsupszkulcsok elhelyezésére.

− Harry Péter! − mérte végig a kapu felé sétáló diákot egy kifogástalan stewardes−ruhába öltözött boszorkány − Rendben van az eltávozási papírja? Van mugli pénze? És buszjegye? Nehogy megint vízilóvá változtassa a BKV − ellenőrt! Tudja, még egy gikszer, és repül, mint egy Airbus!

− Az ilyeneknek köszönheti minden boszorkány a rossz hírét − gondolta Péter. Nem szerette Elbűvölő Elvirát, akinek a nevén kívül nem sok köze volt az elbűvöléshez. Számmisztikát tanított, az ötödévesek legszárazabb tantárgyát, nem szerette a diákokat általában, Pétert pedig különösen nem állhatta.

A fiú átsétált a kapun, és elindult az útlevélvizsgálat felé. Mint minden pestforti diáknak, neki is szabályos útlevele volt − így csak havonta egyszer kellett felejtésátokkal súlytani a ferihegyi határőröket. Amint kilépett az érkezési várócsarnokba, meglátta Káplán nénit, legjobb pestforti barátjának anyukáját. Káplán Kálmán szülei muglik voltak − a legkedvesebb és legviccesebb muglik, akiket Péter valaha is ismert.

− Csókolom! Mindjárt jön Kálmi − intett oda neki Péter. – Csak megint megszökött a Kalamajka.

− Szervusz, Petikém! Biztos, hogy nem akarod nálunk tölteni a hétvégét?

− Biztos, Jolánka néni. Elmegyek a Rozsdás Csapszegbe, és két nyugodt nap alatt megírom az elmaradt házi dolgozataimat bájolásból meg mugliismeretből.

− Bevigyünk a városba?

Ez csábító ajánlat volt. Káplánék Renaultját Jolán néni úgy vezette, mintha a Dakar rali győzelme lenne a tét. Előzött, bevágott, bőgette a motort, de mindezt hihetetlen biztonsággal tette. A szentségelő sofőröket direkt erre a célra kifejlesztett bocs − én − csak − egy – női − vezető − vagyok mosollyal szerelte le, és igazából soha nem veszélyeztetett senkit, legfeljebb a nagymenők túlzott önbizalmát. Ám Péter tudta, hogy a fuvar elfogadása egyet jelentene azzal, hogy ezen a hétvégén sem készülnek el azok a nyamvadt dolgozatok, hiszen Jolán néni meghívná ebédre (csak megebédelsz nálunk, aztán lesz még időd bőven, rád fér egy kis házi koszt), ő pedig menthetetlenül ott ragadna náluk vasárnap estig, hiszen Káplánék tele voltak azzal, ami neki a legjobban hiányzott: családi szeretettel. Most azonban szorították a határidők, úgy gondolta hát, legjobb lesz, ha az elején ellenáll a kísértésnek – később úgysem lenne képes rá

− Köszönöm, megyek inkább busszal, két perc múlva indul, szóval viszontlátásra… − indult a buszmegálló felé sietve

 Az asszony nem erőltette a dolgot tovább: úgy gondolta, hogy általában jobb nem egrecíroztatni a gyerekeket; és ezért az alapelvért mind gyerekei, mind azok számos barátai alapvetően hálásak voltak.

− Aztán vigyázz az ellenőrrel! Inkább pandává változtasd, olyan még úgysincs az állatkertben! − nevetett utána, aztán visszafordult az érkezési ajtó felé, várta tovább kedvenc legközépsőbb fiát.

Péternek most már futnia kellett a busz után. Felugrott, ledobta magát egy ülésre, és egy ideig csak bámult ki az ablakon. Aztán megpróbált a bájolástanra koncentrálni, vagy legalábbis megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ez a hétvége a körmölés jegyében telik el.

Mert feltett szándéka volt, hogy azzal telik.

A Miénkitta Tér felé

A busz tíz perc alatt berobogott vele a Kőbányai metróvégállomásig. A metró volt Péter kedvenc mugli járműve, persze Káplánék Renaultja után. Majdnem olyan gyors, mint a hoppanálás, és még a gyerekek is használhatják − gondolta, miközben kötelességtudóan érvényesítette a jegyét. A metrón volt bőven hely, leült, maga mellé tette tömött táskáját, és előkotorta bájitaltankönyvét. Hamarosan azzal a kötelességtudó, ám érdektelen arccal mélyedt bele, ami világszerte az unott diák jellemzője.

Már jócskán bent jártak az alagútban, amikor egy ismerős szó ütötte meg a fülét:

− Ne tessék haragudni, nem tetszik tudni véletlenül, merre van a Miénkitta Tér? − kérdezett egy korabeli lány egy idősödő urat. A kislány szemmel láthatólag mugli volt. Ha nem az lett volna, nem kérdezősködik ostobán a metrón a Miénkitta Tér felől − főleg nem térképpel a kezében. A Miénkitta Tér ugyanis a budapesti mágus − városközpont volt, ugyanúgy, mint Londonban a Diagon Alley vagy Moszkvában a Ggyeeta Ulica, mindenféle bonyolult térmágia rejtette, és természetesen nem szerepelt a muglik térképein.

A lány azonban nemcsak mugli volt, hanem kétségbeesett is. „Azt mondták, hogy itt van a belvárosban” − magyarázta az utasoknak, akik akárhogy is szerettek volna, nem tudtak segíteni neki.

A kocsiban ült egy fiatal, nagyorrú férfi is. „Öt az egyhez, hogy varázsló” − gondolta Péter. Amikor a lány hozzá fordult, Péter kíváncsian figyelte, hogy fogja elmagyarázni a nagyorrú, hogy lehet eljutni a keresett helyre.

− Netessékharagudni − tesséksziveslennimegmondani − merretaláloma − Miénkittateret? − kérdezte a lány. Látszott rajta, hogy ezt ma már nagyon nem először kérdezi.

− Azt szeretnéd tudni, mi? − válaszolt csúfondáros hangon a nagyorrú. − Mind szeretnétek tudni… Mégis mit képzelsz tulajdonképpen? Kotródj a szemem elől, míg szépen vagyunk!

A lány haja tövéig elpirult, és mivel épp nyílt a metróajtó, kihátrált, megfordult és szaladni kezdett.

Péter, maga se tudta hogyan, utána. Csak azt tudta, hogy segíteni akar ennek a kétségbeesett muglinak.

Rohant hát utána. Fel a mozgólépcsőn, át az aluljárón. Mire Péter felért a villamosmegállóba, a lány már fenn volt a villamoson. Épphogy fel tudott szállni ő is. A lány a csuklóban állt, kezében a gyűrött térkép, és könnyezett.

Péternek viszont kezdett inába szállni a bátorsága. Egyrészt még sosem szólított le lányokat csak úgy, főleg nem muglikat, főleg nem idegeneket, főleg nem ilyen csinosakat. Másrészt a mágusvároközpontok megközelíthetősége hétpecsétes titokvolt minden városban a muglik előtt. Csak élet − halál fontosságú ügyben juthattak oda.

„De neki nagyon fontos lehet” gondolta Péter. Összeszedte minden bátorságát, és elindult a lány felé, aki hirtelen elhatározta magát, leugrott a villamosról, és mintha dróton húznák, vágtázott át a Blaha Lujza téren. Aztán ugyanolyan hirtelen megállt, lerogyott egy padra, és elkezdett sírni, mint a záporeső.

Péter leült mellé.

− Miért olyan fontos neked a Miénkitta Tér? – kérdezte tőle.

− Te tudod, hol van? És segítenél? Gyorsan, minden perc fontos, segítenem kell az öcsémen! Induljunk arra a térre, azt mondták, hogy ott tudnak ellenvarázslatot… − kapaszkodott Péterbe a lány.

− Ellenvarázslatot? Mire? Ha azt akarod, hogy segítsek, el kell mondanod, miről van szó…

− A testvéremről… Ott lakunk, abban a kupolás házban − mutatott a lány az átellenben lévő épületre. A legfölső emeleten. Én sem értem igazán, mi történt és hogyan, de hátha te tudsz segíteni. Ugye, te közülük való vagy?

− Kik közül?

–Akiken látszott, hogy tudják, hol az a tér. Csak nem mondták el. Volt, amelyik sajnálkozott, volt, amelyik tagadta, meg olyan is volt, aki…

− Tudom, láttam a nagyorrút…

− Valami titkos társaság vagytok? Szabadkőművesek? Kommunisták?

− Nem egészen... − Péter gondolkozott, mit és mennyit áruljon el a lánynak. Aztán úgy gondolta, hogy keveset mond, de az igaz lesz. − Mágusfélék. Varázslók. A Miénkitta tér a mi belvárosunk.

− Akkor ott sok a varázsló? Oda kell vinned! Ott biztos vissza tudják varázsolni a tesómat!

− Valaki átváltoztatta? Mégis, mivé?

− Nem is tudom. Szóval fönn lakunk a legfelső emeleten. Ma reggel anyáék lementek Zalába, mi meg ketten maradtunk a négyéves öcsémmel, azaz fél−öcsémmel, de ez egyáltalán nem fontos. Akartam neki reggelire csinálni bundáskenyeret, de nem tudtam, hogy kell−e a tojásba tejet keverni. Átszaladtam a Tyutyi nénihez megkérdezni. Ő a szomszédunk. A lakásaink között van egy vasajtó, vaslépcső visz fel a kupolába. Most nyitva volt az ajtó. Gondoltam, biztos a reklámot szerelik a tetőn… Szóval mire visszamentem, a Fecó már nem volt a lakásban. Na, ez felbitangolt a kupolába − gondoltam, és már mentem is utána. Ahogy felértem, elém állt egy furcsa, lefátyolozott szemű alak, és azt mondta, hogy ő egy kupolák, és véletlenül találkozott a kisfiúval, és ha szeretem azt a gyereket, akkor menjek rögtön a Miénkitta térre, talán ott tudnak segíteni. Mondtam neki, hogy azonnal adja vissza a tesómat, de azt mondta, hogy nem láthatom, mert akkor én is kupolák leszek, és lökdösött kifelé, hogy holnap délig hozzam a varázsvizet, mert különben nem láthatom többé az öcsémet. Szóval reggel óta járom a várost, és kérdezősködök, de tíz perce még úgy látszott, hogy egész életemben kérdezősködhetek... Te tudod, mik azok a kupolákok? − kérdezte végül a lány.

