2024. március 31., vasárnap

Takács Viktória: Oroszlán a padláson

    

Takács Viktória képe

    A beszűrődő fénysugárban csillogó porszemcsék táncoltak. Jónás lélegzetvisszafojtva állt egy hatalmas, régi láda előtt. 

    Ezen a nyáron ez volt az első izgalmasnak tűnő dolog. Majdnem két hete tartott a vakáció, amit először töltött a szülei nélkül. 

– Elég nagy vagy már kisfiam, hogy egyedül maradj a nagyiéknál – mondta apa. – Meglátod milyen szabadságot jelent ez a nagy kert. Amikor én gyerek voltam, le sem jöttem a diófáról egész nyáron. 

    Így hát Jónás naphosszat rajzolgatott a régi ház egyik szobájában, amit ideiglenesen újra gyerekszobának neveztek ki. Majdnem tízéves volt, és nem volt testvére. Pedig milyen jó lett volna, ha van valaki, akivel felfedezheti ezt a hatalmas udvart, a kert mögötti patakot vagy a nagy diófa óriási lombkoronáját. De Jónás egyedül volt. És unatkozott. 

Nagypapa minden ebéd után elmondta: 

– Na, ez is megvolt, igen jó volt, egészségünkre! És most jöhet a csendespihenő, ugye Jónás? 

    A kisfiú csüggedten bólogatott, mert sosem szerette a délutáni alvást. Nagypapa csendespihenője egyébként a nevével ellentétben igencsak zajos volt, ezért nagymama addig hangosította a tévét, amíg végre túlharsogta nagypapa horkolását. Jónás ilyenkor jobbnak látta, ha elhagyja a szobát. 

– Menj, szaladgálj egyet az udvaron! – mondta nagymama mosolyogva.
Jónás fintorgott. Ha lenne legalább egy kutya. Egyedül igazán nem lehet szaladgálni. 

    Aznap, mielőtt az udvarra ment volna, eszébe jutott valami. Mi lenne, ha felmenne a padlásra? Persze apa és anya azt mondta, hogy ez szigorúan tilos, de most senki nem figyel rá. Nagymama sorozata elég hosszú, ő addig megnézi, mi lehet odafent az a nagy „TILOS”. 

    A padlásfeljáró felső lépcsőin vastagon állt a por. A csapóajtót könnyű volt felnyitni és Jónás kíváncsi tekintete máris a padlás poros padlóját pásztázta. 

– Talán nincs is itt semmi érdekes… – gondolta, de a kíváncsiság most már nem hagyta, hogy visszaforduljon. Legfeljebb kap egy kis szidást, ő akkor is körülnéz. 

     A padláson sok régi holmi hevert nagy összevisszaságban. A legtöbb unalmas lom volt. Leszerelt lámpák, egy régi tévé, székek és alacsony, furcsa kis asztalok. Madzagra kötve száraz virágcsokrok, és egy széles karimájú szalmakalap. Volt még egy nagy, kényelmesnek tűnő fotel is. Jónás már épp azon gondolkozott mivel tudná leporoni, amikor megakadt a szeme a hatalmas, barna ládán. Egy beszűrődő fénysugár pont úgy világította meg, mint a színházi reflektor. 

     Jónás egy darabig megbabonázva nézte, aztán megmarkolta a fémzárat és próbálta kinyitni, de az nem akart megmozdulni. – Nagyon régen nyithatták ki utoljára – gondolta és újra feszegetni kezdte. Amikor végre sikerrel járt, lélegzetvisszafojtva emelte fel a láda nehéz tetejét. 

    Még mielőtt belenézhetett volna, a por csiklandozni kezdte az orrát, és tüsszögni kezdett. A negyedik hapci után megijedt. Mi van, ha nagymama meghallja? Pár pillanat fülelés után megnyugodott, mert a tévésorozat hangjai a padlásra is felhallatszottak. 

    A láda mélyén, egy halom régi játék tetején feküdt valami. Barna sörénye volt, sárga bundája, bojtos farka. Nahát! Egy piros nadrágos oroszlán! Mocorgott egy kicsit, nyújtózott, végül szemét a fénytől védve felült és hatalmasat ásított. 

 – Jó reggelt! Ez aztán hosszú alvás volt – mondta a szemeit dörzsölgetve. Nagyon emlékeztette valakire a kisfiút, aki a meglepetéstől szólni sem tudott, mert az oroszlán hirtelen kiugrott a ládából. 

– Köszönöm, hogy felébresztettél. Éppen ideje volt. Én Szilárd vagyok. Bruckner Szilárd – mutatkozott be mancsot nyújtva. 

– Jónás – motyogta a csodálkozó a kisfiú. 

 – Jónás? Emlékeztetsz egy barátomra, akit Maros Jánosnak hívnak. Pont ilyen kisfiú, mint te, csak egy kicsit nagyobb a füle. 

– Maros János az apukám – szólt döbbenten a kisfiú. 

 – Az apukád? Az lehetetlen! A kisfiúknak nem lehet kisfiuk – nevetett fölényeskedve Bruckner Szilárd. Aztán hirtelen elhallgatott és a fejét vakargatta. 

– Mégis, mennyi ideig aludtam én ebben a ládában? 

     Próbálták kiszámolni, de végül annyiban maradtak, hogy bizonyosan hosszabb volt ez az idő, mint kellett volna. Így aztán Bruckner Szilárd siettette Jónást, hogy mielőbb hagyják el a poros padlást, és keressék fel a nagy diófát.

