Ayhan Gökhan 28 évesen és Ayhan Gökhan 5 évesen

Vajda Melinda illusztrációja,
(az illusztrátor munkái megtekinthetőek: vajdamelinda.blogspot.hu)  

Ayhan Gökhan: Az eltűnt barát nyomában

Móra Ferenc emlékére

Akiről beszélni fogok, Ő az én legöregebb barátom. Régiesen szólván, pajtásom, vagányul, haverom. Most, hogy rá gondolok, a bal szemem megtelt könnyel, s a jobb szemem sír, mint egy elveszett kölyökkutya. Odakint a vén pipás, a hold pöfékel, s mosolyog kövér hasa felett. Ígért már nekem fűt-fát, s tegnap havat, -- ideje volna, elegem van a sok esőből.

Barátommal egyszerre nyílt ki a szemünk, egyszerre nézett ugyanabba az égbe, szippantott bele mélyen ugyanabba a világba. Azóta az én szemem megszűkült, a hangom megkávézódott, s a szívem megszomorodott icipicit. Az Ő szeme nyílt maradt, a hangja aranyos, a szíve tiszta. Sokáig árnyékként csámborogtunk völgyön, hegyen, folyón át, nagy vizeken innen, kis vízeséseken onnan, s aztán elvesztettük egymást. Egy rossz pillanatban kigombolkoztunk a másikból, mint egy vastag, nagyapától örökölt télikabátból. Azóta hurcolom magammal a komoly teleket jégbehűtött villámokkal az oldalamon, s Ő maradt az egyévszakos melegben, jó időben, szabadon.

Sajnos nincs tőle írásos anyagom. Na de nézzük. Annak reményében, hátha találok valamit, kotorásztam egy szemhunyásnyit a szekrényben, s lám, lám, megleltem ezt:

Ayhan Gökhan 5 évesen készített rajza

Amikor rajzolta, még nem tudott írni. Amikor már valamicskét ment neki az írás, elfelejtette a rajzolást, s megtörtént a tragédia is, épp elvesztettük egymást az Időben. Az Idő egy fából ácsolt, belül tükrökkel borított magas építmény, s szédítően hosszú, öreg homályba futó lépcsőivel, sok emeletével pompázatos és tekintélyparancsoló. Tetején varjak raknak szúrós fészket, pincéjében eleven egércsaládok cincognak. Körülötte a világ legcsendesebb folyója kering, s olyan csendes, hogy a partján állva a vízben élő halak gyomrának korgása és lélegzete is hallható. Barátom ebben a faépítményben jártunkkor előreszaladt -- tán felfedezett valamit, a pincéből felszökött egérkét mondjuk,-- én mögötte lihegtem, s akkor, nagy hirtelenség közepette, történt valami az Idővel. Mintha egy álomból ébrednék fel, s álmomban felejtettem a kis barátomat, örökre. Elvesztettük a másikat, utolsó tapintható emlékünk a másik kezén azóta kihűlt ujjlenyomat. A másikról maradt többi emlék elolvadt, mint a forró vízbe ejtett csokoládéfagylalt-gombóc.

Én az asztmám miatt kórházról-kórházra vándoroltam. Támaszkodtam injekciós tűk hűvös oszlopánál, sziesztáztam hófehér lepedők sivatagán, volt infúzió üvege a léghajóm, doktor bácsi, doktor néni és nővérke a figyelmes barátom. Jöttek-mentek közben a gyermekek az életemben. Aprócska teremtmények néztek rám beteg arccal a kórházak félelmetes vasrácsai mögül, kis ujjak kapaszkodtak a ruhámba, s tulajdonosuk félénk szemében a nálánál is idősebb fájdalom szipogott. Ők is elvesztek, nem lelem őket sehol. Biztos tudnak már írni, s idefirkantanának valamit a kedvemért, míg fel nem nőnek azok az egy-két éves babák, akiket most ismerek, s akik még nem tudnak rólam.

A barátom most ugyanolyan, mint az utolsó találkozásunkkor. Hogy én milyen vagyok, azt fedje el a hó és a feledés, mert többször megesett már velem, hogy reggel az ágyból kikászálódást követően magam sem akartam tudni. Így a tükör és én is jól jártam. Nem vagyok többé gyerek, arcom benőtte a gaz, fiatalkori vékonyka ráncok érzékeny gaza, orrnyergemen moha csücsül, szemem sarkában varjak-tiporta tisztás, s szemem gödréből egy házsártos nagyapó tekintete les gyanakvóan kifelé.

Ha újból találkoznánk, azt hiszem, nem ismerne fel. Nézne közelről, figyelne messziről, méregetne balról, fürkészne jobbról, s nem jönne rá, hogy ki vagyok én tulajdonképpen. Talán halkan megkérdezné:

-         Hát te meg ki vagy?

-         Én vagyok te. – válaszolnám meghatottan.

-         Le-he-tet-len!

-         Sajnos nem az. Várj, pontosítok. Te leszel én.

-         Ó!

És ez az „ó” minden meglepődést felülmúlna.

Sajnos, sajnos, sóhajtozhatom százfelé, ez nem történik meg. Nincs sok esély rá, hogy megtörténjen.

Kis barátom, aki -- hihetetlen belegondolnom, -- tízszer tíz hegy barangolta hegyvidékkel arrébb én voltam, remélem, jól van, s nem téved ide soha, a felnőttkor sziszegő szurdokai közé, fekete luftballonnal a kezében, aminek a zsinegét ő fogja, s a másik oldalát a dermedt arcú ég.

Vajda Melinda illusztrációja