− Fogalmam sincs − felelte Péter. − De ha valahol, akkor a Miénkitta téren biztosan tudni fogja valaki. Gyerünk!

Kézenfogta a lányt, és lerohant vele a metróba. Már a Deák tér felé közeledtek, mikor eszébe jutott, hogy még a lány nevét se tudja.

− Péter vagyok. Harry Péter − mutatkozott be.

− Kolompár Dóra − mondta a lány, és elmosolyodott − Messze van az a tér?

− Á, dehogy. Innen, az Erzsébet térről nyílik.

− Na, ne mondd! Ide járok suliba –hitetlenkedett Dóra. − Nincs itt semmi extra városközpont, csak ez a szokásos!

− Na, majd akkor jól figyelj!

Már ott is voltak az Erzsébet téren. Péter a szökőkúthoz sietett, Dóra loholt utána. A kútnál Péter egy pálcát húzott elő a táskájából (Hú, biztos varázspálca, gondolta Dóra) és háromszor rákoppintott vele a délnek néző vizitündér orrára. A vizitündér megszólalt:

− Jó napot! A mai jelszó: Furulyázó Télapó, P−M.

− A francba, utálom a pacsicsacsikat − bosszankodott Péter − Gondolkozz te is!

− Pikulás Mikulás! − vágta rá azonnal Dóra, és a jelszóra a víz helyén egy aluljáró lépcsősora jelent meg

Lementek vagy harminc lépcsőfokot, aztán fel ugyanannyit, és ott, ahol Dóra eddigi ismeretei szerint a Nemzeti Gödörnek kellett volna lenni, egy nyüzsgő, különös boltokkal telezsúfolt, macskaköves teret találtak.

− Ne bámészkodj! Gyerünk a Rozsdás Csapszegbe! − siettette Dórát Péter.

− Megyek... fúú, azok ott baglyok vagy mik?

Péter nem is válaszolt, csak bevonszolta maga után a lányt egy füstös fogadóba. Felmásztak a söntés melletti bárszékékre, Péter a mosogató mellett szöszölő nagydarab varázslóra mutatott:

− Ő Hosszúlépés.

− Ő tudja, kik a kupolákok? − kérdezte fojtott hangon Dóra.

− Hát, lehet, hogy tudja. De ha nem is tudja, azt biztosan tudja, hogy ki az, aki segíthet nekünk.

A Kocsma és a vár

            − A szokásosat? − kérdezte a varázsló a pult mögül, majd Péter hümmentésére két nagy korsó illatozó, habos italt tett eléjük, majd alaposan végigmérte Dórát, és odavetette Péternek:

− Elhiszem, hogy imponálni akarsz a kisasszonynak, de mégse kéne idehozni, öhmm, nem közülünk valókat.

− Nem azért hoztam, hogy imponáljak neki! − mondta Péter − Segítségre van szüksége. A testvérét elrabolta egy kupolák vagy mi, és azt mondta neki, hogy itt talál segítséget, ha vissza akarja kapni. Tudsz valamit a kupolákokról?

− Nem túl sokat − felelt Hosszúlépés kissé megenyhülve. – Ők nem kifejezetten mágusok… azt se tudom, használnak−e mágiát egyáltalán. Az Oroszlánt kéne megkérdeznetek, ő foglalkozik legtöbbet a muglifélékkel.

− Ő valami hős? − kérdezte Dóra.

− Meghiszem azt! − nevetett a csapos. – Mellesleg csapos, mint jómagam. Csak épp a muglik között. Még a Sötét Időkben kitalálta, hogy össze kell fognunk a muglikkal. Míg mások elrejtőztek, ő kiköltözött a városba, és nyitott egy kocsmát. Egyformán menedéket talált nála üldözött varázsló és mugli. Még a Sötét Úr is csínján kerülte, nem mert vele ujjat húzni. Nem csodálom persze, mert bár egyszerű kocsmárosnak tűnik, olyan barátokkal büszkélkedhet, mint az angol Dumbledore professzor. Mindig nála száll meg, ha Budapesten jár. Az Oroszlán Kocsmáját a muglik Grinzingi Borozó néven ismerik. Itt van nem messze, a Váci utcában. Keressétek meg, biztosan segít nektek − törölgette a pultot Hosszúlépés, míg Péter és Dóra lekászálódott a bárszékről. − Hagyd a fizetést, Péter, a két Fűszeres Korsó a cég ajándéka, a mágus − mugli barátság jegyében…

A Grinzingi borozó cseppet sem hasonlított semmiféle mágusvendéglátóipari üzemegységhez. Olyan volt, mint bármelyik kocsma a városban. Pedig ez volt a haladó mugli és varázslóifjúság kedvenc találkahelye.

Péter és Dóra ismét a bárpulthoz telepedett. A pult mögött éppen nem volt senki.

− Melyik lehet az Oroszlán? − kérdezte Dóra.

− Talán az ott, annál az asztalnál, ahol az a szép nő viccet mesél.

A helyiség hátsó részében egy nagyobb társaság hangoskodott. A figyelem központjában egy feltűnően csinos szőke nő volt.

− „… és engem? – kérdezi a másik” − hallotta a poént a két gyerek.

− Tudjátok, kétféle szőke nő van − mondta egy bozontos hajú férfi. –Az, amelyikről szól a vicc, meg az, amelyik lelkesen meséli! Egy pillanat, vendégek jöttek…

A bozontos a pult mögé ment és széles mosollyal köszöntötte Péteréket, majd a szőke nő felé intett:

− Tüneményes. Ha nem lenne ilyen okos, már rég feleségül vettem volna. Venném én így is, de esze ágában sincs hozzámjönni… mit adhatok?

− Két pohár narancslét… és némi segítséget – könyökölt a pultra Péter.

− Milyen ügyben?

− Dóra testvérét elrabolta egy kupolák…

− Elrabolta? – húzta fel a szemöldökét a vendéglős. −  Nem hinném. A kupolákok a legjószándékúbb lények a világon. Szerencsétlen véletlenről lehet szó…

− Kik ezek a kupolákok? És mit akarnak a testvéremtől? – vágott közbe Dóra.

− Nos − mondta az Oroszlán – a kupolákok egy szerencsétlen tévedés áldozatai. Élt egy nagyon okos, ámde kissé bogaras kémiatanár valamikor a századelőn. Feltett szándéka volt, hogy megjavítja az embereket. Pechjére kezébe került egy bájitaltankönyv, néhányat mindig találni mugli könyvtárakban. A könyv alapján készített egy főzetet, ami azt, aki megitta, szeretetteljessé és tökéletesen jóvá változtatta − volna. A főzet lényege az volt, hogy a jóság úgy töltse el az embert, mint egy betegség. Semmi más nem maradhat benne, csak jó. A tanár –talán a korabeli spanyolnátha mintájára − úgy tervezte, hogy a jóság úgy terjed majd, mint egy járvány. Úgy készítette a bájitalt, hogy „látvány” útján terjedjen: ha valaki meglát egy elbájolt embert, maga is kerüljön a varázslat hatása alá. El is jött majdnem a szép új világ, ámde a tanár, aki, mondom, nem volt varázsló, így nem értett igazán a főzetekhez – egy ilyen bonyolult varázsital összeállítása még egy bájitaltantanárnak is becsületére válna −, több hibát is elkövetett. Az eredmény tragikus lett. Szegény ördög, miután megitta − magán próbálta ki természetesen − elkezdett átváltozni. A teste valószínűtlenné vált, de nem tűnt el teljesen. Olyan lett, mint valami félig ember, félig kísértet. A szeme viszont gyönyörű lett, mint a naplemente: narancssárga, bíborszín. A lelke megtelt jósággal, de még egy cserép virágot sem tudott megöntözni, egy doboz gyufát sem arrébb tenni furcsa megjelenési formájában. Szerencsétlenségére éppen akkor látogatta meg egy barátja, aki rányitotta az ajtót, és szintén azonnal elkezdett átváltozni − a varázsital járványokozó része tehát működött. Mindketten nagyon szenvedtek új formájukban, és elhatározták, hogy elrejtőznek az emberek elől. Mivel mozogni, olyanformán, mint egy kísértet, tudtak, felmentek a padlásra és elrejtőztek. Ám így is továbbterjedt a járvány. Egy tetőfedő és egy menekülő tolvaj lett a következő áldozat. Rájöttek közben, hogy nem bírják elviselni egymást, azaz főleg azt, hogy képtelenek segíteni egymáson. Mert nemcsak a fizikai erejük hiányzik. Jók, de nem türelmesek. Jók, de nem bátrak. Jók, de nem kitartóak. És mivel a padlás nem volt biztonságos, az éj leple alatt felköltöztek a jóval nehezebben megközelíthető budapesti kupolákba, mindenki külön − külön. Ekkor kezdték magukat kupolákoknak nevezni. De így sem szabadultak meg teljesen egymástól. Valami furcsa telepátia állandóan összeköti őket. Lassan beletörődtek a helyzetükbe. Rájöttek arra is, hogyha lefátyolozzák a szépséges szemüket, nem terjesztik tovább a kórt. Pókhálóból készítettek maguknak fátylat, ez a legsúlyosabb anyag, amit még meg tudnak emelni. De persze még így is fordultak elő „balesetek” Vagy tíz éve szereztünk tudomást róluk mi, mágusok. A minisztérium indított egy kutatást az ellenfőzet kikísérletezésére, de mindeddig semmi eredmény…

− Akkor mégsem tudnak segíteni? − vágott közbe Dóra.

− Nyugalom, ifjú hölgy − folytatta a csapos. – A minisztériumi kutatók tényleg nem jutottak semmire, de a főkupolák, aki lelkiismeret furdalást érzett a többiek miatt, folyamatosan meditált a dolgon, állítólag rájött valamire. A minisztérium nem hajlandó vele, dilettánssal együttműködni, én viszont tartom vele a kapcsolatot. Nemrég küldött egy baglyot, hogy van remény. Állítólag még nem teljesen átalakult embereken segíthet valaki, aki nagyon szereti őket. Abban egyeztünk meg, hogy ha valaki ismét elkapja a kupolákságot, és egy hozzátartozója keresi, nem rejtőznek el előle, mint eddig tették, hanem a Miénkitta térre küldik. Ott megegyeztem néhány barátommal, hogy kupolákügyben küldjenek hozzám minden érdeklődőt.

− Miért nem rögtön ebbe a borozóba? − kérdezte Dóra – El nem tudod képzelni, mennyire reménytelen vállalkozás egy normális embernek, úgy értem nem mágusnak megtalálni a Miénkitta teret.

− Mindennek megvan a maga oka. A főkupolák szerint valamiféle próbákat kell kiállni, ami egy muglinak egyedül biztos nem sikerülne. Ha viszont a mugli talál egy mágust, aki elvezeti a Miénkitta térre, akkor már, úgymond talált egy barátot, aki segít neki elvégezni a feladatokat. Nemde, Péter?

Péternek eszébe jutottak a dolgozatai, de amint Dórára nézett, rájött, hogy ez nem az a helyzet, amiben nemet lehet mondani holmi házi feladatra hivatkozva. Így hát szaporán bólogatott. Oroszlán pedig folytatta:

− El kell mennetek a főkupolákhoz. Üzenek neki, hogy számítson rátok. Szükségetek lesz továbbá egy gyors közlekedési eszközre. Mivel Dóra, gondolom nem ért a seprűkhöz, kölcsönadom a két pár Hétezermérföldes csizmámat. Hétezer mérföldet tehettek meg vele egyetlen éjszaka alatt. Elküldöm veletek Lórántot, a baglyomat, szükség lehet rá. Persze tarthatjuk a kapcsolatot mobiltelefonon is, gondolom Dóra, van telefonod…

− Persze, − mondta a lány, és elővett egy parányi okost a zsebéből − mondhatod a számot.

− Mágus létedre ilyeneket használsz? − kérdezte Péter majdnem felelősségre vonó hangon Oroszlánt.

− Tudod, nekem rengeteg mugli barátom van… − mentegetőzött az, − meg aztán majd meglátod, micsoda kis hasznos ketyere ez!

Eközben Dóra bepötyögte Oroszlán számát, majd elgondolkodva azt kérdezte:

− Tudod, miféle próbákat kell kiállnunk? Sikerült már egyáltalán megcsinálni valakinek?

− Ha jól számolom, ti vagytok az elsők, akik megpróbálják. Öt éve nem volt már kupolák−fertőzés, akkor pedig még nem volt semmilyen módszer a megmentésre. A főkupolák szűkszavú üzenete alapján úgy sejtem, hogy valahogy bizonyítanotok kell a szereteteteket…

− Tudod, mit nem értek? – kérdezte Péter. − Miért nem ment Dórához oda a testvére, amikor kereste a kupolában?

− Mert az átváltozás állítólag valami furcsa, alvásszerű állapotban megy végbe. Szóval: előhozom a csizmákat, meg megbeszélem a dolgot Lóránttal. Csinálok néhány szendvicset is nektek. Egyetek addig egy pár gombás rántott palacsintát. Saját specialitásom, biztos ízleni fog.

Mire Oroszlán a viseltes bakancsokkal beállított, Péter és Dóra jó néhány rántott palacsintát eltüntetett. Megittak hozzá két nagy bögre teát, és míg Dóra a mellékhelyiségben időzött, a csapos kedélyesen ugratta Pétert malac szerencséje miatt.

− Húsz éve forgolódok a muglik között, és még sose kérte ilyen csinos kislány tőlem, hogy vigyem el a Miénkitta térre…

Péter kötelességtudóan szabadkozott egy keveset, de azzal ő is egyetértett, hogy ritka kedves lány a Dóra

Mikor a lány csatlakozott a társasághoz, Oroszlán ismét komolyra fordította a szót.

− Itt vannak a Hétezermérföldes csizmák. Nem a legújabb divat, de a külcsínnél fontosabb a belbecs. Ha felveszitek, csak ki kell mondanotok azt a helyet, ahova menni akartok, és máris hétezer mérföld per órás sebességgel repültök felé. A varázsige se túl bonyolult: hippelehopp, ott legyek, ahol akarok, plusz a hely lehető legpontosabb megnevezése. Egyszerű és nagyszerű, nem? Megjegyzem, magyar találmány, Benedek Elek tanár úr fejlesztése. Szüksége is volt rá, amennyit Erdélyben utazott. Ha kérhetem, ne nagyon használjátok muglik szeme láttára. Ha még valami apróságra van szükségetek, küldjétek Lórántot. Péter, nálad van a pálcád, ugye?

− Nálam van, de nem hinném, hogy hétfőn különösebben megdicsérnének, ha használnám. Tudod, hogy diákoknak nem ajánlott mugli területeken a varázshasználat.

− Az iskola miatt ne aggódj. Tudod, Tűzrőlpattant tanárnő és Zalotay professzor jó barátom. Már tudnak a ma esti programodról, és mindketten támogatásukról biztosítottak. Tűzrőlpattant tanárnő még mintha valami határidő−kedvezményt is emlegetett volna… De ideje indulnotok. A főkupolák már vár benneteket. A csizmákat csak a hídon vegyétek fel − nem árt kerülni a feltűnést.

− De hova kell mennünk? − kérdezték.

− Ja, még nem mondtam? A budai vár nagykupolájában lakik a főkupolák. Hát, ifjúság: fel, fel Budára!

Péter és Dóra egy hatalmas huppanással érkezett meg a vár kupolájába. Dóra olyan fehér volt, mint a fal, megviselte az utazás számára szokatlan módja.

− Még mindig jobb, mint hoppanálni! − bíztatta Péter.

− Az meg mi? – kérdezte Dóra, de Péternek már nem volt ideje válaszolni. Az egyik gerenda mögül egy furcsa, majdnem áttetsző, szürke alak lépett eléjük. A szemét pókhálófátyol takarta.

− Ti vagytok a kisfiú rokonai, ugye? − suttogta, vagy inkább lehelte a szavakat.

− Én vagyok a testvére, illetve a féltestvére − válaszolt Dóra bátorságot színlelve. – Ő a barátom, Péter. Varázsló…

− Szükség is lesz a varázstudományára, neked meg az eszedre és a szívedre – felelt kissé teátrálisan a főkupolák. − Rövid leszek, mert az idő sürget. Már biztosan elmondta nektek Oroszlán barátom, hogy a kupolákok jósága határtalan, hiányzik viszont belőlük a cselekvőképesség. Még magukon sem tudnak segíteni, nemhogy másokon. Nektek kell tehát segíteni rajtuk. Pontosabban hét kupolákon kell segítenetek, és ha segítettetek rajtuk, mindannyian adnak nektek egy betűt. A hét betűből összeáll, legalábbis remélem…

− Hogyhogy reméli? − vágott közbe Péter.

− Úgy, hogy még sosem próbálta ki senki ezt a módszert gyakorlatban. De nyolcvan éve a kupolákok megszabadításának módján töprengek, és ez az első használhatónak tűnő ötletem. Persze, segített benne néhány barátom is.

Péter már eddig is sejtette, hogy Oroszlán többet tud a dologról, mint amennyit mutatott. Nem ismert rajta kívül olyan varázslót, aki szóba állt volna egy önjelölt, botcsinálta mágussal.

− Nos, a hét betűből összeáll egy szó, amit bele kell suttognotok abba az üvegbe – mutatott egy sima kétdecis pálinkásüvegre. − Most még egyszerű csapvíz van benne, de a varázsszó hatására varázsvízzé válik. Ha a kisfiú megissza mielőtt teljesen kupolákká változik, megfordul a folyamat, és emberke lesz ismét. Most pedig figyeljetek!

A jóságos kupolákok lelkét eszi bánat,

Mindig, mikor valamilyen szenvedést találnak:

és hiába szeretnének segíteni bárkin,

nincsen hozzá tehetségük és ez nekik már kín.

Segíts hát a kupoláknak, segíts, hogy segítsen

Szeretet és okos elme utadon repítsen!

Gágogóknak zsivajától nincsen nyugta egynek −

Miért is lett kupolákja hangos Parlamentnek.

Keress modern kupolát a kies Népligetben,

Egy hiába békítene, acsarkodnak ketten.

Fenn a csillagvizsgálóban sóhajtozva várja

Bús lovag, hogy Cassiopeia legyen a párja.

Dolgoztasd az agyvelődet, ne játszd meg a csacskát,

Heisenbergnek dobozából szedd elő a macskát.

Pécsi porcelánra vágyik egy böhöm nagy állat,

Nyugodttá a kupolák csak túra után válhat.

Önbizalmát elveszté a török fürdő bégje

Holtan hona hírét − nevét ugyan hogyan védje?

Ámult kiáltás töri a bazilika csendjét,

mert a háromfejű rémnek nem lelik a szentjét.

S hogyha minden kupolákon segítettél sorba,

Megkapod a varázsvizet, s futhatsz haza, Dorka

− Versnek nem a legtökéletesebb, de benne van minden, ami fontos. Értesítem a kupolákokat az érkezésetekről, így nem történhet, hogy is mondjam, baleset.

− Úgy érti, hogy nem válhatunk mi is kupolákká?

− Úgy – bólintott a főkupolák. – Nézzük csak… most van 8 óra. Tizenhárom órát kaptok a feladatok elvégzésére. Holnap reggel kilencre kell itt lennetek a betűkkel. Akkor kitaláljátok a varázsszót, és délig bőven lesz még időtök megitatni a varázsvizet a kisgyerekkel.

− A sorrend fontos? − kérdezte Péter. – Úgy értem, olyan sorrendben kell csinálni a feladatokat, ahogy a versben van?

− Nem, ahogy tetszik, a sorrend tetszőleges. De egy feladattal csak egyszer próbálkozhattok.

− Induljunk már! − türelmetlenkedett Dóra. – Kezdjük a török fürdővel! Az itt van egy ugrásra, és legalább nem kell ezt a szörnyű csizmát használni.

− Kezdhetjük a török fürdővel, de a csizmát mindenképpen használni kell − mondta Péter. – Ugyanis hármunk közül csak Lórántnak van szárnya, én meg nem szívesen másznék ki a szellőzőnyíláson mindenféle varázssegítség nélkül…

− Igaza van Péternek − helyeselt a főkupolák. –Húzd csak vissza a csizmát, kislányom, és induljatok. Sok szerencsét kívánok!

Dóra visszacibálta edzőcipőjére a Hétezermérföldes csizmát, majd odaállt Péter mellé, és együtt mondták a varázsigét:

− Hippelehopp, ott legyek ahol akarok: a török fürdő kupolákjánál!

Hétpróbások

Dórának sikerült egy kicsit szerencsésebben landolni, mint az előbb. A medence szélén álltak, alig láttak a gőztől. Péter szemüvege teljesen bepárásodott.

− Hogy rejtőzhet itt egy kupolák? − kérdezte Dóra. – Hiszen napközben tele van a helység fürdőzőkkel!

− Nap közben a bal oldali, kisebb kupolában vagyok – bontakozott ki a ködből egy lefátyolozott szemű alak. – Örülök, hogy hozzám jöttetek először. Gyertek, bemutatom a feladatot!

− Ali! Ali gyere elő! – szólongatott valakit a kupolák – Kicsit várni kell, míg összeszedi magát. Bezzeg mikor ideköltöztem! Nem volt nála kedélyesebb kísértet, lefogadom. Minden kupolák engem irigyelt. Volt kivel beszélgetnem, még gondolat − sakkot is játszottunk. Aztán egy éve vagy kettő, egy fürdővendég itt hagyott egy újságot, amiben a nagy törökországi földrengésről meg az egyébként is nehéz török gazdasági helyzetről írtak. Ali azóta vigasztalhatatlan, ő, aki a legbüszkébb arra volt, hogy a hódító Nagy Szulejmán is az ősei között van, most csak kesereg és kesereg, a török nép szégyenletes pusztulását emlegeti, vagy jajgat kegyetlenül, vagy napokig nem is látom. Komolyan aggódom érte, de nem tudok segíteni neki. Ez hát a ti feladatotok: Rendbehozni Ali nemzeti önérzetét. Nézzétek! Ott jön!

Egy turbános, lógó orrú szellem lebegett feléjük.

− Szálem alaikum! – köszöntötte őket elható hangon, − Szóval ti akartok engem megvigasztalni, gyerekek? Nem lesz könnyű! Ne meséljetek török dicsőségekről, sikerekről, ne a történelmet emlegessétek! Elegem van a múltból! Olyat mondjatok, vagy inkább mutassatok, ami most történik!

Dóra és Péter erősen gondolkoztak. Meglehetősen tanácstalanok voltak mindketten. Pétert külön bosszantotta, hogy már az első próbánál ilyen tehetetlen, hiszen hiába varázspálca, egy egész nemzetgazdaságot nem tud rendbevarázsolni. Aztán Dóra nagyot ugrott:

− Megvan! Megvan! A meccs! El kéne vinni valahogy a meccsre!

− Miféle meccs? – kérdezte Péter.

− Hát a Galatasaray − Chelsea! Ma játsszák az Champions League elődöntőjének visszavágóját Isztambulban. Már idegenben is 2:0−ra nyert a Galatasaray, ha ezt is megnyerik, örömünnep lesz a városban!

− Micsoda ötlet! Felkapjuk a csizmákat és egy negyedóra alatt ott vagyunk! Várj csak! Hogy visszük magunkkal? Nem tud olyan gyorsan utánunk repülni, mint Lóránt, és még az is lassú lenne, ha… Megvan! Elküldjük Lórántot ide a Gellérthegyre, hogy keressen egy palackot. Hiszen a szellemek ideális szállítási módja a palack!

Lóránt már indult is. Három perc sem telt bele, mire visszatért egy enyhén kétes külsejű másfél literes kóláspalackkal.

Dóra lelkesen magyarázta Alinak a futballt, és azt, hogy micsoda fantasztikus siker várja ma este a török népet, hiszen ami jó a focinak, az jó a nemzetnek is.

− Ezt mintha már hallottan volna itt a fürdőben máskor is… − barátkozott meg egyre jobban az utazás gondolatával Ali, bár a mocskos műanyagflakon nem igazán nyerte el tetszését.

− Nézd, barátom, igazán nincs idejük most komfortosabbat keresni − nógatta a kupolák is, mire Ali belebegett a palackba, és Péter rácsavarozta a tetőt.

− Hát akkor induljatok! – búcsúzott a kupolák. Remélem egy boldog, büszke Alival tértek vissza.

Dóra és Péter megfogta egymás kezét. Péter dzsekijének belső zsebében lapult a palack.

− Mehetünk? − kérdezte a fiú.

Dóra egy kissé aggodalmasan bólintott.

− Akkor?

− Hippelehopp, ott legyek ahol akarok, az isztambuli futballstadion lelátóján! − kiáltották.

− Lehetőleg a török szurkolók között! − tette hozzá Dóra

Két óra múlva kicsit megszeppenve tért vissza a két gyerek. Lóránt és a kupolák már nagyon várták őket.

− Végre itt vagytok – örvendezett a kupolák. − Mi van − kérdezte megszeppent arcukat látván, − csak nem kaptak ki a törökök?

− Á, nyertek 3:1 − re − mondta Péter.

− Nagy fiesta volt − tette hozzá lehangoltan Dóra

− Akkor?

− Hát… szóval Ali nem jött vissza. Azt mondta, hogy soha halálában nem szórakozott ilyen jól, és hogy te biztos megérted őt, hogy ott marad. A stadion kísértete lesz ezután, és a vécékben ijesztgeti majd az ellenfél játékosait, meg a bírókat… ne haragudj. Próbáltuk rávenni, de hajthatatlan volt. Amikor meg a varázspálcámhoz nyúltam volna, eltűnt a tömegben – a két gyerek aggódva várta a kupolák válaszát.

− Nos, ha nem jött vissza, akkor biztosan jól érzi magát, s akkor nekem sincs miért sajnálnom őt. Lehet, hogy egy kicsit magányosabb leszek, de hát ilyen a kupolák élete – ha ez annak minősül egyáltalán. Az igazat megvallva kicsit idegesített is néha már… és sakkban is mindig ugyanazt a taktikát követte…

− Tehát sikerült a próba? Megadod a betűt? − kérdezte Dóra.

− Áá.

− Hogyhogy? Miért nem?

− Jaj, dehogynem! Mondom: Á! Ezt a betűt kapjátok tőlem, és köszönöm, hogy segítettetek Alin. De most már uzsgyi! Mindjárt kilenc óra!

A két gyerek hálálkodott egy sort a kupoláknak, majd megfogták egymás kezét. Dóra nehezen viselte a száguldást a levegőben.

− Most hova?

− A Parlamentbe!

Kimondták a varázsigét és egy szemvillanás alatt eltűntek. Lóránt szárnyával búcsút intett a kupoláknak, és ő is elrepült az Országház felé

− Na, végre hogy itt vagytok! Mentsétek meg a fuldoklót, aki a hazugságok tengerén hányódik immáron hatvan éve!

− Hogy? − lepődtek meg a parlamenti kupolák teátrális bemutatkozásától a gyerekek.

− Jaj, de nehéz a felfogásotok… Hát nem azért jöttetek, hogy segítsetek rajtam? Nem tudjátok, hogy mi, kupolákok rendkívül érzékenyek vagyunk a negatív gondolatokra? Szenvedünk a rosszakarattól, hazugságtól, tiszteletlenségtől…

Dóra kezdte érteni, mitől érzi rosszul magát a kupolák a kupolaterem felső szomszédságában.

− És bár a negatív gondolatok elszállnak, a nyomuk itt marad. Nézzetek körül! Teljesen tele van a kupola szerkezete homállyal! Ez itt az anyaggá váló hazugság, nyereségvágy és…

− És a jó szándék? − kérdezte Dóra – Az is van azért néha, nem?

− Van, persze hogy van, bár lehetne több is, de a jó gondolatok könnyűek és elszállnak. Csak a rosszak ragadnak fel ide. Tehát: takarítsátok ki a kupolámat, és máris mondom a betűt.

− Seprű, lapát kellene legalább – gondolkodott hangosan Dóra. − Az Oroszlán kocsmájából hozhatnánk is…

− Hozunk bizony! − kurjantott Péter. − De nem ám lapátot! Hanem Falókákat! Induljunk! Vagyis küldjük inkább Lórántot. − Nézett az újabb utazás gondolatától cseppet sem lelkes lányra szánakozva.

− Küldjük, persze, de mi az a Falóka?

− Egy mágikus lény. Akkora, mint egy görény, és rossz gondolatokkal táplálkozik. Minden máguskocsmában tartanak belőlük egy párat – tudod, a kocsmát sokan használják búfelejtőnek, aztán ezekkel tisztítják ki a helységek auráját. Lefogadom, hogy a Grinzingiben is van néhány példány. Van tollad? Valahogy nem találom a pennám, pedig a meccs elején még a zsebemben volt. Írok Oroszlánnak!

− Írni? Amikor itt a telefon? Lóránt csak repüljön, én meg odaszólok, hogy küldje azokat az izéket − mondta Dóra és már hívta is Oroszlánt.

− Halló? Dóra vagyok. Igen, eddig minden oké, nem, nem volt nagyon szomorú. Kellene valami Falóka vagy mi. Sok, nagyon sok, szinte tapintani lehet... jaj, az nagyon jó lesz … biztos fog neki örülni… köszi, viszhall!

− Küld két Falókát neked az Oroszlán! − fordult Dóra örömmel a kupolákhoz, míg Lóránt lomha szárnycsapásokkal elrepült az Erzsébet híd felé. − Meg is tarthatod őket, mert neki van másik kettő.

− Nagyszerű lesz, ha meglesz, de hiszem, ha látom. Annyi szép ígéretet hallottam én már ehelyt, hogy ugye nem haragszotok, ha csak akkor adom a betűt, ha itt vannak azok az állatkák.

− Persze, persze − mondta Péter. Nem akart alkudozni a fancsali kupolákkal.

Egy ideig zavartan álldigáltak, aztán, mivel látták, hogy a kupoláknak esze ágában sincs beszélgetni velük, leültek két gerendára.

− Ahhoz képest, hogy a foci egy unalmas mugli játék, egész jók kiugráltad a zsebedből a tolladat! − nézett Péterre kaján vigyorral a lány.

− Nem toll volt, hanem penna! − morgott Péter. Aztán békülékenyebb hangon megjegyezte: − Egyébként tényleg elég jó volt… de azért szívesen elvinnélek egy kviddics − bajnokira, hogy legyen fogalmad arról, mi is az a csapatjáték.

Közben visszatért Lóránt, karmai közt két szőrmókkal. A Falókák úgy néztek ki, mint két kisnövésű, angolkóros perzsamacska. Amint a bagoly letette őket, szimatolni kezdtek, majd nekiestek a homálynak és Dóra rögtön megértette, miért is az a nevük, ami. Olyan mohón falták a rossz gondolatokat, hogy a kupolák, félretéve savanyú tartózkodását, elégedetten kurjantott:

− Nagyszerű! Hihetetlen! Már mondom is a betűt: S. S, mint siessetek! Vészesen fogy az idő!   

− Mi legyen a következő?

− Menjünk a Bazilikába!

− Hippelehopp, ott legyek ahol akarok, legyek a bazilikai kupoláknál!

A Szent István Bazilika kupolákjának életét a sárkányölő szent, György lovag keserítette meg. Miután Dóra és Péter megérkezett, a kupolák rögvest a tárgyra tért.

− A bazilika területén található egy kép, melyből, ismeretlen okok miatt folyton engedély nélkül eltávozik a nevezett személy. Általában a többi képben bukkan fel, ahol a képek szereplőit elmélyülésükben és áhítatukban hőstetteinek emlegetésével zavarja, pihenésüket – és az enyémet is − megakadályozza. A nevezett személy a Bazilika nyitva tartását mindig helyén tölti, a lebukás elkerülése végett. Az önök feladata tehát, hogy próbálják helyhez kötni a csavargó szentet. Kérdés?

− Ön, izé, katona? –kérdezte meglepetten Péter.

− Nem kérem, én rendőrtiszt vagyok, azaz voltam. Egy veszélyes bűnöző üldözése közben lettem kupolákká. Megjegyzem, az akció annyiban sikeres volt, hogy az elkövető is kupolákká lett, így az ügyet részemről lezártnak tekintem. Kérdés?

A gyerekeknek egyelőre nem volt több kérdésük. Péter magyarázott Dórának:

− Valószínűleg egy mágusfestményről van szó. A mágusfestményekről elkóborolnak a szereplők, de tudok olyan varázslatot, ami maradásra kényszeríti őket. Csak vissza kéne csalogatni valahogy…

Dóra a Rendőrkupolákhoz fordult:

− Mit gondol, hol lehet most? És mivel lehetne visszacsalni?

− Jelenleg Szent Margit keretében tartózkodik, és fogalmam sincs, mivel lehetne visszahívni onnan. Kedvenc időtöltése ugyanis saját hősiességének felemlegetése kellemes fiatal hölgyek előtt.

− Csakugyan? Akkor van egy ötletem − mondta Dóra, és sutyorogva magyarázott valamit Péternek.

− Megmutatná nekünk a keretet? − Kérte Péter a kupolákot. Az szívélyesen levezette őket a templomba, és az egyik mellékhajóban megmutatta a keretet, melyben egy lefejezett sárkány és egy lovag hűlt helye volt látható. Péter a varázspálcáját kézbe véve elbújt egy oszlop mögött, Dóra pedig sikítozni kezdett:

− Segítség! Segítség!! Feléledt! Rám vicsorog azzal a fertelmes szájával! Lovag! Szent György lovag!

− Mi az? Mi történt? Kit kell megmenteni?

− Én vagyok az, Árpádházi Szent Erzsébet, a szomszéd képről. Feléledt a sárkány! Mindjárt elszökik a képről!

− Megyek, Felséges Asszony! − kiáltott a lovag, és abban a pillanatban már a keretben is volt. Meglátta a levágott fejű dögöt, és nem értette a dolgot. Meglehetősen bamba arccal bámult Szent Erzsébet képe felé. Péter ezt a pillanatot használta ki:

− Technoch − o’ rapido! − hangzott az ottmarasztalóátok, és a lovag már csak a szemeit tudta felháborodottan forgatni.

− G! G, mint gratulálok! Tökéletes terv, pontos kivitelezés! És micsoda jó céllövő a fiatalember! Ha megunná a varázslószakmát, csak szóljon! Van némi ismeretségem belügyi vonalon! − kacsintott volna Péterre a Rendőrkupolák, ha nem lett volna a szemén a pókhálófátyol – Nos, siessenek, hisz egy óra múlt már, és még négy feladat hátra van.

Péter és Dóra hálálkodott egy sort a kupoláknak, amit az röviden elhárított.

− Ugyan, mindannyian azt szeretnénk, ha a kisgyerek hazakerülne. Végeztünk. Lelépni!

− Most hova?

− A böhöm nagy állat csak az elefánt lehet. És az elefántháznak is van kupolája − mondta Dóra.

− És ezek szerint kupolákja is!

Meglepetésükre az elefántház kupolákját az elefántház melletti padon találták.

− Öhmmm. Jó estét! − köszöntötték zavartan. Aztán Dóra kifakadt:

− Hogy képzeli, hogy itt ül a padon? És ha meglátja valaki? Nem fél, hogy…

− Nyugalom, kislány, lassan a testtel! − felelt kedvesen a kupolák. − Negyven éve lakom itt, az állatkertben. Minden éjjel kijövök a szabadba, mert képtelen vagyok elviselni a bezártságot. Az éjjeliőr szokásait jól ismerem, és egyébként is a szememen van a háló.

− Tényleg, látnak valamit ettől a hálótól? − kérdezte Péter.

− Látunk annyit, amennyi kell − felelte melankolikusan a kupolák. – No, de lássuk a feladatot. Itt van ez a boldogtalan elefánt. Mióta megtudta, hogy a háza teteje Zsolnay − porcelánnal van fedve, azóta Pécsre akar menni, a Zsolnay Múzeumba. Minden éjjel sóhajtozik nekem... többek között ezért is ülök itt. Próbáltatok már egy sóhajtozó elefánt mellett aludni? El kell vinnetek őt Pécsre, meg visszahozni. Lehetőleg persze úgy, hogy a rács meg a múzeum épségben maradjon.

− Nem nagy szám − mondta Péter. Bement az elefánthoz, mondott neki néhány szót, majd elővette a botját és egészen kicsivé varázsolta. Az elefánt kimászott a rácsok között, és beugrott Péter zsebébe. Aztán a két gyerek egyszerre kiáltotta:

− Hippelehopp, ott legyek ahol akarok, a pécsi Zsolnay Múzeumban!

A múzeumban Péter elővette az elefántot, és óvatosan a padlóra tette.

Egy órát kapsz, hogy körülnézz – mondta neki. − Várj, kicsit nagyobbra varázsollak, hogy felérd a tárlókat.

A körülbelül egyméteres elefánt boldogan nézelődött a múzeumban, Péter és Dóra pedig − kultúra ide vagy oda − leültek a földre, egymásnak vetették a hátukat és pihentek.

Már majdnem eltelt az egy óra, amikor iszonyatos csörömpölés hallatszott, aztán szirénavijjogás. Rémülten futottak a csörömpölés irányába. Az elefánt kétségbeesetten állt egy apróra tört padlóváza és egy felborított tárló között. Egyik lábáról a másikra állt, az egész állat egy agyra nőtt bocsánatkérés volt.

− Most mi lesz? – kérdezte Dóra.

− Mindjárt visszacsinálom! Csak előbb, pajtás, téged teszlek ártalmatlanná. – mondta Péter az elefántnak, és újra tízcentissé varázsolta, aztán a romokra szegezte a varázspálcát, és:

− Inversito!

A cserepek kavarogtak egy darabig, aztán újra összeálltak. Péter büszkén nézett Dórára, és azt akarta mondani, hogy „na, mit szólsz”, de ehelyett azt mondta:

− Bújjunk el, itt a rendőrség!

Egy pillanat alatt egy földi érő függöny mögött voltak.

− Húzzuk el a csíkot! – suttogta Péter.

− Nem lehet! − mondta Dóra − Az elefántot is bevarázsoltad a tárlóba!

Az elkövetkező két és fél órát Péter és Dóra egy földig érő függöny mögött töltötték, és hallgatták, hogy a nyomozók a riasztás okát és annak nyomait keresik. Egyszer egy rendőrkutya megszaglászta őket, de mire a gazdáját riasztotta volna, Péter ráküldött egy felejtésátkot. Az elefánt pedig próbált úgy viselkedni a Tárlóban, mintha teljesen porcelánból lenne.

Két és fél óra múltán a rendőrök és a teremőr megegyeztek abban, hogy biztosan a riasztó hibásodott meg és elhagyták a múzeumot. A gyerekek kimásztak a függöny mögül, Péter kivarázsolta az elefántot a tárlóból, és már hangzott is a „hippelehopp”.

Mire visszaértek az Állatkertbe, már derengett az ég alja.

− Csak nem történt valami baj? –kérdezte a kupolák.

− Csak baj történt! –felelt Dóra. − Megmondaná a betűt? Rohannunk kéne. Majd az elefánt elmeséli, mi történt.

− Tőlem egy „A” − t kaptok. Minden jót, sok sikert!

Harry Péter és Dóra megfogták egymás kezét, és indultak tovább.

A Planetárium kupolákja a folyosón türelmetlenül várta őket.

− Végre, végre itt vagytok! Egy percig sem bírom tovább! Még egy kupolákhoz is méltatlan a helyzet, amibe miattuk kerültem! Kénytelen voltam a kupolából átköltözni a takarítószer rakár eldugott sarkába! Menjetek, és mondjátok meg nekik, hogy azonnal hagyják abba.

− Mit? Kik? − kérdezték a gyerekek, mikor végre szóhoz jutottak.

− A veszekedést, ordibálást, acsarkodást, amit Castor és Pollux, azaz az Ikrek művelnek. Amikor ugyanis az emberek kiteszik a lábukat a Planetáriumból, megelevenedik az összes csillagkép. Beszélgettünk, elmélkedtünk éjhosszat. Aztán egyszer az ikrek valami semmiségen összekaptak, és azóta tőlük hangos éjjelenként az épület. Amennyire szerették egymást előtte, annyira utálják most. Senki sem tudja csillapítani őket. Még én jártam a legjobban a raktárral; a többiek nem tudnak elmozdulni a helyükről, kénytelenek éjszámra őket hallgatni. Figyeljetek csak!

Tényleg, ahogy a kupolák elhallgatott, a nagyteremből gúnyos hangot hallottak.

− …még hogy Tündareosz..? Jól tudod, hogy ki volt az én apám!

Dóra mélységesen felháborodott. Ő, aki nem mindig volt mintatestvér, illetve mintaféltestvér, soha nem csúfolódott Fecóval azon, hogy az ő apja csak egy atomfizikus. A legjobb fej atomfizikus, aki csak létezik, de mégsem berepülő pilóta, mint Apa volt! Berontott a terembe, felpattant a programozóasztalra, és – ami önmagában sem volt kis teljesítmény – túlkiabálta az ikreket:

− Mi az, hogy az én apám ez meg az én apám az? Nektek még sose mondta senki, hogy a származás nem érdem, hanem állapot? Mit gondoltok, büszke most rátok bármelyiktek apja? Az anyukátokról ne is beszéljünk! Szegény Léda! A szíve szakadna, ha hallaná, mit művelnek a fiai. A görög hősök, példái az önfeláldozásnak és a testvéri szeretetnek, mondhatom! Megérdemelnétek, hogy, hogy… örökre elválasszanak titeket!

A két hős leesett állal nézte a hozzájuk képest pöttöm lányt. Sem életükben, sem azóta, soha nem mert velük senki így beszélni.

− Háát, izé, lehet, hogy tényleg nem szép, amit művelünk. − mondta Castor. − Én részemről hajlandó lennék abbahagyni, ha Pollux bocsánatot kérne azért a… Azért a sértésért.

− Miféle sértésért? − kérdezte Dóra

− Háát, arra már nem emlékszem.

− Bravó. Ordibáltok, megkeserítitek a lakótársaitok mindenéjeit, és már azt sem tudjátok, miért!

− Én sem emlékszem már, mit mondtam, de tudom, hogy csak viccnek szántam. De asszem nem volt jó vicc. Szóval bocs.

A testvérek megkönnyebbülten nyújtottak kezet egymásnak. Valószínűleg nekik is elegük volt már magukból, de a fene nagy hősi büszkeségük nem engedte, hogy békejobbot nyújtsanak. Az összes csillagkép és a kupolák örömujjongott ezerrel, Péter meg odafordult Dórához:

− Ki se néztem belőled, hogy ilyen mérges is tudsz lenni.

− Az apaszidásra allergiás vagyok. Tudod, az én apám vadászpilóta volt, ötéves voltam, amikor… amikor a baleset történt. Anya férje, a Gábor jó fej meg minden, majdnem olyan, mintha a saját apám lenne. De tudod, hogy mondják a reklámban is: ami majdnem az, az nem az.

Dórán látszott, hogy nem sok kéne hozzá, hogy elsírja magát. Péter tudta, hogy ilyenkor az a legjobb, ha nem vigasztalják az embert. Bátortalanul megsimogatta a lány haját.

− Gyere, kérjük el a betűt a kupoláktól!

A kupolák az általános örömünnep közepette majd megfeledkezett a gyerekekről. Hálálkodott egy sort Dórának, sok sikert kívánt ő is, és egy K betűt adott nekik, majd ismét csatlakozott a vigadalomhoz.

− És most? − kérdezte Péter. –Bele kell húznunk, mindjárt fél hat. Milyen feladatok vannak még?

− Hát van a csillagvizsgáló, meg az a macska…

− Macska valami dobozban… kinek a dobozában?

− Heisenbergnek.

− Az meg ki?

− Atomfizikus. Volt egy gondolatkísérlete, ami magáról a kísérletezésről szólt. Azaz arról, hogy ha kísérletezünk, már befolyásoljuk valahogy a valóságot…

− Honnan tudsz te ilyeneket? − ámult Péter

− Á, nem nagy szám… tudod, a Gábor atomfizikát tanít a Műegyetemen. Hogy én mekkora ökör vagyok! Eddig fogalmam se volt, hol keressük Heisenberg macskáját. Most jut csak eszembe, hogy az egyetemen van egy atomreaktor, és annak is van kupolája. Hol máshol lehetne, mint ott?

− Akkor? Mehetünk?

Az egyetemi atomlabor ismerős terep volt Dórának. Sokszor járt már itt, a nevelőapja munkahelyén.

− Nem hittem volna, hogy itt is vannak kupolákok. − súgta Péternek.

− Vannak bizony, vagyunk mi már mindenfelé! − bújt elő a kupolák. –Rengeteg olyan helyen is előfordulunk, ahol a kupola nem nyújt igazi védettséget. Hagyománytiszteletből ragaszkodunk a kupolákhoz, azt hiszem. De térjünk a tárgyra!

A kupolák nem véletlenül volt a reaktor kupolákja. Érthetően és sugárzó lelkesedéssel magyarázta el Heisenberg gondolatkísérletét a macskával.

− Mindaddig nem tudjuk, hogy szegény állat él − e, holt − e, míg ki nem nyitottuk a dobozt. Nos, a múlt héten Schönhertz − kupa volt a villanykaros kollégiumban. Tudjátok, ez három nap, amíg a meglett egyetemisták úgy viselkedhetnek, mint az óvodások. Mindenféle feladatot kapnak, most pedig az volt az egyik elmés feladat, hogy valósítsák meg a kísérletet a gyakorlatban. Az egyik csapatnak ez sajnos túl jól sikerült. Tessék, nézzétek − mutatott a kupolák egy papundekli dobozra, amire fura szerkentyűk voltak erősítve. − És most jön a ti feladatotok: szedjétek ki a macskát, nemhogy élve, de úgy hogy ne is kockáztassátok az életét! Nem bátorításképpen mondom, de egy hete ezen agyal az egész tanári kar…

− De hát ez lehetetlen! Éppen az a lényege az egésznek! Nem ér lehetetlen feladatot adni! Méghogy jóságos kupolák! Direkt olyan feladatot ad, ami lehetetlen! − méltatlankodott Dóra

− Ne sértegess. A kupolákok igenis jók, minden teremtményt szeretnek. Az általános szeretet nem tesz különbséget macska és gyerek között − szabadkozott a kupolák.

Dóra morgott valamit az egyetemes szeretetről. Aztán inkább gondolkodni kezdett:

− Amikor a macskát bezárják, biztos, hogy él. Azt, hogy adott időn belül a sugárzó anyag bocsát − e ki részecskét, tehát a macska megdöglik − e, csak akkor tudjuk meg, ha kinyitjuk a dobozt. A sugárzó anyag csak akkor biztos, hogy nem bocsát ki részecskét, ha az adott időintervallum nulla...

Péter közbevágott:

− Tudok egy varázslatot, ami a tér bizonyos részében megállítja az időt. Ha megállítanánk a dobozban az időt, amikor a macskát bezárják, biztosan nem szabadulna el egy részecske sem a kísérlet folyamán. Csak sajnos…

− Csak sajnos? − Dóra ismét kezdte elveszteni a már−már megtalált reményt.

− Sajnos ahhoz vissza kéne menni az időben. És én azt, hát, még nem tanultam.

− És ha megkérnétek valakit? − kérdezte a kupolák.

− Az szabályos? − kérdeztek vissza.

− Hát... nem kifejezetten… de nem akarom, hogy gonosznak tartsatok − nézett a kupolák enyhe bűntudattal Dórára.

Dóra már tárcsázta is Oroszlán számát, aki alig tíz perc múlva már meg is érkezett. Miután elmondták a tervüket, Oroszlán elővett egy üvegcsét, a tartalmát egy kortyra felhajtotta, és szó szerint atomjaira oszlott.

A következő óra feszült várakozással telt. Péter és Dóra a fáradtságtól és az izgalomtól még arra is képtelen volt, hogy beszélgessen. Péter elkezdett a reaktorhoz tartozó irodákban kódorogni. Egyszer csak izgatottan hívta Dórát.

–Nézd, mit találtam!

Egy asztalon egy kisfiú és Dóra fényképe állt.

− Jé! Ez a Gábor asztala! Nem is tudtam, hogy az én képem is kint van. Úgy látszik, amikor tudja, hogy jövök, elteszi. De vajon miért?

− Biztos nem akarja, hogy képmutatónak tartsd − vélekedett Péter.

− Gyerekek! Visszatért a varázsló! − hívta őket a Dóra kiborulása óta feltűnően segítőkész kupolák.

− Minden rendben − mondta az Oroszlán – Persze nem volt könnyű hozzáférni, de végül is sikerült. Kivehetitek a macskát!

Péter kinyitotta a dobozt, és a macska, aki kiváló egészségnek örvendett, lelkesen ugrott az Oroszlán karjaiba.

− Ha nem baj, elviszem magammal. Úgyis sok az egér a pincében, Lóránt nem bír velük. Apropó, hol van Lóránt?

− Hű, őt aztán jól elhagytuk!

− Az Állatkertben még megvolt.

− Az Állatkertben? Biztos ottmaradt a baglyoknál. Kitűnő madár a Lóránt, csak sajnos olyan pletykás, mint egy vénasszony. De most már siessetek. Alig másfél órátok maradt az utolsó feladatra.

− És a betű? − kérdezte Dóra a kupolákot.

− C. C, mint cica.

Péter és Dóra megfogták egymás kezét, és már mondták is a varázsigét:

− Hippelehopp, ott legyek, ahol akarok, az Uránia Csillagvizsgáló kupolákjánál!

− Ez lesz a szerelmes kupolák. –mondta Péter – Kíváncsi vagyok, mi lesz a kívánsága. Talán azt akarja, hogy hozunk össze egy randevút neki a csillagképpel!

− Végül is a Planetáriumban protekciónk van − nevetett Dóra – Nemrég pedig mintha azt hallottam volna, hogy a kupolákok szeretete megkülönböztetés nélkül áramlik szerteszét!

− Ha viccelődtök, szóba se álljunk akár − hallatszott egy sértődött hang.

Dórának most tűnt csak fel, hogy eddig az összes kupolák férfiféle volt. Ez viszont kimondottan asszonyforma. Péter nyomban illedelmesen bocsánatot kért, a kupolák pedig kiengesztelődve folytatta:

− Nem én vagyok szerelmes, hanem Gál úr, az egyik csillagász. Minden nap kora hajnalig itt ül a számítógép előtt, és valami fórumon vagy min beszélget meg levelezik ezzel a lánnyal. Még a rendes nevét se tudja, csak a számítógépeset: cassiopeia. Csillagász létére nem csoda, hogy belehabarodott. Múlt héten már telefonon is beszéltek. És az a lány ma délre idejön, megnézni a csillagvizsgálót meg Tamáska, akarom mondani Gál úr munkahelyét, de ez a szegény fiú annyira nem ért a nőkhöz, még annyi esze se volt, hogy egy kicsit kipofozza az irodát… Én szívesen rendbe raknám, de tudjátok, nálunk kupolákoknál nem megy az olyan könnyen. Na, ragadjatok seprűt − lapátot, aztán uccu!

Dóra már indult volna a partvisért, ám Péter megállította:

− Idefigyuzz!

A varázspálcával nagy köröket írt le:

− Higénicus! Csilivillusz! Fleuvericus!

− Ez igen! − tapsolt elismerően a kupolák. Az iroda és az egész csillagvizsgáló ragyogott, Tamáska, azaz Gál úr asztalán pedig egy hatalmas csokor rózsa illatozott, átadásra készen.

− Az utolsó betűtök egy „A”. Induljatok vissza a főkupolákhoz! Siessetek, mindjárt fél kilenc, és még a varázsszót is össze kell állítanotok!

A rendőr és a szőke nő

Két perccel később már a Várban, a főkupoláknál voltak. A vén kupolák szemmel láthatólag örült a viszontlátásnak.

− Pont időben érkeztetek! És mindenki meg volt veletek elégedve. Nos, lássuk, milyen betűket kaptatok?

Dóra elővette a papírt, amire a betűket jegyezte.

− Á, S, G, A, K, C, A.

− Nosza, alkossatok belőle értelmes szót!

Nézték, nézték a betűket majd egyszerre kiáltottak:

− Ágacska! – mondta Péter

− Kacagás! – mondta Dóra

− Szívem szerint inkább Dóra szavát javasolnám: mondta a főkupolák – Hozzátok ide azt az üveget! Úgy, tekerjétek le a tetejét, igen, és suttogjátok bele a varázsszót!

Áhítatosan suttogták az üvegbe, hogy “kacagás”, aztán, a kupolák utasításait követve visszacsavarták a tetejét. és jól összerázták.

− Készen is volnánk. Indulhattok a kisfiúhoz! Minden jót! Adjátok át üdvözletemet Oroszlán barátomnak!

Dóra hálálkodott egy sort a főkupoláknak, nagy örömében még egy puszit is nyomott oda, ahol az arcát sejtette.

− Hippelehopp, ott legyek, ahol akarok, legyek rögtön a Kisfecónál!

A Hétezermérföldes csizma már repítette is őket. De az utazásnak fél másodpercen belül vége szakadt. Péterék hatalmasat bucskázva értek földet a Tabán füvén.

− Jól vagy, nem ütötted meg magad? − kérdezte Péter.

− Semmi bajom –tápászkodott fel Dóra. − Mi a fene történhetett?

− Fogalmam sincs. Gyere, próbáljuk meg újra.

Megint elmondták a varázsigét, de semmi nem történt. Álltak az ormótlan csizmákban, meg se moccantak. Dóra már tárcsázott is

− Szia, én vagyok, Dóra. Valami gáz van a csizmákkal, nem mozdulnak. …Mi, lemerültek? …aha... jó... bevisszük őket a borozóba.

− Azt mondta, hogy lemerült bennük a delejakkumulátor. Szálljunk fel a buszra, és vigyük vissza a Grinzngibe.

Lesétáltak a 78−as megállójához, és várták a buszt. Közben Dóra azon gondolkodott, vajon valóság−e az egész, vagy álmodik (eddig nemigen ért rá gondolkodni ezen), Péter pedig azon, milyen kifogásokkal áll majd elő hétfőn a suliban, mikor a házi feladatait kérik a tanárok.

Mikor beértek a borozóba, az Oroszlán két nagy bögre habos kávét tolt eléjük. Alaposan megdicsérte őket, Dóra pedig vagy harmincszor elmondta, hogy „nagyon, nagyon köszönöm”. Visszaadták a Hétezermérföldeseket, és megsimogatták Lórántot, aki időközben hazatért a rokonságtól. Búcsúzóul az Oroszlán megígértette velük, hogy máskor is eljönnek. Aztán a szép délelőtti napsütésben kisétáltak a Ferenciek terére. Felnéztek a Klotild − palota kupoláira, és sokatmondóan összemosolyogtak. Aztán jött a 7−es busz, felszálltak és gondolataikba merülve rázkolódtak a Blaha Lujza tér felé. Már a leszálláshoz készülődtek, amikor egy mogorva hang hallatszott a hátuk mögül:

− Jegyeket, bérleteket szíveskedjenek ellenőrzésre átadni.

Péterben meghűlt a vér. Naná, hogy nem lyukasztott

− Mi már úgyis leszállnánk! − próbálkozott

− Ne higgyétek, hogy ezzel megússzátok! − mosolygott vészjóslóan az ellenőr − Tudjátok mit! Leszállunk együtt, aztán majd… megbeszéljük.

Ahogy a busz ajtaja kinyílt Péter oldalba lökte Dórát:

− Sipirc!

És már ugrottak is, egyenest egy háromajtós − szekrénnyi rendőr karjaiba.

− Hová, hová íly sietve? − kérdezte a rendőr valahonnan a magasból. Péterék szerencsétlenségére az ellenőr válaszolt helyettük:

− Meg akartak lépni a büntetés elől!

− Csakugyan? No, hát a legjobb helyre szaladtatok! Mutassátok az igazolványotokat!

− Sajnos éppen otthonfelejtettük… − magyarázkodott Péter

− És pénz sincs sajnos nálunk − mondta Dóra, − de bediktáljuk az adatainkat, és anyuék majd befizetik a csekket.

− Ezzel az ócska trükkel engem nem húztok a csőbe! − mordult rá az ellenőr. – Kétezer − hatszáz forint a helyszíni birság, vagy mentek a biztos úrral az őrszobára.

− Talán van nálam annyi… − mondta Péter, és a zsebe felé nyúlt. Tudta, hogy csak egy ezres van a tárcájában, igazából a varázspálcát akarta elővenni. De a rendőr résen volt, és mielőtt Péter annyit mondhatott volna, ”kukk”, már a kezében is volt a pálca.

− Erőszakot alkalmaznánk hatósági közeg ellen? – vigyorgott csúfondárosan − ezzel a botocskával akár fel is nyársalhatnál!

„És még mennyi mindent csinálhatnék, lenne csak a kezemben” gondolta a fiú keserűen.

− Na, mi van még a zsebeitekben, lássuk. Lássuk… nini, egy üveg pálinka… nem túlzás ez egy kicsit? Hány évesek vagytok, tizenöt? Na, majd az őrszobán szépen elbeszélgetünk a szüleitekkel.

Dóra már éppen azon volt, hogy bármennyire is reménytelen nekiesik a rendőrnek, megpróbálja elvenni az üveget és elszaladni, amikor egy csengő hang szólalt meg a hátuk mögött

− Péterkém! Megtaláltad a mutatópálcámat! Jaj de ügyes vagy, köszönöm, szabad, Biztos, Úr? Köszönöm, a kedvenc mutatópálcám, tudja! Kárpáti Hajnalka vagyok, a gyerekek földrajztanárnője − csicsergett a grinzingibeli szőke nő megállíthatatlanul, közben kivette a meglepett rendőr kezéből a varázspálcát.

− Tudják, a Margitszigeten voltunk tanulmányi kiránduláson, én meg elhagytam valahol a mutatópálcámat. Olyan feledékeny vagyok időnként, hiába, öregszem ugye. – fordult az ellenőrhöz

Az ellenőr úgy bámulta a nőt, mint aki most lát effélét először életében, bár, meg kell hagyni ilyen nőt még Pesten is ritkán látni.

− Magácska, öreg? − hebegte. – Ugyan, hova is gondol… mindannyian elfelejtünk időnként ezt − azt, nem olyan nagy tragédia.

Ő maga például elfelejtett pislogni, olyan figyelmesen nézte a szőke nő dekoltázsát.

− Hát ti meg valami rossz fát tettetek a tűzre? − kérdezte a nő a gyerekeket

− Elfelejtettünk lyukasztani − vigyorgott kajánul Péter.

− Ó, hát az, ahogy az ellenőr úr is bölcsen megjegyezte, nem olyan nagy tragédia, ugye, drága ellenőr úr − rebegtette bájosan a pilláit a nő.

Az ellenőr zavartan motyogott valamit, és amire a nő felajánlotta, hogy kifizeti a büntetést, már szó sem volt büntetésről. A nő pedig tovább csacsogott:

− Olyan szívesen beszélgetnék még az urakkal, hisz olyan ritkán találni ilyen kedves, intelligens embereket, de sietnünk kell az iskolába, úgy kértem el őket a testnevelő kollégától, viszontlátásra, Biztos Úr, viszontlátásra, Kalauz Úr, gyertek, gyerekek!

            − Tanárnő, a víz! − kezdett magához térni Dóra is.

− Ideadná a vízmintánkat? − kapta ki a „tanárnő” a rendőr kezéből a pálinkásüveget. − Vegyelemezni visszük, margitszigeti termálvíz, de most már tényleg mennünk kell, minden jót!

A szőke nő kézen fogta a gyerekeket, és leviharzott velük az aluljáróba. Már Dóráék kapualjában jártak a túloldalon, mikor a rendőr megszólalt:

− Álljunk csak meg! Hiszen ma nincs is tanítás!

A varázsvíz

Legnagyobb meglepetésükre a kupolák a vasajtóban várta őket.

− Csakhogy itt vagytok! Hozzátok gyorsan a varázsvizet, már alig van benne ember!

elrohantak a kupolába. Kisfecó egy gerendán ült, maga elé meredt. A szeme pókhálóval takarva.

− Már muszáj voltam ráadni… Hajtotta le fejét a kupolák.

Dóra a gyerek kezébe nyomta az üveget:

− Idd meg, gyorsan, öcsi!!

Kisfecó a szájához emelte az üveget, de kezeiben már nem volt elég erő ahhoz, hogy megtartsa. Elejtette, a pálinkásüveg összetört a betonon, és a varázsvíz szanaszét folyt. Péter dermedten állt, Dóra sikítozni kezdett:

− Nem, ez nem lehet, oda van minden, mi lesz veled öcsi, mit mondok anyuéknak, Péter, Péter, varázsold vissza, Jaj, mi lesz a tesómmal! –és kétségbeesetten ölelgette az öccsét.

− Az üveget össze tudom forrasztani, de olyan varázslatot, amivel a vizet összeszedhetném, nem tudok. –mondta a fiú csendesen. Dóra összeroskadt és zokogott. A szőke nőnek ekkor eszébe jutott valami. Megrázta Dóra vállát és a szemébe nézett:

− Ugye ez egy teljesen normális pálinkásüveg volt? − kérdezte

A lány bólintott.

− És teljesen normális víz volt benne?

Újabb bólintás.

− Akkor most szépen lemész a konyhátokba, és hozol egy pohár teljesen normális vizet.

Dóra, mint egy alvajáró indult lefelé a vaslépcsőn. Félúton járhatott, mikor leesett neki a tantusz.

− Tényleg! A varázsszó a lényeg! − és rohant lefele.

− Zseniális tetszik lenni! − mondta Péter.

− Zseniális vagyok, vénasszony nem lesz szíves tegezni, vagy nyakon váglak, édes fiam – kacsintott a szőke nő. – Hajnalka vagyok. Tényleg.

Közben Dóra visszaért a vízzel. Péterrel a pohár fölé hajoltak, és belesuttogták: ”KACAGÁS”. Aztán Hajnalka elkérte tőlük a vizet, a már pehelykönnyű Kisfecót az ölébe vette, és megitatta, ahogy a nagyon beteg kisgyerekeket szokás. Aztán felhajtotta a pókhálófátylat, és halkan szólongatni kezdte a gyereket. Kisfecó kinyitotta a szemét, és Dóra megnyugodva látta, hogy az éppolyan szép barna amilyen volt.

− Aludnia kéne − mondta Hajnalka. − Menjünk, fektessük le aztán igyunk egy teát a nagy ijedtségre.

Elindultak lefelé. Dóra visszanézett a kupolákra, aki így szólt:

− Azt hiszem, el kéne költöznöm… − és szomorúan integetett.

− Köszönöm − mondta Dóra és behúzta maga után az ajtót. Aztán újra kinyitotta.

− Kupolák, hé, kupolák! Nincs kedved inni egy teát velünk? Illetve ott lenni, ahogy teázunk?

Az északi szárny

Néhány órai alvás után Kisfecó újra birtokában volt régi energiájának és rosszaságának. Folyamatosan Hajnalka nyakán lógott, és alig hagyta a nagyokat szóhoz jutni. Rövid kupoláksága már nem volt neki több mint egy rossz álom.

A kupolák meglepően jó társaságnak bizonyult. Kiderült róla, hogy villanyszerelő volt régen, és egyike a legrégebbi kupolákoknak. Rengeteget tudott a város történetéről, és igen élvezetesen adta elő a régi dolgokat. Dórával megegyeztek, hogy időnként meglátogatják egymást.

Három óra felé Péter rémülten ugrott talpra.

− Magasságos Kupolák! Egy óra múlva Pestfortban kell lennem!

− Elkísérünk − ajánlotta Dóra.

A társaság szedelőzködni kezdett. A kupolák visszatért a kupolába, Hajnalka pedig a Grinzingibe tartott, hogy beszámoljon a fejleményekről az Oroszlánnak.

− Kérdezhetek tőled valamit? – állította meg a szőke nőt búcsúzóul Péter. − Honnan tudtad, hogy az új varázsvíz hatni fog?

− Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy nem holmi folyadék, hanem a cselekvő szeretet gyógyíthatja meg a Fecót. Annak pedig a varázsszó is csak a jelképe volt…

Dóra és Péter Kisfecóval kibuszoztak a reptérre. Útközben nagyokat hallgattak, az sem jutott el a tudatukig, mit karattyol a kisfiú. A szabadtéri repülőmúzeumnál szálltak le. Bementek a skanzenbe, ahol Kisfecó diadalmasan megostromolt és elfoglalt egy repülőkitoló − autót.

− Hol van itt az iskolátok? –kérdezte Dóra.

− Hát, megmutatni nem tudom… olyan ez is, mint a Miénkitta Tér. Ha a Tu−154−es északra néző szárnyán belelépsz a levegőbe és kimondod a jelszót, a sulihoz vezető sétaúton találod magad. De ez csak a bejárat, a kijárat a reptéren belül van. Hát, mennem kell. Elkísértek?

− Aha.

Felmásztak a Tu−154−esre, Péter az utastérben megnyomott egy, a többihez képest feltűnően fényes stewardesshívó gombot, és egy hang azt mondta.

− Jelszó: Török tisztviselőre utazó köztisztviselő, B;V.

− Jaj, már megint pacsicsacsi!

− Bégre hajtó végrehajtó – vágta rá Dóra. Vigyorogva összeölelkeztek.

− Akkor viszlát jövő héten, az Oroszlánnál! − búcsúzott Péter, és kikászálódott a szárnyra.

− Viszlát! − mondta Dóra, lement a szárny alá és figyelte, ahogy barátja belelép a semmibe és eltűnik.

− Dócaaa, gyele, nézzük meg a helikoffelt is! − rángatta a dzsekijét Fecó.

− Megyek már! –indult a lány, aztán megtorpant és fülelt. Egy rikácsoló női hangot hallott.

− ...és nehogy azt higgye, Harry Péter, hogy az iskolavezetés elnézi, hogy a mugli barátnőjével kísérteti ki magát az Északi Szárnyra!