 – Ezt a helyet nem lehet megunni! – kiáltotta Bruckner Szilárd és már indult is fára mászni, de túl magasnak bizonyult a legalsó ág. – Segíthetnél egy kicsit! Mintha megnőtt volna ez a fa. 

    Ettől a naptól kezdve Jónás csak akkor volt a szobában, ha esett az eső. Akkor sem ment be azonnal, mert Bruckner Szilárd szerint a nyári esőnél nincs frissítőbb. A nagy diófa volt a kedvenc helyük. Az alsó ágak olyan vastagra nőttek, hogy kényelmesen pihenhettek rajta miután elfáradtak a labdázásban, bújócskában, versenyfutásban, vagy patakugrásban. Egy délelőtt Bruckner Szilárd mindenféle mutatványokra próbálta megtanítani Jónást. 

 – Ma megtanítalak kézen állni, aztán jöhet a kézen járás. 

– Nem hiszem, hogy nekem ez menni fog. Nem vagyok túl jó tornából. 

– Ugyan! Ez semmiség! – kiáltotta az oroszlán és máris kézenállásba lendült, majd körbejárta a kisfiút. – Nem nehéz, sőt, egyenesen pihentető. Ha egyszer sikerül, utána el sem lehet rontani. 

 – Na igen, akinek a nagyapja cirkuszi oroszlán volt, annak könnyű. Nekem jobban megy a sakkozás. 

– Micsoda? Te ismered az én nagyapámat? – ugrott talpra Szilárd. 

– Bruckner Szigfridet mindenki ismeri. 

    Ez a felismerés megdöbbentette az oroszlánt, de épp elkészült az ebéd, így nem folytathatták a beszélgetést. Aznap délután cseresznyemag-célbaköpő versenyt rendeztek és Jónás néhány mag különbséggel legyőzte az oroszlánt. 

 – Nem rossz! Szerintem mégis megpróbálhatnád a kézenállást – mondta elismerően az oroszlán. – Szerintem sokkal többre vagy képes, mint hiszed. 

    Ez a mondat felébresztett valamit Jónásban, mert onnantól kezdve nem mondott nemet semmire. Miután kihúzkodták a sűrű vadparajt a pajta mellől, annak a falánál próbálkozott a kézenállással. Hamarosan, Bruckner Szilárd biztatására, az udvar közepén is gyakorolt. Határozottan fejlődött. 

    Egy forró délután a patakparton ültek, lábuk a hűvös vízbe lógott. Hosszan hallgattak és nézték a csillogó vizet.

– Apukádnak volt egy könyve a nagyapámról – szólalt meg hirtelen az oroszlán. – Sokszor felolvasta     nekem, ezért néha úgy érzem, mintha én is találkoztam volna vele. Egyszer elhatároztam, hogy megkeresem a Négyszögletű Kerek Erdőt, apukáddal még térképet is rajzoltunk hozzá, de végül... végül a ládába kerültem. Jónás csak hümmögött, nem akarta félbeszakítani a barátját. – Tudod, te hamarosan hazamész, de én nem akarok újra abban a ládában rostokolni. 

– Hát, gyere velem! – javasolta a kisfiú. 

– Nem való nekem a város. Arra gondoltam, hogy nekivágok, és megkeresem nagyapát. Ha jól számolom, idén lesz hatvanéves. 

– És ... akkor én nem láthatlak soha többé? 

– Ugyan, hogy jut ez eszedbe? Jövő nyáron itt találkozunk. Mindenkinek jár a vakáció. 

     Így hát másnap délután a padlásra osontak, míg a nagyszülők csendespihenőt tartottak. A láda aljában ott lapult a könyv. 

A kisfiú meg az oroszlánok – olvasta a címét hangosan Jónás. 

A kissé megsárgult lapok között megtalálták a gondosan hajtogatott térképet is. Sokáig tanulmányozták. 

– A legjobb lenne a patak mentén indulnod – állapította meg Jónás. 

– Igazából azt terveztük, hogy készítünk egy tutajt. 

– Milyen jó ötlet! Csináljunk egy tutajt! – pattant fel Jónás. 

       Az osonásról egészen megfeledkezve trappoltak le a padlásról és vágtak bele az építésbe. Jónás nagy szakértelemmel irányította a munkát. Persze a kézenállás gyakorlására is szakítottak időt minden nap. 

    Gyorsan elérkezett a vakáció utolsó hete. A tutaj addigra készen, Jónás pedig kézen állt. Nagymama és nagypapa lelkesen tapsoltak, amikor bemutatta nekik a produkciót. 

– Még a végén artista lesz belőled! A te korodban apád is az akart lenni! – mondták nevetve. 

A búcsúzás napján a tutaj mellett álltak a patakparton. Jónás felsegítette Szilárd hátizsákját és megölelték egymást.

 – Mindent köszönök és boldog szülinapot a nagyapádnak! – mosolygott Jónás. 

– Jövőre találkozunk! Addig szorgalmasan gyakorold a kézenjárást! Üdvözlöm az apukádat! – vigyorgott Bruckner Szilárd. 

    A csinos kis tutaj vidáman úszott a patakon és vitte a Négyszögletű Kerek Erdő felé a piros nadrágos kalandort. 

– Jövőre! – kiáltotta még utána a kisfiú. 

– Jövőre! – kiáltotta vissza az oroszlán, és addig integetett Jónásnak, amíg el nem tűnt a távolban. 

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése